Az első éjszaka a jogán…

- Edward még is hova mész? – kiáltott utánam apám, és én vissza se nézve üvöltöttem neki.

- Nem tudom csak el innét!

- Mikor fogsz végre…

-… örököshöz méltóan viselkedni? A megnyugtatásom várod atyám? – fordultam vele szembe. – SOHA! – kiáltottam dühösen és kifutottam a hideg teremből a napfényes várudvarra, be az istállóba a kedvenc fekete lovamért.

- Edward úrfi nem adhatom oda. Az Úr a fejemet véteti! – rimánkodott az idős istállómester.

- Esküszöm, hamar visszaérek. Atyám nem szerez róla tudomást – mondtam miközben felnyergeltem Éjfélt.

- URFI!

            Vittem magammal istállómesterünk kiáltását, ahogy kilovagoltam a várkapun, elhagyva a várat körülvevő falut messzire, a zöld mezőkre. Nem akartam. Apám zsarnokoskodása az őrületbe kergetett. Mást se hallgatom napok óta, csak azt, hogy Edward viselkedj úgy, ahogy illene, vagyis legyél önkényes, elkényeztetett, tomboló haragú, és ne tépkedj kis virágokat a réten „szeret nem szeret” mormolással. De én máshogy akartam élni. Nem akartam várúr lenni, hogy önkényesen beszedjem a terményt jobbágyainktól, s azon élősködjek életem végéig. Elvegyem a szomszéd kiskirály egy szem szőke leányát, és szülessen egy fiúnk, aki öregbíti mind az ő mind a mi hírnevünket. Várakozhat apám, míg szakálla ősz lesz, mert hogy mindez sohasem volt megtörténni, az holtbiztos.

            Lefékeztem Éjfélt, hosszú sötétbarna hullámos hajamból kiszedtem a jófiús úri szalagot, és elhajítottam. Viszlát rablánc. És megsarkantyúztam Éjfélt, aki tovább vágtatott velem, egyre messzebb víve otthonomtól.

            Már egészen kicsin gyermekkoromtól kezdve gyűlöltem ezt a helyet. A fojtogató légkört, s mikor elvittek gyermekkori barátomtól, sírtam… Nem fogta föl csöpp eszem, hogy a Vár urának egyetlen örököse, NEM játszhat egy egyszerű jobbágy gyermekével. Az eszem megnőtt, s vele én magam is, ám még mindig túlnő rajtam a gondolat, hogy én más vagyok, mint ők. Két szem, két fül, két láb, két kar, egy test, haj, fogak és minden egyéb ugyan az. Engem mégis tiltottak a falutól, a mezőktől, s helyette pökhendi tanárok oktattak rémunalmas dolgokra. Volt jó benne. Az a fiatal férfi, ki az íjászkodásra, és kardforgatásra tanított. Ő megértett, s ha éjszaka sírtam az értetlenségtől hozzábújhattam, s nem árulta el apámnak, aminek szerfelett örültem.

            Mikor rájöttek, mit csinálunk titkon, szobám sötétjében elzavarták. Apámnak voltak szeretői, nők s férfiak egyaránt, ám tőlem gyermekkori barátom után tiltották a másik férfit is, aki szeretett. Egyedül maradtam. Tizennyolc évesen, nyakamon egy közelgő házassággal. De ott volt nekem Éjfél.

            Már visszafele vágtáztam. Tudtam, ha sokáig elmaradok bajba kerül miattam öreg szolgánk, amit nem akartam. Hazafele egy másik utat választottam, s lassan ügettem lovammal. Az út mellett nem messze a falutól egy összegömbölyödött alakot láttam. Piszkosszőke haja tűnt ki a zöld fűből. Lefékeztem lovam s leugrottam a nyeregből.

- Jól vagy? – tettem fel a lehető legbárgyúbb kérdést, amit feltehettem.

- Csak pihenek egy keveset itt a földön jó uram - suttogta a szőke hajú erőtlenül. Lassan fölült, majd köhögött egy keveset, s a szájában összegyűlt vért messzire köpte.

- Összevertek?

- Nem csak pihenek egy keveset.

- A szemöldököd fel van repedve.

- Csak megbotlottam egy kőben.

- Errefelé nincsen egy olyan kő sem, amiben meg lehetne botlani…

- Honnan tudhatja azt maga? – húzta össze huncut módra a szemét, és oly ismerős volt, a gesztus, mint tükörképemé.

- Will! – Kiáltottam s ő értetlenül meredt reám. Majd elsápadt, sérülései élesen rajzolódtak ki arcán.

- Edward? – kérdezte suttogva. És én rámosolyogtam. – Menjen vissza fiatalúr, az apja már biztosan hiányolja – változtatott hangján, s nekilátott a felálláshoz.

- Had segítsek Will!

- Köszönöm Esward úrfi de nem szorulok rá a… - nem tudtam befejezni, mondatát, mert lábai felmondták a szolgálatot, s összezuhant, pont a karjaimba. Vékony volt, és törékeny.

- Ki vert meg így?

- Törődjön, kérem a saját dolgával uram…- kérte halkan.

- Mért hívsz így?

- Mert nekem te már nem Edward vagy, hanem a fiatalúr… a gazdám, akiért dolgozom, és ha úgy kívánja a király is hát harcolok. És most kérem, engedjen utamra.

- NEM! – kiáltottam, és magamhoz szorítottam gyermekkori barátomat, kit nem láttam majdnem tíz éve, amikor is eltiltottak tőle. – Beszélj úgy, mint régen, legyek neked a régi a nyolc éves Edward, kérlek had legyek.

- Bolondságot beszél fiatalúr.

- Ne hívj így!

- RENDBEN! Edward azonnal eressz el, mert ki kell taposnom annak a négynek a belét, akik ezt tették, ám ha itt ölelgetsz, nem mehetek utamra! – Visította a fülembe, és én felnevettem. Pont úgy, mint gyermekkorunkban.

            Régen volt az már, hogy William és én először találkoztunk. Az istállóban találkoztunk elsőként. Mindig lenyűgözött, az a gúnyos beletörődés, ahogy az élethez állt. Sohasem rejtette véka alá véleményét, ám lehetetlennel szembe soha sem szállt. Mindig testi főlényben voltam vele szemben, ám ez mégse látszott lelkünkön. Kétségkívül az ő lelke acélos volt, s fejét feltartva büszkén állta a legnagyobb vihart is. Míg én gyenge voltam, s csupán gyermekien toppantottam, ha sértett dühömben nem tudtam mit kezdeni magammal. Mikor tíz évvel ezelőtt elrángattak mellőle, én  sírtam és toporzékoltam, s visszanézve még láttam ahogy hátát egyenesen tartva egy felnőtt bátorságával tűri az apjától kapott ütést, amiért a fiatalúrral játszott.

            Felrepedt szájjal láttam utoljára, és felrepedt szájjal találkoztam vele újra, melyet kiegészített egy csinos monokli, és egy felrepedt szemöldök is.

- Mindig a bajt keresed magadnak.

- Eresszen el fiatalúr.

- Mondtam, hogy ne hívj így Will.

- Ha jól daloltak a madarak nemsokára maga lesz az úr itt. Nem szólítom magát többet a keresztnevén.

- Wiiiiiiiill – kértem úgy, mint régen, s ő szemét forgatta.

- Semmit sem változtál Edward!

- De te sem – nevettem rá. Elengedtem őt, felkeltem, majd kezem nyújtottam, hogy felsegítsem. Karomba kapaszkodott meg a hirtelen változástól. Majdnem egy magas volt velem, piszkosszőke haja a válláig ért, hatalmas zöld szemei dühösen villogtak rám. Alkatra karcsú, ám volt erő karjaiban. Tenyere érdes a munkától.

- Felnőttünk Edward. Nem játszhatod el olyan könnyedén, hogy nem te vagy itt mindennek az ura.

- Nem én vagyok. Az apám a király, mind fölöttem állnak.

- Igen s fölöttem hány ezren tolonganak a ranglétrán Edward? – nézett rám szomorúan, s elfordította szemét. – Azt csiripelik a dalos madarak, hogy elbocsátották a nevelőd.

- Honnan…

- Nem láttalak tíz éve. Piciny falu ez, de míg én a mezőn robotoltam, te a várudvarban tanultad a kardforgatást. Itt voltunk nem messze egymástól, s hozzám mégis csak a vásárolni járó cselédek pletykája jutott el.

            Elpirultam. Ezek szerint mindenki tudta, nevelőm mért vette a sátorfáját.

- Én csak…

- Nem keresett Fiatalúr. De egy jobbágy szívében nem lehet harag. És most, ha megbocsát, mennék… - hajtotta meg fejét, s elengedte karom. Útnak indult a mezőn át, de pár lépés után összecsuklott lába.

- Bolond vagy – mondtam miközben karba kaptam, majd feltettem a lóra, s mögé ültem. Így lovagoltunk vissza a falu legszélső házáig, ahol tudtam, hogy egy gyógyító lakik.

- Kérem, segítene? Nincs magánál… - léptem be az ajtón.

- Edward úrfi!

- Kérem, hagyja ezt abba, inkább ébressze őt fel – néztem rá segélykérően, majd letettem a szobában lévő egyetlen fekvőhelyre, az ájult Willt.

- William, már megint – csóválta a fejét.

- Mi az, hogy már megint?

- Minden héten megverik. Túl makacs. Mindenről elmondja, amit gondol, és ha emiatt jól elagyabugyálják, hát szó nélkül tűri. Aztán elájul. Néha jóérzésű verekedők ledobják az ajtóm elé utána. De az Úrfi hogy talált rá?

- A mezőkön nem messze innét… Rendbe fog jönni? – néztem reménykedően az aggastyánra.

- Máris rendben vagyok – szólt egy erőtlen hang.

- Tökfilkó, így megrémiszteni.

- Te vagy a tökfilkó, amiért törődsz velem.

- William, hogy beszélsz az Úrfival?!

- Hagyja… én mondtam, hogy beszélhet velem így.

- Hogy merészel... a fiatal Úrfival! – És már lendült volna is az idős botja barátom feje felé. Centikre a fejétől állítottam meg, s ahogy lenéztem, láttam, hogy Will nyugodt arccal szája szögletében megbúvó gúnyos mosollyal várta az ütést. Kikaptam a botot az öreg kezéből, s levágtam a földre.

- Hát itt mindenki megbolondult? Jó öreg, szó nélkül megütnéd, csak mert nem mutat elég tiszteletet irányomba?! És TE, mosolyogva tűröd, hogy üssenek?!

- Ha ezen az egy módon tudnak szólni… - mondta Will, és én még sohasem jártam olyan közel ahhoz, hogy valakit megüssek.

- Te beteg vagy William! – köptem megvetően neki a szavakat, s ő elmosolyodott azok hallatán.

- Meglehet, Úrfi… - ült föl a fekhelyen.

- Ne hívj így. Szitoknak hangzik a szádból minden hangja…

- Mert az is! Az Urakat szidom vele, az életem s a halálom urait!

- Hát így látsz engem is? – néztem rá döbbenten.

- Most jobban, mint valaha Edward.

- Rendben William… ahogy óhajtod – suttogtam vészjóslóan, és kisiettem a fából eszkábált kunyhóból.

            Égettek Will szavai. És tudtam, hogy álljak bosszú gyermekkorom emlékeinek őrén. Pont úgy készültem bosszút állni, ahogy várta tőlem. Úri dölyffel, s mindazzal az eszközzel, ami kezemben volt. Hisz igaza volt, én voltam életének, halálának s mindennek az ura. A következő örökös…

~~~

- Meghoztuk Úrfi!

- Engedjétek már el az istenért! – Kiáltottam rájuk, mire ledobták a földre gyermekkori barátom, s én mellé térdeltem. A pár napos, még be sem hegedt szájsebe friss vértől piroslott. – Mit műveltetek vele? – kiáltottam a katonákra.

- Ellenállt – vont vállat a rangidős, majd kerekre meresztette szemét, ahogy észrevette dühömet.

- Ezek szerint, külön parancsba kell adnom, hogy ne verjétek a másik emberi lényt? Takarodjatok a szemem elől, mielőtt még a bitófán végzitek! – Kiáltottam, és gyors léptekben kimasírozott a három katona.

            Boros kupámért nyúltam, s itattam néhány kortyot a félájult Williamel. Köhögve tért magához.

- Mit keresek itt?

- Az urad vagyok, oda vitetlek, ahova akarlak – simítottam végig szeretetteljesen haján. – Azt teszek veled, amit akarok – suttogtam, majd lenyaltam a vért sebéről. Szemöldökét felhúzva meredt rám. Majd felnevetett.

- Legalább nem kellett csalódnom – mondta megvető hangon.

- Mért viselkedsz így? – ráztam meg vállait. – Mutass érzelmet az istenre, kérlek! – mondtam majd átöleltem, hogy ne kelljen néznem arcát, amin még a gyűlöletnek is csak az árnya képes átsuhanni.

- És milyen érzelmet vársz tőlem, Uram?

- Nem vagy magadnál Will!

- Nekem nem szokásom, más vérző sebét számmal megérinteni, s én nem vagyok magamnál? – horkantott, már-már gúnyosan. – Mért hurcolt ide?

- Szerinted miért? Talán, hogy ágyasommá tegyelek? – álla alá nyúltam, hogy szemembe nézzen. – Hiszen szép vagy William. Hiányzik belőled mesterem úri eleganciája, de határozottan kedvemre való vagy.

- Nem ezért hoztál ide Edward. És nem való hozzád, a kegyetlen stílus – simított végig arcomon. Én nagyot sóhajtottam, s összehúzott szemmel mértem végig.

- Mond Will, ilyenkor hová tűnteted el azt a kegyetlen rideg embert, aki fél perce még velem szemben ült?

- Próbálom rejteni, de mért vársz tőlem csodákat?

- Azért mert nekem csak egy perc volt az a tíz év.

- Nekem viszont ezer évnek tűnt. Nagyon hosszú ezer évnek.

- Érzem… - hajtottam bele arcom munkától kérges tenyerébe.

- Nem… - suttogta. – Én itt jobban érzem – tette szívére a kezét.

- Engedd, hogy…

- Hogy mit Edward?

- Magam sem tudom. Talán, hogy újra a régi Edward legyek, s te a régi Will.

- Az már nem lehet.

- Ó dehogynem – ragadtam karon, s az ajtóm felé húztam magammal.

- Edward mit művelsz? – kérdezte már az istállóban, ahogy felnyergeltem Éjfélt.

- Kilovagolunk.

- Nem lehet…

- De! – mondtam ellentmondást nem tűrve, s Will nem ellenkezett velem.

            Magam mögé ültettem fel, s boldog voltam, ahogy karjait körém fonta, s szorosan hátamhoz simult lovaglás közben. Meleg leheletét éreztem a süvítő szélben is nyakamon, s kéjesen borzongatott a gondolat, hogy egy gyönyörű férfi test ily közel van hozzám.

- Megérkeztünk. – Állítottam meg lovam a mező közepén. Kikötöttem Éjfélt egy kiálló karóhoz, s a fűbe heveredtem. William sóhajtva követett.

- Mért vagyunk itt?

- Mert ez egy szép hely, és eléggé csöndes.

- Miért nem engedsz el? – hallottam a fejem mellől Will halk sóhajnak beillő kérdését. Rásandítottam.

- Mert nem akarsz magamra hagyni.

- Mért képzelsz a régi barátságunk hamujába valami romantikus badarságot Edward?

- Nem képzelek semmit Will. Csak a barátod szeretnék lenni.

- Akkor mért…

- Mért mondtam, hogy szép vagy? – fordultam hasra, hogy könnyebben láthassam Willt. Igyekezetem feleslegesnek bizonyult. Hiába a tétován félbehagyott mondat, az arcán nyoma sem volt érzelmeknek.

- Igen.

- Mert szép vagy.

- Nálunk nem szokás szépnek nevezni egy férfit.

- Hát nálunk se. De te szép vagy.

- Hagy abba Edward – mondta szigorúan.

- Te kezdted – simítottam végig évődve arcán. Mire arcomon landolt egy fűszál.

            A napok nyugodt csendességben folytak. Will mindig velem volt. Nem hagytam más választást neki. Boldog voltam testének közelségétől, még akkor is, még akkor is, ha nem történt köztünk semmi. Csak lovagoltunk a mezőkön, vagy csendben heverésztünk. Négy nap elteltével éreztem a levegőben a változást. Hallgatag lett, s én nem mertem feltenni a kérdést, hogy mi lelte, mert rettegtem a válaszától. Az ötödik nap reggelén mégis belementem, s nagyot sóhajtva megkérdeztem.

- Mi a baj Will?

- Semmi…

- Rossz lenne, ha mindenki ennyire bánatos lenne a semmitől William.

- Valami rosszat tettem? – kapta föl a fejét.

- Miért?

- A nevem…

- Mi történt veled Will? – ráztam meg vállát.

- Mire gondolsz Edward?

- Nem beszélsz velem úgy, mint úrral, de ott az udvarias távolságtartás minden hangodban!

- Vissza akarok menni.

- Tessék? – néztem rá elképedve

- Vissza akarok menni a faluba.

- Akarsz? – vontam föl a szemöldököm.

- Én úgy tudtam, önálló lény vagyok.

- Az vagy. Egy bizonyos pontig.

- És eme ponton túl mutat…

- Az, hogy elmenj innen? Nem mutat túl. Az ajtó a kapu nyitva, menj, ha akarsz William!

- Ne mond így- suttogta szomorúan.

- Menj William. Majd eltelik újabb tíz esztendő, míg újra látlak.

            Szomorúan meredt rám az érzelemmentes arc. Nem eme érzelmet akartam látni rajta. A várkapuból néztem, ahogy lassan elindul a faluból, hátra se tekintve, s a bánat fojtogatta torkomat.  Megszoktam a teste melegét közelemben, ritka mosolya vakító szépségét, s okos szavait.

- Ha visszajön. Ha bármikor látjátok kapunk előtt járni… engedjétek be – suttogtam az őröknek majd szobám felé vettem az irányt, ahol hagytam, hogy eluralkodjon szívemen a bánat. Nem sokat veszítettem életemben, de azok mind annyira fájtak, hogy úgy hittem, nem élem túl. S aznap, mikor William kilépet a kapun, magával vitte szívem, s lelkem egy részét…

~~~

            Két héttel később William visszazuhant karjaim közé. Épp nyitottam ki ajtóm, hogy önkényes szobafogságomnak véget vetve járjak egyet a környéken, mikor gyermekkori barátom rám zuhant. Szemöldöke végre nem volt felszakadva, ám szája nagyon csúnyán festett, féltem kitört egyik foga, furcsán nézett rám, ahogy ezt vizsgálgattam.

- Mi történt már megint Will? – kérdeztem tőle, mikor már ágyamra téve véres arcát törölgettem.

- Összevérzem az ágyad - suttogta erőtlenül.

- Kit érdekel az ágyam, inkább azt mond meg mi történt veled?

- Nem akarok megnősülni.

Sebeit törölgető rongy kiesett kezemből.

- Hogy tessék? – kérdeztem zavartan.

- Nemet mondtam apám parancsára, és ez lett a vége. Meddig éri ez még meg Edward?

- Mindig megéri Will… mindig – suttogtam, és akaratomon kívül hajoltam ajkához, hogy lágy csókot leheljek rá.

- Ne… - tiltakozott halkan.

- Igaz, csak barátok. Ugye barátok Will?

- Barátok Edward úrfi… örök barátok. Ezért is jöttem búcsút mondani. Hiszen úgy illendő nem?

- Miről beszélsz Will? – néztem rá elkerekedett szemmel.

- Búcsú Edward. Nemet mondtam, és addig ütött, amíg el nem hagyta szám az igen. Jövő héten, szombaton megnősülök. És soha többé nem jövök ide – remegett az ajka.

- Will… - simítottam végig az arcán. És legördült az első és egyetlen könnycsepp a szeméből.

- Edward, muszáj… a családom, elvárja, és én, én téged nagyon de…

- Csss… ne beszélj… pihend ki magad – suttogtam fülébe, majd ajkam ajkához érintettem. Halkan sóhajtott, majd elnyomta az álom.

~~~

            Szombat volt, és már egészen sötét. Will esküvőjének napja. A vele töltött öt napot nem tudtam feledni, és nem tudtam beletörődni a gondolatba, hogy többé nem láthatom őt. A bor íze megkeseredett számban. Bronz kupám a falhoz vágtam. Nagyon koppant a falon. És egy idősebb szolga rohant be eltakarítani dühöm nyomait.

- Esküvő… milyen rémesen bosszantó. Az első éjszaka, amit a karjaiban tölt… nem kaphatom meg…

- Úrfi, ha szabad közbe szólnom. Öné a jog – szólalt meg halkan az idős szolgáló.

- Miről beszélsz? – kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Az első éjszaka joga. Megkaphatja a menyasszony szüzességét, ha úgy kívánja.

            Örömtől mámorosan kacagtam fel. Kell az ördögnek a menyasszony. Én Williamet akartam, ha többet nem is de az ágyamba, akkor egy éjszakára. Az első éjszakát, amit velem töltene új asszonya karjai helyett. Magamra kaptam a kabátom, és elcsentem az istállóból Éjfélt. Vágtáztam az apró falusi ívóhoz, ahol ünnepelni szokták a házasságokat.

            Ahogy beléptem az ajtón a zene elhallgatott. William bánatosan ült a fő asztalnál, és nézte a táncoló embereket. Mellette újdonsült felesége. Egy szőke hajú fiatal lány. Egészen szép, de arcára a keserűség már hosszú ráncokat vont. Ahogy Will meglátott bár szeme felcsillant, ara mégis a jól ismert közönyösséget mutatta.

- Úrfi! Minek köszönjük látogatását? – lépett elém William apja. Megvetően néztem az apró öregre, aki majdnem halálra verte jóbarátomat.

- A jogomat jöttem beteljesíteni. – Will szeme elkerekedett, míg felesége mosolyogva nézett rám. Ki hitte volna, a nemes ágya jobban kedvére való, mint a szalmaágy, amin férjével kell osztoznia.

- Milyen jogot? – kérdezte halkan Will.

- Az első éjszaka jogát! – a nő elpirult. Igaz is, hol van már az első éjszakája. Valahol tizen évei elején az egyik csűrben. Az elnevezés hangzatos, és tudtam, hogy csak az egyik félnek lenne ez az első éjszakája. És én őt akartam. Az ártatlant. A férjet.

- Hát vidd feleségem s teljék benne örömed ma éjjel – William hangjából sütött a gyűlölet.

- Nekem nem kell a feleséged Will – mosolyogtam rá.

- Hát akkor? – kérdezte döbbenten az apja.

- Nekem William kell.

            A násznép fele elájult. Nem volt szokatlan két férfi együttléte, s tudott az egész falu furcsa ízlésemről, de egy úr se jött le közéjük még azzal a kívánsággal, hogy az ifjú férjet akarja ágyában tudni az éjszaka. Will elmosolyodott. Finoman és szívet tépően fájón. Felállt az asztaltól, és lassan felém indult.

- Mit művelsz William? – sziszegte az apja.

- Az Úrfi parancsolt, én csak teszem, amit kért – hajolt meg előttem.

- Hát menj, ha az Úrfi kívánja… - mondta még az apja, s én kézen fogtam Willt, majd kisétáltunk. Még hallottam hátam mögött felharsanni az ifjú ara zokogását. Nem sajnáltam.

            Felültem Éjfélre, s magam elé húztam Willt. Lassan lovagoltunk vissza, egy szót sem szólva a másikhoz. A szobámba vezettem. A szolga a jövőbe láthatott. Két kupában bor várt minket, s a szobába gyertyák lángja csempészett félhomályt.

- Gyönyörű… - Szólalt meg William halkan mikor meglátta a szobám a gyertyák fényében fürödve.

- Te vagy gyönyörű! – suttogtam, ahogy végigsimítottam vállig érő szőke haján, majd karcsú nyakán. Éreztem, ahogy érintésemtől megborzong.

- Edward – suttogta halkan.

- Ne szólj semmit. Elvégre ez a nászéjszakád… - mosolyogtam rá, majd felé nyújtottam az egyik kupát. – Mit szeretnél, mire igyunk? A feleségedre? – kérdeztem gúnyosan.

- Ne mérgezd meg a bort is szavaiddal Edward.

- Nem tudok belenyugodni!

- Ma éjszaka ne gondolj erre.

- Akkor mire gondoljak William? – kérdeztem szomorúan.

- Rám! Úgyhogy igyunk, erre az éjszakára. Az elsőre, az egyetlenre.

- Mért kell kimondanod… - szorítottam össze fájdalmasan szemem.

- Hogy még édesebb legyen. Fenékig Edward! – intett felém a kupával, s kiitta belőle az édes bort. Én csak ajkamhoz emeltem a kupát, éppen eleget ittam, mielőtt érte mentem volna.

            Felém lépett. Így szemtől szembe csak pár apró centivel voltam nála magasabb. Rám nézett, s ajkát csókra kínálta. Az én Williamem, gyermekkori jóbarátom, s az ki olyan tartózkodó volt velem, hogy baráti csókját is sajnálta, most magától simult karjaim közé. Engedtem csábításának.

            Ajkam ajkához illesztettem. Szinte perzselt, s nyelvem kérés nélkül bebocsátást nyert szája rejtekébe, sőt táncba hívta a másik nyelv. Az ő ajkáról ízelve a bor édesebb volt minden eddiginél, amit valaha ittam. Egyik kezemmel tarkóját simogattam, míg másik kezem a gerince ívén kalandozott. Az ő kezei teste mellett leejtve pihentek. Ahogy csókunk közben egy percre kinyitottam szemem, az ő szorosan zárt szemét láttam, s kipirult orcáját. A mindig közönyös, William, kinek arcán az érzelem ritka vendég, égő arccal falta ajkamat. Elhúzódtam tőle. Értetlenül meredt rám, s én csókot leheltem orra hegyére, majd kézen fogtam, s ágyamhoz vezettem.

            Az ágyam mindkét oldalán lévő szekrényen is gyertyák sorakoztak. Ahogy kibújtattam Willt ingjéből, s óvatosan az ágy mellé ejtettem, a gyertyák gyönyörű mintákat vontak árnyból s fényből mellkasára.

- Gyönyörű vagy – suttogtam, mire egy mosoly, s egy csók volt jutalmam. Ajkam elszakadt ajkától, s lefelé vette vándorútját. Nyelvem eljátszott kulcscsontján, s mellbimbóin. Nyöszörgött alattam, ahogy nyelvemmel barangoltam be felsőtestét. Felém kapott, se levette ingem.

- Érezni akarom a bőröd… - mormolta fülembe, miközben végig simított meztelen felsőtestemen, hasam összes izmán.

            Folytattam vetkőztetését, s ő leutánozta mozdulataim. Percekkel később már ruhátlanul simultunk össze. Egyre vadabbul csókolóztunk, miközben kezem rákulcsoltam férfiasságára. Hangosan felnyögött érintésemtől. Egy utolsó csókot adtam ajkára, majd lába közé fészkeltem magam, s mielőtt tiltakozhatott volna, számba vettem merevségét. Felsőteste megemelkedett, egy lélegzetvételt kihagyott s a lepedőbe markolt keze. Ámulattal néztem az arcára kiült élvezetet, melyet én okoztam. S közben óvatosan testébe vezettem egyik ujjam. Fájdalmasan szisszent fel. Vigyázva készítettem fel, figyelve teste minden jelzését.

            Addig folytattam kényeztetését, míg hangos nyögéssel el nem élvezett. Élvezetének nedvét használtam, hogy könnyebben tudjak belé hatolni. Az élvezet ködén át, rémülten nézett rám, mikor megérezte férfiasságom.

- Ne félj… - suttogtam ajkai fölött, majd megcsókoltam. Nyelvemmel finoman cirógattam nyelvét miközben óvatosan haladtam egyre beljebb benne.

            Összeszorította szemét a fájdalomtól. Kezemet közénk csúsztattam férfiasságát élesztgetve vele. Lassan hozzám szokott, s pár lökésem után már nem fájdalomról, hanem élvezetről tanúskodtak nyögései.

            Csak néztem őt, ahogy vonaglik alattam a gyönyörtől, s még mindig ámulatba ejtett a gyertyák fényének tánca testén. Haja izzadtan tapadt homlokához. Ahogy a szemembe nézett. Szemében ott égett az élvezet, a vágy, és a szerelem különös lángja. Hangjainkat visszaverték a hideg kőfalak.

            William a nevem suttogta, egyre hangosabban, s ahogy egy kiáltás után megéreztem kezemen s mellkasomon gyönyörének nedvét, én sem bírtam tovább kitartani…

            Rácsuklottam Williamre, aki lustán simogatta hátam. Lassan kihúzódtam belőle, és legördültem róla. Csak néztem az én szőke hajú szerelmemet, fáradtan összegömbölyödve, csak néztem gyermekkori barátomat, ahogy lassan kihunyt szemében a tűz, s helyét végtelen szomorúság vette át. Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, csak figyeltük a másikat, mintha minden porcikáját örökre emlékezetünkbe akarnánk vésni.

            Mikor a nap első sugarai láthatóvá váltak az égen, lassan rendbe szedte magát, s öltözni kezdett. A gyertyák melyek előző este arany ragyogásba vonták a bőrét már kialudtak.

- Ne menj még el – szólaltam meg mikor már majdnem az ajtónál volt. Könnyek csillogtak a szemében, ahogy felém nézett.

- Az első éjszaka jogán úrfi… sajnos nincs második, harmadik, s ezredik éjszakának joga. Ég önnel. – Búcsúzott tőlem, könnyeihez nem méltóan hideg hangon, s egy csókot sem hagyott ajkamon, csak az illatát, s az emlékeit.

            Egy hónappal később megnősültem, apám örömére, s ha találkoztunk Williammel, egy apró véletlen mozdulat is elég volt ahhoz, hogy olyan mindent elemésztő tűzzel vágyjak utána, mint soha senkiért. De nem engedett többet nekem. Az-az éjszaka volt. Ahogy mondta Az első, és nekünk az egyetlen is…