2. fejezet - Mosolyogj!-

Vajon a jó oldalon, hogy telnek a napok? Potter biztosan a szemüvegét igazgatja, és komolyan néz maga elé. Hermione olva… mért gondolok én arra, hogy ők mit tesznek? Még ez a hülye párna is, ellenem van. Mérgemben nekivágom a falnak, erre visszaesik, és fejen talál. Nincs értelme az egésznek. Persze Crackot, és a többieket megvédték, de anyám hiába könyörgött én kellettem… Szegény együgyű anyám is, azt hitte a sírása, meghatja a többieket. Ha apám itthon lett volna, vajon hagyja ezt? Oh persze, hiszen a Sötét Nagyúr mindenekelőtt…

- Utálom magamat! – üvöltöm párnámba.

- Csak nyugodtan elvégre szabad országban élünk. – Halk pukkanás, és Nicolas jelenik meg az ágyam mellett, hanyagul zsebre vágott kézzel. Felpillantok rá. Ma megint kék pólót visel, de a változatosság kedvéért, fehér vászonnadrággal.

- Zöld szemed van. Nem áll jól a kék – mondom ridegen, ám a párnába beszélek, így egy szót sem lehet érteni abból, amit mondok… a fagyos fensőbbség, így morgássá redukálódik.

- Öhm, tessék? – ül le az ágyam szélére. Felemelem a fejem, és unottan a derűs képébe bámulok.

- Mondom nem áll jól a kék. – Még mindig mosolyog, mintha csak nem vette volna észre, hogy óvodáshoz méltóan próbálom sértegetni.

Úgy szeretném letörölni a vigyort a képéről! Felülök, hátam az ágy támlájának döntöm. Végig néz rajtam, mintha azt próbálná megállapítani, hogy nekem vajon jól áll-e, hogy tetőtől talpig feketében vagyok. Látom, hogy szeme a sötét jegyen állapodik meg. Akaratomon kívül összerezzenek, és hátam mögé rejtem. Szemembe néz, és még szélesebben mosolyog. Az egészben az, az igazán borzalmas, hogy nem művigyorral. Inkább úgy fest, mintha tényleg vidám lenne. Hánynom kell.

- Mért vagy itt Nicolas?

- Szólíts Nicnek, a barátaim mind így hívnak.

- Én nem vagyok a barátod.

Hát ki nekem ez a tökfej? Jó elhiszem, egyszer véletlenül idekeveredett (bár ez is faragatlanság volt a részéről), de az, hogy szó nélkül még egyszer beállít…

- És nem is akarok a barátod lenni! – vágom még oda neki, mint egy durcás kisgyerek.

- Mért nem?

- Te tényleg ennyire nem látod át a dolgokat, vagy csupán megjátszod?

Komolyan mondom, elképeszt engem ez a fiú.

- Nehéz veled Draco – sóhajt elkeseredetten.

És még ő sóhajtozik… na, de legalább nem mosolyog. Egy null ide.

- Minek vagy itt? Nem kértem, hogy ide gyere. Nem hiányoztál, és nincs szükségem senki társaságára, a tiedre meg aztán főként nincs! – sziszegem a képébe. Összeszorítom az öklöm.

Igen így van, nincs rájuk szükségem!

- Szóval nem az én tiszteletemre van rajtad normális ruha, a tegnapi szakadt melegítő fölső és valami maci-naci szerűség helyett? – megint vigyorog.

Pedig én nem is, csupán úgy gondoltam a letargiából való, első kilábalási pont, ha felöltözöm. Tudom a fekete, nem nagy előrehaladás de végül is, javuló tendencia nem? NEM?!

- Csak úgy gondoltam, ideje felöltözni. – lecsúszok az ágyamról, és az asztalomhoz ülök. Bármit csak ne kelljen látnom ezt a fiút…

- Draco egy hónapja történt, és még mindig ezen rágódsz? – a hátam mögé lép, kezét a vállamra teszi. Minden tagom görcsbe rándul a dühtől.

- Vedd le rólam a kezedet!

Mégis, mit hisz magáról?

- Én csak segíteni akarok neked.

- Töröld le azt az átkozott vigyort a képedről, az el se hinnéd, mekkora segítség lenne! – felelem flegmán.

- Így megfelel? – a mosoly leolvad az arcáról. Nem egy 18 éves bugrisnak tűnik így. Túlhalad saját korán éveket öregszik itt, a szemem láttára. Zöld szemei hidegen tekintenek rám. Visszaül az ágyamra.

- Én megtettem a te kérésed most te is tedd meg az enyémet.

- És mi lenne az a kérés? – gyanakszom.

Nem kezdett el megint mosolyogni, de a hidegség, eltűnt a szemeiből. Helyette csillog... Csillog, vagyis megint valamin mulat magában!

- Mosolyogj!

Ennek tényleg elmentek otthonról, és én az előbb még megdöbbenve néztem a szép arcát, könyörögtem valami felsőbb istenségnek, hogy megint nevessen, hogy én csak vicceltem… Most már biztosan kezdek meghülyülni a bezártságtól.

- Mosolyogjak? És mesélj csak Nic, mi okom lenne nekem, vidámságra? Egy nyavalyás okot mondj, amiért mosolyogjak! Csak egyet! – Csak egyet, amibe kapaszkodhatom… előtte állok, észre se vettem hogy felálltam, és idesétáltam elé.

- Okot akarsz a nevetésre? Mindig van min mosolyogni. Például egészen vicces a helyzet, hogy én, mint a jó ügy újdonsült élharcosa, az egyik legnagyobb halálfaló fiával beszélgetek, aki maga is halálfaló bár, még az iskolát se járta ki. – megint hidegen cseng a hangja, de most ez se igazán tűnik fel.

Én állok előtte, mint akit leforráztak… a jó ügy élharcosa. Ez ő, én meg egy halálfaló vagyok… a fény, és a sötétség.

- Szóval számodra csupán mosolyogni való a szánalmas helyzetem. Ez az egész szarság, amibe keveredtem… neked ez mosolyogni való.

Lehajtom a fejem a szőnyegem mintáit lesem, összefolynak a szemem előtt a színek egymásba, olvadnak, és tekerednek... Mint egy átkozott kígyó, mint AZ, a kígyó. Remeg a szám, csak nem fogok sírni?

- Ne gyere vissza többé – suttogom a szőnyeg mintájának.

Nem merek Nicolasra nézni. Felkel az ágyról, és hozzám lép. Most meg mit akar ez az idióta?

- Nem a te hibád - mondja, miközben átölel.

Mint egy kisgyereket, úgy nyugtatgat, én pedig sírok, mint valami szánalmas bolond. Nem akarom, de ráz a zokogás. Nem fogom hagyni ezt! Eltolom magamtól. Kedvesen néz rám, én azonban undorodom tőle, és magamtól is.

- Menj innen. – nézek rá komolyan. Ő bólint.

- Rendben Draco, elmegyek… de nem örökre – derül fel az arca, én meg csak csóválom a fejem. Kacsint, majd dehopponál.

Csak nézem a helyet ahol eltűnt. Üres vagyok és fáradt. Felkuporodom az ágyamra, oldalt fekszem, kinyújtott karomon nézem a sötét jegyet. Mintha csak visszanézne rám, és gúnyolna. Felhúzom a lábamat és átkarolom. Olyan kicsire húzom össze magam, mintha nem akarnék lenni. Nem is akarok lenni. Azt mondta, nem örökre megy el. Draco, szedd már össze magad, mi vagy te kislány, hogy nyavalyogsz? De pont ezt akarok... Nyavalyogni, bőgni, nevetni, érezni. Ehelyett üres vagyok, üresebb, mint valaha. Megint elkezdenek folyni a könnyeim, egykedvűen törlöm le őket az arcomról. Határozottan jobb érzés volt, mikor valaki vígasztalt.