4. fejezet - Hazugság, és értetlenség -

Átvert becsapott, az egész csak hazugság volt! Hogy tehette ezt velem? És mi van, ha nem hazudott, ha csak tényleg jobban megy a hoppanálás… Ja, persze az egyik nap még vadidegen helyeken tűnik fel, a másik nap, pedig tökéletesen tudja irányítani úgy, hogy nincs egyedül, és valójában szárnyai is vannak, amivel unalmában repülni szokott!

Abbahagyom a járkálást, és az ágyamra vetem magam, ököllel ütöm az ágyat, mint egy hisztis kisgyerek. Átvert becsapott átvert…

- Utállak! – üvöltöm a szoba csendjébe.

- Mégis mit ártott neked az, az ágy? – Látom feltűnni magam mellett, a derűs mosolyú Nicolast.

- Takarodj ki a szobámból, te átkozott hazug! – nézek rá villámló tekintettel.

- Hazug? Várj egy percet, nem értelek.

Akkor tanuld meg rendesen a nyelvünket, idióta!

- Igen hazug… megmondanád, hogy hogyan lehetséges az, hogy csütörtök délután még nem tudsz hoppanálni, szombaton pedig, már engem is magaddal tudsz vinni úgy, hogy egyik testrészünk se érkezik meg valahova máshova?! – üvöltöm felháborodottan a képébe, még mindig az ágyamon térdelve.

- Vicces, nem hittem volna, hogy ezen fogok elbukni. – mosolyodik el, és leül a székemre. Én leülök az ágy szélére. Hangosan sóhajt egyet.

- Nem hazudtam neked. Csak – emeli föl mutatóujját, hogy ne vágjak közbe –, nem mondtam el a teljes igazságot.

- Oh, persze szóval… HAZUDTÁL! – remegek a dühtől. – A fenébe Nicolas, hogy tehetted?

- Hogy tehettem? – felnevet, de ez nem az ő nevetése, ettől a hideg futkosok a hátamon – Draco három napja ismersz, és azt hitted bízhatsz bennem? Milyen kedvesen naiv. – nyúl az arcom felé, de elhúzódom az érintése elől.

Azt hittem őszinte, erre ő átvert. Oh, bocsánat. Csak nem mondta el a teljes igazságot… de mégis mit nem mondott el?

- Mit titkoltál? – kérdezem még mindig nem nézve az arcára.

- Tulajdonképpen semmit. Nyílt lapokkal játszottam, csak te nem raktad össze magadban. – kényelmesen hátradől a széken.

- Miről beszélsz? – nézek rá értetlenül.

- A Rend küldöttje vagyok, a jó oldal szárny nélküli hírnöke, a gonosz irtója…

- Annak az átkozott Főnix Rendnek vagy a tagja? – sziszegem felé.

- Mért? Te meg nem annak az átkozott, Halálfaló brigádnak vagy a tagja – válaszol vissza, hasonló kedvességgel.

- De én...

- Tudom! Ő urasága nem választhatott, mert apuci ezt várta tőle… nőj fel, a világ nem az, aminek te hiszed. Néhány hangzatos mondattól, és ostoba okfejtéstől nem lesz kevésbé undorító az, amit műveltek! – a hangja cinikus és száraz mintha nem is ő beszélne. Ez egy teljesen más Nic.

Mégis mi történt vele? És mégis mi történt velem, te jó ég mennyire hülye voltam.

- Rám figyelj! – pattan fel a székből, húz fel engem és ráz meg. – Ébredj fel az álmodozásból, mert az önsajnálatod nem véd meg semmitől se!

- Hazudtál…- suttogom magam elé nézve.

- Igen hazudtam. És? Azt teszek, amit akarok… azt teszek veled is, amit akarok. – Felemeli az állam, hogy a szemébe kelljen néznem. Furcsa tűz ég a szemében. Az ágyamra lök, majd fölém mászik. Kezemet szorosan tartja, a fejem fölött. – Védtelen vagy Draco, úgy okozhatok neked fájdalmat, ahogy kedvem tartja – suttogja halkan a fülembe.

Ez nem az a Nicolas, ő nem tenne ilyet... nem alázna meg. A tegnapi fagylaltevős bohókás fiú nem tenné ezt. De akkor melyik az igazi Nicolas? És mért folynak ennyire elkeseredetten a könnyeim?

- Oh, szegény pici fiú sír. Pedig egy ujjal se nyúltam még hozzá. Szerinted én, mennyire sírtam, mikor megtámadtak minek a halálfalók? Szerinted Fleur mennyire zokogott, mikor elmondta mi történt Billel? – halkan beszél, de minden szavából süt a gyűlölet.

- Kérlek, hagyd ezt abba.

- Szerinted a fajtádat meghatotta valaha, a mi könyörgésünk? – még mindig tapintani lehet a haragot, ami belőle árad, de enged a kezem szorításán, és lemászik rólam. Az ablakomhoz sétál és kipillant.

- Én sajnálom. – mormogom halkan. Még mindig az ágyon fekszem.

Hogyan történhetett mindez?

- Tekintsd az előbbit erődemonstrációnak. Ennyit érsz egy-egy ellen. Ha nem sunyítva alamuszin támadsz, az vagy, aminek látszol. Egy gyenge kisfiú. És most elmegyek, magadra hagylak önsajnáló gondolataiddal. Hidd azt, hogy körülötted, forog a világ. – és egy hang nélkül eltűnik.

Mégis mi volt ez az egész? Egyik percben még jó barátok vagyunk, a következőben, nekem támad, és szörnyű dolgokat mond. Egyáltalán milyen Billről beszélt? És én nem hiszem, hogy körülöttem forogna a világ. Az ablakhoz sétálok, oda ahol ő eltűnt. Nem értem az egészet. Nem csak Dumbledore, nem csak az iskola. Másoknak is fájdalmat okoztam. De, hogy tehetném ezt jóvá? Innen nincs már visszaút. Nem fordulhatok másfelé, és különben se áll jól a jófiú figura. És ha a jó oldalon olyanok vannak, mint az előbbi dúvad, akkor inkább nem is akarok odatartozni.

Visszasétálok az ágyamhoz. Lefekszem, és összehúzom magam olyan kicsire, amilyenre csak tudom. Lassan álmomba sírom maga, úgy hogy még mindig nem értem ezt az egész őrületet, és reménykedem, hogy az utóbbi egy évet csupán álmodtam.