5. fejezet - Magyarázat, és tanácstalanság -

- Kelj fel!

- Mit keresel te itt? – dörzsölöm meg a szemem, és akaratomon kívül arrébb húzódok, az engem rázogató kezektől. Nicolas ébresztget ilyen brutális módszerekkel.

- Ma mesedélutánt tartunk! – nézz rám határozott tekintettel, és meglóbál az orrom előtt egy borítékot. – Azt hiszem, van mit megbeszélnünk. – Halványan elmosolyodik. Pontosan úgy, mint a régi Nic.

Bólintok, és feltornázom magam ülő helyzetbe. Ő leül mellém az ágyra, és kinyitja a borítékot. Néhány fényképet vesz ki belőle, és már teszi is elém az elsőt.

- Ez a családom – mutat a képre. Egy mosolygó varázsló, és egy szép boszorkány közösen tart a kezében egy izgő-mozgó csecsemőt. A varázsló néha megcsiklandozza a csecsemő hasát. Mind nevetnek.

- Ez pedig azelőtt készült, mielőtt eljöttünk otthonról. – Ez a kép nem vidám. A varázsló arcán keresztbe egy hatalmas sérülés fut át, a boszorkány pedig aggodalmasan szemlélődik. Némán merednek maguk elé.

- Mi történt?

Mégis mi történhetett Nic családjával? Mi ez a sérülés? És hova tűnt, a kedves mosoly?

- A szüleim, harcoltak Voldemortal, mikor még kicsi voltam. Az első kép után nem sokkal, harcra kényszerültek a halálfalók egy csoportja ellen. Apámat eltalálta egy átok, attól az a forradás az arcán – mondja csendesen egy szuszra. – Mikor hírét vettük, mi történt a Roxfortban, azonnal ide siettünk. Úgy gondoltuk itt több hasznunkat vehetik. De anyám nagyon aggódik. Retteg, hogy a mostani csatában, nem csak pár elcsúfított arc lesz a veszteségünk.

Szóval a halálfalók miatt ilyen szomorúak. És mert aggódnak, azokért, akiket szeretnek. Milyen furcsa. Szeretni és aggódni…

- Ő itt Bill és Fleur – tolja elém a következőt.

- Az ott egy Weasley, ő pedig a lány a Trimágus tusáról!  - kiáltok fel hitetlenkedve. A két fiatal egymást átölelve állnak a képen, és nevetnek. A lány néha ad egy puszit a fiú arcára és a nyakába csimpaszkodik. Olyan boldogok.

- Talált. Fleur az unokanővérem, Bill pedig a férje. Ez a kép egy éve készült mikor Bill Franciaországban dolgozott, akkor ismerkedtek össze. Ez az esküvői képük, két hetes. – Sok ember egy képen. Nagyon sok. Az egész Weasley bagázs ott van, és persze ott van Potti, és Granger is. Középen a fiatal pár. Mosolyognak, és vidámnak tűnnek. A fiú arca szinte felismerhetetlenségig el van torzulva, a töménytelen hegtől.

- Mi történt? – nézek kíváncsian Nicre. Ő hátát az ágy támlájának veti, és komoran néz maga elé.

- Billt megtámadta egy vérfarkas, amíg a Roxfortot próbálta védeni. A rend tagjaként ő is ott volt, és… ez történt vele. Az egykor gyönyörű Bill arca torz lett. – keserűen cseng a hangja.

Csak bámulok magam elé. Tehát ezekről beszélt tegnap… ezért támadott nekem. Igaza van, bárcsak megölt volna, nem érdemelnék mást, mint az összes többiek.

- Szóval ezért volt a tegnapi…- suttogom halkan.

- Oh, nem – mosolyodik el szélesen. –  A tegnapi egy próba volt. Nem használt a mosoly, nem használt a fagylalt gondoltam megpróbálom ezt. Most biztosan azt gondolod megérdemelted a büntetést, sőt még többet is. Igazam van? – keresi kérdőn a tekintetem.

Nem merek ránézni. A vesémbe lát, tudja, mit gondolok, mit érzek. Igen. Megérdemlem a büntetést. Halál, fájdalom tönkre tett életek. Mind-mind az én hibámból. De már nem változtathatok rajta.

- Még ha nem is válaszolsz, tudom, mit érzel. Próbáltalak gyűlölni azért, amit tettél. Halálfaló vagy, és az első ilyen tetteddel már több embernek ártottál, mint el tudod képzelni – lábát felhúzza és átkarolja, komoran beszél. – Én nem haragszom rád, és ők sem. Ne hidd, hogy azzal fogsz vezekelni, hogyha magadra zárod a szobád ajtaját, és ki se dugod az orrod egészen addig, amíg apád barátai közül valaki ki nem rángat innen, Voldemort színe elé!

- De nem tudok mást tenni Nicolas… Nem tudom, mit tehetnék, én ide tartozom. Nem ismerek mást csak a sötét varázslatokat, csak a rossz oldalt, a bántást, a rosszindulatot. Mégis mit vársz, hogy egyik percről a másikra jófiú legyek, és mindenkit keblemre öleljek? –indulatosan felkelek az ágyról.

Az ablakhoz sétálok, de nem tudom minek. A függöny be van húzva. Nem is akarom tudni, mi folyik a világban. Annak én úgy sem leszek többé a része. Hallom, hogy finoman lekászálódik az ágyról, és mögém lép.

- Egy ebédmeghívást akarok neked átadni Draco… Mrs. Weasley üzeni, hogy örömmel látna téged holnap 1kor az Odúban. A címet ide lerakom az asztalodra.

- Képzelem mennyire örülne egy Malfoynak a putrijában – horkantok megvetően.

- Nevezd háznak, és rögvest boldogabb lesz. Tudod, a jó út nem fog a lábad elé gördülni és úgy alakulni, ahogy te szeretnéd… neked kell változni ahhoz, hogy elfogadjanak.

- Köszönöm Nicolas a remek tanácsaidat, alkalmasint elgondolkozom rajta – felelem hidegen.

- Tudom, hogy neked ez így nem jó.

- Esetleg, megint mássz rám, és viselkedj úgy, mint tegnap hátha attól jobb lesz! – fordulok indulatosan szembe vele. Ő fáradtan néz rám, mint egy felnőtt a kisgyerekre.

- Hiszen te sem érted önmagad! Az egyik percben sajnálod, amit tettél, a másikban emelt fővel állnál apád mellett a harcban – arcom felé nyúl, mintha meg akarná simogatni. Nem húzódom el, de a mozdulat felénél ö maga gondolja meg magát. Zsebre vágja mindkét kezét.

Igaza van, én sem értem önmagamat, hogyan várhatnám el, hogy ő megértsen engem? Megint hátat fordítok neki.

- Akkor nincs mit megbeszélnünk… sajnálom. A címet azért itt hagyom. Vigyázz magadra Draco!

- Várj! – fordulok meg de már késő, eltűnt a semmibe. – A képeket itt hagytad…

Komótosan az ágyhoz sétálok, és leülök, egymás mellé teszem a négy képet. Vidám arcok, szomorú arcok, vidám arcok, szomorú ar… talán mégis van mit átgondolnom. Talán tényleg döntenem kéne, hogy sajnálkozom, vagy gyűlölködöm… Talán rá kellene jönnöm végre, mit is akarok… lehet, hogy van választási lehetőségem, csak eddig nem mertem szembenézni vele… de hogy kezdhetnék hozzá?