1. fejezet - Nicolas Gaiete -

Egy hónap telt el és még mindig itt vagyok benn. Önkéntes szobafogság. Faltól falig járkálok bezárva, egyedül, amíg kinn tombol a nyár. Mióta meghalt Dumbledore… én a temetésén se voltam ott. Mégis, hogy mehetett volna el oda a gyilkosa? Nagy ügy, halálfaló vagyok. Ez a dolgom, kegyetlennek lenni. Gyakorlatom meg amúgy is van benne. Mi lenne, ha inkább…

- ÁÚ! – üvöltök fel, mert valaki a lábfejemre hopponált.

- Oh! Sajnálom. Nagyon fáj? – ugrik le a lábamról az idegen.

Ez megőrült egyszer csak a lábujjamon termett! Hát persze, hogy fáj!

- Hogy tudtál ide bejutni?

- Mért hol vagyunk? – néz körbe kíváncsian.

Hátközépig érő, kicsit hullámos aranyszőke haja van, a tarkóján összefogva. Kék, póló, fekete farmer, és valami fura akcentus. Olyan ismerős, bár nem annyira rájátszott…

- Francia!

- Francia? Mármint az ország? Kizárt, olyan messzire nem hopponálhattam! – néz rám elkerekedett szemmel.

- Az akcentusod francia, nem a hely, ahol vagyunk.

- Áh! Oui! Ennyire hallani?

Nem. Végülis, egy süketnek fel se tűnne. Komolyan, ez a fiú tényleg ennyire hülye? És még mosolyog is. Behopponál a félig alvó oroszlán barlangjába, és van kedve a képembe vigyorogni.

- Igen ennyire.

- El is fellejtettem bemutatkozni. Nicolas Gaiete vagyok – nyújtja barátságosan a kezét.

Íme a végleges bizonyíték arra, hogy Crak és Monstro hozzá képest egyetemi tanárok.

- Draco Malfoy – rázom meg a felém nyújtott kezet, kelletlenül.

- Oh ezek szerint ez a Malfoy kúria?  

Nem, ez valójában az „együtt a házmanókért” szakszervezet telephelye.

- Igen az – válaszolom kedves vicsorgás kíséretében.

Nos én se lehetek mindig lenéző és goromba. Unalmas lenne.

- Ezek szerint a lehető legrosszabb helyen kötöttem ki – néz rám bolondhoz méltó derűvel -, igaz?

- Attól függ, meddig szándékozol még itt maradni…

Fordítok: ha nem tűnsz el pár másodpercen belül, könnyen itt hagyhatod a fogsorod.

- Nos, nem is tudom. Végülis, otthon semmi dolgom. Nincs kedved beszélgetni?

És leül, leül a méregdrága perzsaszőnyegem kellős közepébe, kényelmes törökülésbe helyezkedik, és néz rám. Mit tehetnék… színpadiasan sóhajtok egyet, majd leülök mellé a földre.

- Szóval te vagy Draco – kezdi.

- Igen, én vagyok Draco. Ez pedig a Malfoy ház. Bizony, AZ a bizonyos Malfoy ház, de hogy te ki vagy, arról még nem tudok semmit!

Mérges vagyok. Hát ki ne lenne az, ha egy vadidegen fiú csak úgy, betör a házába?

- Már mondtam Nicolas Gaiete vagyok – mosolyog rám.

Ez a srác örök mosoly tablettát szed, hogy folyamatosan vigyorog?

- Franciaországban éltem körülbelül egy hónappal ezelőttig. Akkor végeztem az iskolában, majd a szüleimmel együtt fogtuk magunkat és idejöttünk. 17 éves korom óta próbálom letenni a hopponálási vizsgát, de csak nemrég sikerült. Azóta így közlekedem –tárja szét a karját-, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

- Mért jöttetek ide a családoddal? – próbálok nem túlzottan érdeklődni.

Habár, minek is kérdezem, ha úgyis tudom a választ?

- Harcolni akarunk! – határozott a hangja, és komolyan gondolja, akkor mért ilyen derűs, még mindig?

- Oh, harcolni? Hát ez dicséretes, és mégis melyik oldalon?

Ismét megkérdezném önmagtól, Draco te ökör minek kérdezed, ha tudod a választ?!

- Természetesen Voldemort ellen!

Oké, ez meglepett. Átlagos francia fiú, és ki meri mondani a nevét. Bátor lehet, vagy tényleg nagyon hülye. Néha a kettő félelmetesen közel van egymáshoz.

- Naiv… Mit hiszel te magadról? A szüleid… biztos mind a ketten ragyogóan tökéletes emberek, a vacak kis életükkel. Mindig a jó oldalon álltak, a jó ügyért harcoltak. Sosem parkoltak tilosban a seprűvel. Nevetséges, hánynom kell tőletek! – Felkelek a földről, és az ablakhoz sétálok. - Persze, te követed a szüleid útját, mert ez írták neked elő. Mész utánuk, mint valami eszement birka, és nem látsz tovább az orrodnál, csak teszed, amit ők tettek.

- Most engem szidsz vagy önmagad? – a hangja higgadt. Visszafordulok, már nem vidám, komoly tekintettel néz rám. – Mindig van választási lehetőség, nem kötelező azt tenni, amit mondanak.

- Oh de! Kurvára kötelező azt tenni, amit mondanak! És ha megkérhetlek Nicolas, takarodj a szobámból. – hangomban szinte kézzel tapintható az elkeseredettség. Ő csak megvonja a vállát, és feltápászkodik.

- Te tudod Draco. De gondolkozz el ezen, és ne feledkezz meg arról, hogy mindig van másik út – mondja, és halk pukkanás kíséretében eltűnik.

Az ágyamra dőlök. Nem, tévedsz Nicolas nincs mindig másik út. A hátamra gördülök, felhúzom a pólóm ujját. Hiába van döglesztő meleg, nem hordok rövid ujjút, nem akartam látni, de most kényszerítem magam, hogy ránézzek. Nézem az arcom elé emelt sápadt karom, amin ott virít komoran a sötét jegy. Ez szánalmas életem, megkeserítője. Ez meg az olyan szemetek, mint a kis Potti, vagy Vízli… és az a sárvérű… Gyűlölöm őket, de főként magamat. Undorodva nézem a sötét jegyet, majd leteszem magam mellé a karom. Nem húzom vissza, a pólóm ujját. Hagyom, ahogy van. Had emlékeztessen rá, minden egyes percben a saját kezem, hogy mit is tettem. De legfőképpen arra, hogy számomra nincs választási lehetőség.