HP

Figyelmeztetések: Slash, Szomorú, 16+

Ők még mindig nem az én tulajdonomban vannak, csak egy kis játék velük...

Emlékszel?

Gyötört már engem szerelem,

hogy azt hittem beledöglöm,

de soha oly keservesen,

hogy sírjon, rázkódjon az öklöm. …

Emlékszel? Az első időkre, még az iskolában. Az első futó csókra, amikor még féltünk és nem értettük. Az első érintésekre, a futó ölelésekre egy üres tanterembe… Ágas és Féregfark kérdő arcára mikor kipirosodva kerültünk elő a park egy rejtett zugából… Mennyit nevettünk együtt. Te meg én. Az első igazi vágyra, az első közös éjszakára a téli szünetben.

… de nem hittem, hogyha meztelen

maga a szerelem mellém fekszik,

az a vágy is, az esztelen

ölelkezés is kettéfeslik. …

Emlékszel? Mert én igen. Emlékszem kezed érintésére a testemen. Emlékszem mennyire tétova voltál, és nem mertél. Addig, amíg én meg nem csókoltalak, és bátorítóan nem öleltelek magamhoz. Nem suttogtam füledbe hogy „Szeretlek”… Akkor bátor lettél, egyre hevesebben csókoltál, míg úgy nem éreztünk, hogy fulladozunk a levegőhiánytól. De nem zavart minket. Szerettelek, és szerettél. Mikor először hatoltál belém nem fájt, nem éreztem, azt hogy ez rossz, ezt nem kellene tennünk. Boldog voltam a szívem majd kiugrott a helyéről, örültem, hogy a tied lehetek… a tied szerelmem és senki másé.  Mikor kielégülten feküdtünk egymás karjaiban… az volt a mennyország, az a pár röpke év. Minden perc, amit veled töltöttem, amíg egymásba feledkeztünk és eltűnt az idő.

… Nem hittem hogy az sem segít,

ha szinte halálig betakarhatsz.

Nem vetkezik, ölelkezik-

magányom befordul a falnak. …

Emlékszel? Emlékszel arra mikor hozzád, költöztem? Tudom akkor romlott meg minden.  Egyre kevesebb időt töltöttél velem. Ha velem voltál már nem szeretkezés volt. Csak a vágyaid gyors kielégítése, már nem öleltél át utána, csak motyogtál valami jó éjszakát, félét és elfordultál tőlem. Én hangtalanul zokogtam végig az éjszakát. Ha elmondtad volna, hogy már nem bízol bennem, hogy félsz.  Félted Jamest, félted Lilyt. Félsz tőlem, félted kettőnket… ha mondtad volna… De nem mondtál semmit. Csak a falnak fordultál, most már tudom hogy te is sírtál néha. De nem mondtál semmit.

Emlékszel? A hosszú évek magányára, amit egyedül, egymástól elszakítva töltöttünk? Én emlékszem mennyire hiányoztál. Mennyire boldog voltam mikor újra láttalak, és éreztem minden hazugság volt. Te nem voltál gyilkos, mint ahogy én sem… Mi csak mi voltunk, két régi megtört szerelmes.

…S mi csak fekszünk tovább, ziláltan,

életfogytiglan, évekig.

Sírás rázza a vállad, vállam:

Ki ez az idegen itt?!

Most itt fekszünk. Bizalom, és remény nélkül. Egymást átölelve kicsit úgy, mint régen. Már nem ismerjük egymást, nem tudjuk ki a másik, és nem hiszünk a jövőbe. Mégis, nincs már más, akibe kapaszkodhatnánk, csak a másik… csak mi maradtunk.