A tárgyak elvesztik tónusukat, minden összefolyik, majd újra alakot ölt. Másfajtát. Harry szeme kicsit káprázott, és látta, hogy a könyvtárban vannak. Denem egy könyv fölé hajolva magyarázott Samnek, aki lelkesen bólogatott és jegyzetelt. Annyira lelkesen hogy kezéből kiesett a toll. Tom kedvesen felnevet. Harry komoran nézte a párocskát.

- Mi történik itt? – lépett közelebb a két fiúhoz.

- Nem, attól a varázsigétől nem elkábul, hanem hosszúra nő a haja…- mondta éppen Denem és próbálta elrejteni mosolyát. Aztán mintha csak letörölték volna arcáról a kedves vonást, elkomorult.

- Valami baj van Denem? – nézett rá Sam. Kék szemei megint örömtől ragyogtak. Mindig így nézett Tomra.

- Nem, semmi. Folytassuk a tanulást, szóval ez az átok… ezt megint rosszul írtad - bökött rá a pergamenen egy sorra.

- És ezt jól írtam? – Kérdezte a fiú, és a pergamen egy másik pontjára bökött, direkt egy olyan helyre hogy összeérjen a kezük. Denem megrezzent, majd oldala mellé ejtette a kezét.

- Nos, azt kivételesen helyes… Szerintem ennyi elég is mára… - kapta föl a tankönyvét, és futott ki a könyvtárból, Harry meg rohanhatott utána. Mikor a Mardekár klubhelységén is keresztülrohantak, nem törődve a kiáltásokkal, berontott Tom a hálóhelységbe és levetette magát az ágyára.

- Nem hagyhatom... nem fogom hagyni, hogy egy ilyen kis senkiházi felzaklasson… nem fogom hagyni, hogy… nem fogom hagyni… NEM FOGOM – üvöltötte párnájába.

Harry megállt ott, és rámeredt a gyermek Voldemortra, és most először érezte hogy valaha ez a szörnyeteg is ember volt.

- Denem! Várj egy percet!

- Ne haragudj, Roberts, de nincs időm.

- Csak egy másodpercet kérek az életedből! – könyörgően nézett fel a fiúra.

- Rendben... Egy perc és utána tényleg rohannom kell.

- Sajnálom, ha tegnap tolakodónak tűntem, nem állt szándékomban… én csak azt szeretném, ha jóban lennénk. - motyogta a cipőjének. Majd öntudatosan felnézett, barna tincsei a szemébe hullottak. Denem keze elindult, hogy kisimítsa a fiú szeméből, de félúton megállt a mozdulat. Döbbenten meredt saját kezére.

- Mennem kell! - Kezdett hátrálni a fiútól.

- Ne fuss el előlem, és magad elől se. Kérlek… - lépett közel hozzá a fiú

- Ezt nem értheted… - suttogta halkan Tom.

- Nem te nem értheted! Mióta megláttalak az első napon, tudtam, hogy tennem kell valamit. 4 átkozott évet pazaroltam el. – hangja öntudatosan csengett, Harry meredten bámulta a kipirosodott fiú arcot, és elismerően füttyentett magában… ’ Ez aztán a vezéregyéniség. Még a nagy Voldemortot is zavarba hozza’ – És most csak annyit kérek tőled, hogy ne fuss el tőlem, hanem érts meg.

- Mondtam hogy nem érted – Denem hangja rekedt volt, és mélységesen szomorú. – Én nem olyan vagyok, akinek a fényében megfürdetheted a lelkedet, én a sötétség vagyok, és mindig is az leszek. És most had menjek.

- Kérlek, ne menj el. - finoman megfogta a másik talárját, és reménykedve nézett rá – Én nem az én lelkemet akarom megfürdetni… azt akarom, hogy a te sötétséged fürödjön meg BENNEM.

- Hagyd az én bosszantó nagy szavaim ismételgetését, Sam!

- Először szólítottál a keresztnevemen! – derült fel a fiú arca

- Borzalmas vagy – mosolyodott el Denem. Harry őszinte döbbenettel fogadta az igazi mosolyt, amitől meglágyult az arca. Ettől a mosolytól már nem a ridegen fensőbbséges szépfiú volt, hanem a kedves, szinte már barátságos.

- Gyere... mi lenne, ha kivételesen nem mennél órára? – ragadta kézen Sam a kérdés hallatán megdöbbent fiút.

- Ez a Roxfort! Itt nem lehet csak úgy…

- Ohh, dehogynem! – kacagott a fiú és ráncigálta is magával a másikat a park felé.