- NEM BÍROM TOVÁBB! – Üvöltött fel Harry, és be akarta fogni a szemét, meg a fülét is, de a kettő egyszerre nem sikerült. Szeme előtt emlékképek cikáztak. Ami nem is lett volna baj, de mintha a fülébe kiabálták volna szavaikat.

A két fiú a parkban rohant, hó csatáztak. És kacagtak… A gyermek Voldemort kacagott…

Majd látta őket együtt az ebédlőben, nevettek Sam bohóckodásán, ahogy játszott az étellel.

Látott mindent, az első tétova öleléseket, ahogy Sam leesett a seprűről, és Denem a karjába kapva vitte Madam Pomfreyhoz. Amíg a fiú hüppögve bújt karjai közé, ő csak vigasztaló szavakat suttogott, és mikor rendbe hozták a törött csontot, hiába bizonygatta mindenki, hogy leteheti Samat, ő nem engedte, és a szobájáig vitte őt.

Látta az első csókot, ami nem is volt csók inkább félős puszi, amit lábujjhegyre állva Sam adott Denem szájára, aki zavarában azt se tudta, mit tegyen.

Az első közös éjszakát, amin egymáshoz bújva aludtak… Sam erősen kapaszkodott Denem pizsamájába, úgy aludt el és a későbbi gyilkos egy óvatos puszit adva az alvó fiú fejére szorosan átölelte őt, és úgy aludtak békésen.

Annyi emlék, annyi közös meghitt pillanat…

- Sam! Sam! Mi történt veled? – kapta föl az ájult fiút Denem, és már rohant is vele Madam Pomfreyhoz.

- Nyugodjon meg Denem, ez várható volt!- szólt rá erélyesen a nő.

- Nem nyugszom meg! Mi van vele?! Mi baja van? Ez a héten már az ötödik rosszullét!– Denem tajtékzott a dühtől, Harry megrendülve látta, hogy az aggodalom őrjítette így meg.

- Tom… nyugodj meg – hallatszott egy erőtlen hang az előbb még eszméletlen fiú ágya felől. Majd ülő helyzetbe tornázta magát.

- Sam! Jól vagy? – Széket húzott az ágyhoz leült, és kezébe fogta az apró, törékeny kezet.

- Nem, nem vagyok jól, és nem is leszek. – válaszolt halvány mosoly kíséretében.

- Mi ez az őrület? Kérlek, mondd el végre… - halkan szinte esdekelve mondta, és lágyan nézte az apró alakot.

- Haldoklom – jelentette ki Sam. – nemsokára... nemsokára vége is az egésznek. – nevetett elfelhősödött szemmel.

- Butaság – lehelt Denem egy apró csókot a kezében tartott kézre. – Varázsló vagy… meggyógyulsz... nem halhatsz meg ennyitől… Nem lehetséges – már nem is a fiúhoz beszélt, hanem önmagához.

- Tom – simogatta meg lágyan a másik fejét szabadon lévő kezével – ennek így kell lennie.

- NEM KELL ÍGY LENNIE! – ordította magából kikelve – Nem lehetséges… akkor mért akartad... Mért hagytad… mért, ha csak ennyi… - összeszorította a szemét, mintha fájna neki.

- Azt akartam, hogy hagyd ott a sötétséget és azokat a barátaidat. Azt akartam, hogy boldog legyél. És én nem hagylak el téged, tekintsd ezt úgy, hogy csak hosszú időre elutazom. – egy könnycsepp gördült le sápadt arcán. – És ne felejts el. Kérlek, Tom sose felejts el. Egy apró emléket őrizz meg magadban rólam a kedvemért… kérlek… kérlek…

- Te bolond – ölelte magához Denem a fiút – Sohasem… sohasem tudnálak elfelejteni. – suttogta a másik hajába. – Sohasem…

A kép megint átrendeződött. Egy temetésen álltak. Sok Roxfortos talár. A sírtól legmesszebb álltak ők. Denem és Harry. Csak úgy folytak a könnyek Tom arcán, ha nem folytak volna ilyen elkeseredetten, nem tűnt volna szomorúnak. Rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy belehelyezik a sírba a koporsót, majd megfordult, és elindult. Harry dühöngött, és szíve szerint bemosott volna egyet neki… de csak leszegett fejjel sétált a nyomában.

Mire felpillantott újra, a Roxfortban voltak. Denem egy ajtón kopogtatott.

- Igen?

- Én vagyok, uram. Tom Denem!

- Gyere be! – egy barátságos irodában találták magukat, az ajtóval szemben egy íróasztal mögött Dumbledore professzor fiatalabb kiadása ült.

- Foglalj helyet Denem. Láttalak téged Mr. Roberts temetésén… szomorú, ami vele történt.

- Nem egyszerűen szomorú professzor. – határozottan nézett maga elé, szeme piros volt a rengeteg sírástól – Azért jöttem ide, hogy megkérjem, törölje ki az emlékeimet!

- Azt hiszem, ezt nem tehetem meg… ha csak - intette le a tiltakozó ifjút - nem kapok valamilyen épkézláb indokot.

- Szerettem őt. Az első ember volt, akit a sötétségemben nem az erő vonzotta, hanem a gyengeség. Ha ő velem volt, a világ annyival egyszerűbbnek tűn. Csupa mosoly, csupa kék… mint a szeme. De meghalt egy nyamvadt betegségben, mint valami átkozott mugli… mint egy mugli. És most gyűlölöm őt. Gyűlölöm őt, amiért itt hagyott, gyűlölöm, amiért egyedül maradtam, amiért elveszett az egyetlen esélyem a megváltásra… ő. – halkan vontatottan beszélt, mintha a legbelső fájdalmát akarná szavakba önteni.

Dumbledore bólintott. A pálcáját Denem halántékához érintette, majd intett egyet. Harryvel megpördült a világ. Tehát itt szakad meg Denem emléke. Dumbledore belehelyezte az emlék fonalat a merengőbe.

- Jobban vagy?

- Professzor hogy kerülök ide? – nézett körbe Denem… Hangja fagyos volt, arrogáns és fensőbbséges. Harry keze ökölbe szorult, és úgy… úgy fájt neki, hogy ez történt.

- Csak úgy megkerestél egy pohár teára… de azt hiszem itt az idő, hogy visszamenj a házad klubhelyiségébe…

- Természetesen. Viszlát, professzor úr. – És már ott se volt.

Dumbledore nézte a merengőt, megjelent Sam arca. Kérlek Tom, sose felejts el. Egy apró emléket őrizz meg magadban rólam a kedvemért… kérlek... kérlek… . Mondta a jelenés.

- Hát nem sikerült. Téged is megölt… nyugodj hát békében – mondta, majd rámutatott az alakra pálcájával, mire az visszaolvadt az emlékek közé.

Harry a szobája padlóján feküdt és fuldoklott… Fuldoklott attól, amit látott, és nem tudta hova tenni elméjében. Voldemort, az aljas démon, amint boldog mosollyal az arcán alszik karjai közt azzal, akit szeretett… Harryt rázta a nevetés. Úgy nevetett, mint egy őrült.

- Szerette, az első és egyetlen, akit szeretett és megölte… megölte – már nem nevetett zokogott. Öklével verte a padlót – eldobta magától, eldobta az emlékeit… megtagadta… még holtában is megtagadta az egyetlent, aki szerette – Ezt ismételgette, mint egy mantrát magában. Tudta, hogy végezni akar ezzel a szörnnyel… mert van egy ember, akinek odaát is van elszámolni valója vele. Az igazi büntetést majd tőle kapja meg, attól, akit az emlékek törlésével végleg megölt.

Vége