3. fejezet. – Nagy igazságok, és friss levegő -

- Tegnap sírtál.

- Bizony Nic, ez még az olyan lelketlen seggfejekkel, mint én is előfordul.

Az asztalomnál ülök, és olvasok. Jobban mondva nézem a betűket. Ő a földön ücsörög az ágyamnak támaszkodva.

Ma nem a lábamon landolt, és zöld inget vett fel. Komolyan nevethetnékem támadt, mikor megláttam. Csak három napja ismerem de elérte, hogy sírjak előtte és utána nem akarjam őt megátkozni. A végén még belőlem is emberi lény lehet. Nem mégse, az teljességgel kizárt.

- Jó ez neked így? – Ma nem nevet, komolyan néz rám, és komolyan kérdez… talán beteg?

- Igen, nekem ez teljes mértékig megfelel.

- Mért nem csatlakozol inkább hozzánk? – megdermedek, és hátra fordulok.

Ugye csak viccel?

- Nicolas, egy sötét jegy van a karomon, és ez nem jön le semmivel – lóbálom meg előtte a kezem-, én a gonosz oldalra tartozom, nem a jók közé. Erről ne feledkezz meg! És most hagyj olvasni. – Fordulok meg, és hajolok ismételten a vaskos könyv fölé.

- Miről szól a könyv?

- Vámpírokról. – válaszolom halkan morogva, ha elég halkan mondom talán, meg se halja…

- Szakirodalom? – szinte látom, ahogy felvonja a szemöldökét. Elkeseredetten sóhajtok.

- Nem, mugli irodalom… Egy Anne Rice nevű mugli írta, méghozzá tökéletesen összefoglalva azt, amit te nem akarsz megérteni!

- És pedig?

Már derűs is a hangja. Szinte már mosolyog… az őrületbe fog kergetni. Odafordulok hozzá, előre dőlök, könyökömmel a térdemen támaszkodom.

- A főszereplő, egy ponton ezt mondja a barátjának „Jó vadász voltam ifjúkoromban, és jó színész voltam a színpadon. Most pedig jó vámpír vagyok. Ennyit arról hogyan értelmezzük mi a „jó” szót.” És most azt mondom neked Nicolas, kiskoromban jó voltam házimanók szadizásában, jó kviddicsező voltam a Roxfortban, és most pedig jó halálfaló leszek. Ennyit arról hogyan értelmezzük mi a jó szót!

- Tudod van egy aprócska, ámde nem elhanyagolható különbség, a könyvszereplő és közted. Szerintem, ő nem azért ált át a gonoszabbik oldalra, mert az apja ezt várta el tőle. Vagy tévedek? – a hangja fagyos, ő nem szokott így beszélni… visszadőlök a széken.

Talán igaza van, lehet, hogy ennek nem így kell lennie. Ja és holnap kiderül, hogy létezik a Télapó, és a Fogtündér.

- Nem számít az egész, ebben a történetben nincs szavad, és nekem sincs. Ezek az ő játszmáik, mi csak bábuk vagyunk. Te egy fehér paraszt vagy én egy fekete.

Hangosan felnevet.

- Minő költőiség tört föl ma belőled Draco!

Röhög… az alávaló gazember, gátlástalanul röhög.

- NIC! Én itt előadást tartok az élet szörnyűségeiről, te meg kinevetsz?

- Neharagudj, csak tudod ez a – költői pózba vágja magát, fejét felemeli, és szomorú arcal rákezdi -, „Te egy fehér paraszt vagy, én egy fekete”. Annyira nevetséges.

Most telt be a pohár, felemelem az asztalomról elsőnek kezem ügyébe került tárgyat és hozzávágom.  A tárgy történetesen egy penna, el se jut Nichez, ám ő ettől még hangosabban nevet.

- Kifelé a szobámból! – üvöltök rá.

Lehet, hogy viccesnek hatott, amit mondtam. Na jó, nem lehet biztos. De nem kéne kinevetni.

- Jó, ha jössz te is – törölgeti könnyeit.

- Nem.

- Ugyan Draco, nem jártál kinn már hosszú ideje. Ha nem lenne saját fürdőszobád, akkor egy hónapja zuhanyozni se zuhanyoztál volna?

Ez övön aluli volt. Van saját fürdőszobám, tehát a kérdés teljesen felesleges, és kifejezetten gonosz. És amúgy is jártam kinn a szobámból, egyszer mikor szóltam a szakácsnőnek, hogy főzhetne valami mást is steaken kívül, mert nem vagyok kutya, hogy félig nyers húson éljek.

- A kérdést válaszra se méltatom.

A fülig szalad a szája, néha úgy érzem, olvas a gondolataimban. Na nem, akkor már nem lenne itt.

- Na gyere, menjünk ki. Kinn nyár van, meg emberek.

- Akik majd jól megbámulják a karomon virító sötét jegyet.

- Még saját magad előtt is titkoltad eddig. Nem halsz bele, ha kintre is hosszú ujjút veszel fel! – húz fel kezemnél fogva a székről.

- De én nem akarok! – Toppantok, mint egy óvodás.

- Ez az első lépés a gyógyulás felé.

Tényleg? Én azt hittem, a búcsú a mackó nadrágomtól.

- És mégis mit tanácsolsz? Kéz a kézben sétáljunk ki a főbejáraton? – lóbálom meg a kezünket, ugyanis még mindig nem engedett el.

- Szóval jössz? – néz a szemembe lelkesen.

- Mondtam én olyat?

És én lepődöm meg ezen a legjobban, de elmosolyodom. Ugyan nem akarom de ez történik, ő vidáman visszavigyorog.

- Akkor menjünk!

- Remek ötlet, de még mindig nem tudom, hogy. Talán hoppanálunk? – morgom, miközben belebújok egy pulóverbe.

- Nem is rossz ötlet! Irány a park! – ragadja meg megint a kezem.

- Várj egy…

És már úton is vagyunk, egyszer csak még a szobám van körülöttem, a következő másodpercben, egy sikátorban tűnünk fel. Még mindig nem szeretem ezt az élményt.

- Mondom várj egy percet, mert egyedül is megy! – engedem el ingerülten a kezét

- Gondoltam így viccesebb lesz – rántja meg a vállát.

- Mégis mi lehet a vicces ebben!?

- Úgy morogsz, mint egy vénember – fogja meg a karom, és kacagva ráncigál a park felé.

Kicsit furcsán néznek ránk az emberek. Nem is tudom mért, azért mert egy fiatal fiú erős francia akcentussal hadarva, ráncigál egy még fiatalabb fiút, vagy, mert azon a még fiatalabb fiún, egy téli kötött pulóver van… Furcsa itt a muglik között, mindenhol fiatal párok nevetve, kézen fogva sétálnak. Kár, hogy hamar véget fog érni a békés időszak.

- Hová meredt el szép szemed világa? – zökkent ki merengésemből.

- Csak az járt a fejemben, hogy milyen szép minden, és milyen csúnya lesz ha a háború …

- Ne foglalkozz a jövővel Draco. Inkább gyere, meghívlak egy fagyira! – és már fut is, félúton áll csak meg és int, hogy kövessem.

- Héj, nem gyerek vagyok, akit csak úgy lekenyerezhetsz! – üvöltöm még utána, ő nevet én meg futok, hogy beérjem.

Talán így van, nem kéne mást tenni, csak nevetni és boldognak lenni. Mégis, mért nem érzem ezt tényleg ennyire egyszerűnek?

- Hát ez jó volt! – nyúlok el az ágyamon.

- Na ugye, hogy ugye! – mosolyog rám. – Azt hiszem itt az idő, hogy távozzak.

- Máris mész? – ülök föl.

- Ez az első eset, hogy nem te rúgsz ki. Most meg már marasztalnál? – húzza föl a szemöldökét.

Micsoda hólyag. Pedig csak boldog vagyok, mert szép volt ez a nap, és finom volt a fagylalt.

- Tünés! – vágok hozzá egy párnát.

- Oké, oké! Holnap jövök! – Int, és eltűnik…

Tényleg jó nap volt! Bár kiröhögött, én meg szívem szerint megátkoztam volna érte, de jó volt kimozdulni. És az a hoppanálás, mintha kisgyerek lennék… de várjunk csak. Nicolas mikor tanult ezt meg ilyen jól?

A dőlt betűs rész, Anne Rice: Lestat a vámpír című könyvéből származik.

Draco és a mugli irodalom, a nagy filozofálgatás, és végre egy épeszű gondolat. Nicolas mióta tud hoppanálni?!