Nos egy verziót már olvashattatok. Hogy mindezt hogyan élte meg Draco, hogy mennyit szenvedett, és hogyan nyavalygott végig hat teljes napot. Persze, hogy nekem milyen volt arról nem beszélt. Bár meglehet, azért mert nem tudta. Nem is sejtette, hogy az első perctől kezdve szerettem őt. Nem tudta, mit éreztem, mikor mindenki gúnyolódott rajtam, azért mert segíteni akarok neki. De most már tudja, és azt szeretném, ha mindenki tudná!

- Nicolas! Ébrhesztő! A ’asadrha süt a nap!

- Fleur az istenért, hagyjál már aludni – morogtam álmosan, és a fejemre húztam a takarót.

- Tudod jól ’ogy munkád van ma. Tegnap meg beszéltük, ’ogy oda fogsz menni! – mondta pattogón, miközben széthúzta a függönyömet, és próbálta lecibálni rólam a takarót.

- De mért nekem kell? Mért nem tud, mondjuk… hm, valaki más menni?

- Ugyan Nic, neked se jut eszedbe más, aki mehetne ezérht, leszel szíves felkelni, és készülődni! – mondta még fagyos kimértséggel, majd döngve becsapta maga után az ajtót.

- Amióta feleség, egészen kibírhatatlan! – motyogtam, majd szemem dörgölve kikeltem az ágyból.

Nekiláttam az öltözésnek, kikerestem a legkényelmesebb farmerem, egy kék pólót, szorosan összefogtam a tarkómon állandóan elkóborló tincseimet, és elindultam a konyhába reggelizni.

- Végre felébredtél lustaság, már azt hittük estig aludni fogsz! – mosolygott rám kedvesen Mrs. Weasley, aki az asztalnál ült anyám mellett.

- Aludtam volna, ha Fleur, nem ébresztett volna fel… - feleltem durcásan, és ledobtam magam egy székre.

- Ugyan drhágaságom, tudod jól, ’ogy éppen ideje volt felkelned!

- Persze anya. Tudom, hogy ma kell elmennem, ahhoz a fiúhoz. És mégis mit kezdjek, egy elkényeztetet úrigyerekkel, aki hobbiból halálfalókat enged be egy iskolába?

- Ugyan Nicolas ne dramatizáld túl a helyzetet! Draco, tényleg egy kis ficsúr, de annyira nem lehet rémes! – jelent meg egy hosszú, vörös üstök az ajtóban.

- Eredj már Bill, mintha te olyan sokat értenél a Malfoyokhoz. Ha csak egy kicsit is hasonlít az apjára, akkor kifejezetten veszélyes ez a vállalkozás.

- Milyen boldog vagyok attól, hogy mindenki átbeszél a fejem fölött. Hol vannak a többiek?

- Ha Ronra, és Ginnyire gondolsz, hát elmentek Harryért, utána pedig meglátogatják Hermionét, valahol vidéken. Pihennek pár napot. Édesapád kísérte el őket.

- Hát ez valami csodás. Ők pihengetnek, én meg menjek kettősügynökösködni!

- Ugyan márh Nic, ne csináld a drhámát! – libbent be az ajtón drága unokanővérem, vékony alakja, és cuppanós csókot nyomott Bill arcára.

- Hát értem itt senki sem aggódik? – kérdeztem sértődötten, mire mindannyian elkezdtek nevetni.

- Jaj kisfiam dehogy nem. Mi, mind aggódunk, érhted. De tudod, ’ogy fontos ez a dolog, és mi nem mehetünk ’elyetted.

- Fantasztikus, remek. Akkor én, most el is tűnök. Ha véletlenül közvetlenül Lucius Malfoy karjaiba hoppanálok, akkor azért szép virágot tegyetek majd a síromra! – mondtam mérgesen.

- Jaj Nicolas, úgy nyavajogsz, mint egy kislány. – rámeredtem Billre dühös, mérges, de legfőképpen megbántott, tekintettel. – Sajnálom Nic, nem úgy…

- Oh, köszönöm Bill pontosan tudom, ’ogyan gondoltad. Nem kell magyarházkodnod!  – mondtam indulatosan. Ritkán lehet ennyire hallani az akcentusom, de ha kijövök a béketűrésemből, mindig ez történik. – Ma nem kérek reggelit. – tettem még hozzá higgadtabban. Felálltam a székről, és kivonultam a konyhából, kifelé menet még egy utolsó mérges pillantást vetve Billre.

Hogy mért voltam ennyire dühös, azért az egyszerű mondatért? Nos Bill tudta jól, és én is, de abban biztos vagyok, hogy senki más nem tudta a szobában. És nem is tudják meg soha. Így a legjobb.

- Megjöttem! – kiáltottam le a többiekhez, akik szokás szerint a konyhában ültek. Majd lefutottam a girbe-gurba lépcsőn, hajam kibomlott a nagy sietségben, úgy zuhantam be a konyhába.

- Oh, Tonks, Remus, nem tudtam, hogy ti is benéztek ma. – dadogtam zavarodottan, mikor megláttam, hogy a konyhában ott ül az asztal körül egy csésze kávéval a kezében, szinte mindeniki, csak az nem, akit én kerestem.

- Hallottuk, hogy ma van az első küldetésed, ezért benéztünk. – mosolygott rám a boszorkány. Amióta Lupin nem utasította vissza, megint a régi önmaga. Vidám, nevetős, és főként rózsaszín a haja.

- Hogy sikerült? – kérdezte Lupin.

- Meglepően jól, hol van Bill? – kérdeztem, mert égetett a mondani való, amit csak neki mondhattam el.

- A hátsó kertben segít Fleurnak teregetni – válaszolt Mrs. Weasley.

- Megyek, segítek nekik!

- De kisfiam, nem eszel előbb még valamit? – szólt anyám aggodalmas hangon, de én már csak az ajtóból üvöltöttem vissza neki.

- Majd később!

Az ablak előtt elfutva, még hallottam, ahogy engem szidnak felváltva Mrs.Weasley-vel, de annyira jó kedvem volt, hogy ezen is csak mosolyogtam.

- Jaj Bill, mérht nem tudsz egy kicsit jobban odafigyelni!

- Sajnálom drágám…

- De most, nézd meg, a tiszta rhu’át. Moshatjuk ki újra. Mit fog szólni az anyukád?

Már messziről hallotta, ahogy Fleur zsörtölődik szegény Billel. Ezt megkapta. Szerintem drága nővérkém az egyetlen a családban, akibe keveredett, egy kis hárpia vér is. Mosolyogva intettem a ház sarkáról Billnek, hogy beszédem van vele, és tátogtam, hogy ne szóljon Fleurnak. A mondandóm, csak neki szólt.

- Öhm, majd én megmondom neki, hogy az egész az én hibám, de most sürgős dolgom van… máshol.

- De Bill! – méltatlankodott Fleur.

- Mindjárt jövök - nyomott egy csókot kedvese szájára, és a zöld gyepen, szinte futva sietett felém.

Gyönyörű volt. A sebhelyek miatt már nem volt az a lélegzetelállító férfiszépség, de hosszú, vörös haja (bármennyit veszekedett vele Mrs. Weasley, hogy felnőtt komoly házas férfi, had vágja már végre le a haját), pont olyan volt, mint régen, és a sötétkék farmer is ugyan olyan jól illett hosszú lábára, mint azelőtt…

- Mi annyira sürgős, hogy ott kellett őt hagynom? – érkezett meg elém. Kicsit arrébb rángattam őt, hogy Felur véletlenül se vegyen észre minket.

- Már nem kellesz! – nevettem rá. – Érted Bill már nem kellesz! – fogtam két kezem közé az arcát, ő meg értetlenül meredt rám vissza.

- Nic, miről zagyválsz?

- Tudom, hogy emlékszel arra az éjszakára, tudom, hogy emlékszel mindenre, amit akkor mondtál, és tettél, még ha tagadod is! Ma reggel elárultad magad. De Bill, már nem érdekel! – hadartam izgatottan, még mindig az arcát fürkészve.

Elhúzódott tőlem, és láttam rajta, hogy zavarban van.

- Mégis mit akarsz ezzel mondani Nic? – kérdezte miközben nem nézett rám.

- Azt akarom ezzel mondani, hogy halálra aggódtam magam miattad, hogy majd bele gebedtem, amiért ő kell neked helytettem. És végül azt, hogyha most végre elismernéd azt az éjszakát, akkor én nevetve hagynálak itt!

- Mért? Mi történt az elmúlt pár órában, hogy ennyire megfordult veled a világ? – hangja indulatosan csengett. Még mindig kerülte a tekintetemet. Mintha nem is rám haragudna, hanem a rajtam lévő edzőcipőre.

- Találkoztam Vele! – mosolyodtam el még szélesebben, a szívem ki akart esni a helyéről.

- De ki a jó éggel Nicolas? – láttam rajta, hogy kezd igazán mérges lenni.

- Dracóval!

- Malfoyal?

- Ismersz más Dracót? – kacagtam fel vidáman.

Bambán nézett rám. Majd, ahogy szép lassan megértette, miről beszélek, először értetlen volt, majd sértett, végül dühös, és az arcán játszó érzelmek áradatában ezen a ponton vesztem el.

- Nicolas Gaiate! Te teljesen meg vagy őrülve?! Mégis mit gondolsz? Az a fiú, Draco Malfoy!– sziszegte mérgesen a képembe. Én megőriztem derűmet.

- Azt gondolom, hogy kell nekem. Nem akarom, hogy szomorú legyen, azt akarom, hogy kijöjjön abból a szobából, hogy itt legyen ebben a házban, hogy velem legyen!

- Ennyire hamar elfelejtetted mit tett velem az a kölyök? – dühös fintorba torzult az arca, oh nagyon is jól tudtam, hogyha a föld legrendesebb fiújáról mesélnék, ő ugyan ilyen mérges lenne.

- Hogy tudnám elfelejteni mi történt? De mért akarod, hogy elvesszek az emlékedben ahelyett, hogy boldog lennék? – simítottam végig szomorúan az arcán lévő egyik hegen.

- Ha tudnám, hogy az, az idióta, boldoggá fog tenni téged Nic… - fogta meg szomorúan a kezem. Sosem tudod sokáig dühös lenni. Főként nem rám.

- Engem az tesz majd boldoggá, ha ő az lesz! És tudom, hogy sikerülni fog! Bízz bennem! – szorítottam meg a kezét. Ő elmosolyodott. Furcsa, hogy semmit nem jelentett már az a mosoly, pedig egy éve öltem volna érte.

- Bill! ’ol a fenébe mászkálsz? - Halottuk Fleur hangját, és elnevettük magunkat.

- Mennem kell… de, meséld majd el, mi történt. Rendben? – mondta még, és már futott is vissza hozzá.

- Rendben Bill, majd elmondom. – suttogtam még a levegőnek. Majd hatalmas levegőt véve elindultam a ház felé, és azon töprengtem, mit hazudjak majd a többieknek…