- Meg se szólalj! Tudom, nem akarsz látni, csak a múltkor elhagytam egy számomra fontos dolgot, és reméltem, hogy megtaláltad. – Kezdte köszönés helytett az ajtómban ácsorgó Sou. Elmosolyodtam.

- Aha a kis utcában eshetett le a kezedről. Hozom vagy… be akarsz jönni? – kérdeztem olyan hangon, mintha a kérdés az lenne hogy, ugye NEM akarsz bejönni?

- Ja igen köszi, iszonyat hideg van kinn… kezdem érteni, mért jársz, egy koffernyi ruhával magadon. – mondta már a házamba belépve.

- Fázós vagyok. – mondtam. – Menj, ülj le a nappaliba, mindjárt hozom a karkötőd!

            És nagy léptekkel elindultam az emeleten lévő hálószobámba, ott figyelt az éjjeliszekrényemen a karperec. Mikor előző nap megtaláltam, hazafele úton végig a kezemben szorongattam, és mikor kibújtam a kabátból akkor is jött velem mindenhova. Jött kávét főzni, sőt valamiért a dolgozószobámba is követett. Nem tudtam szabadulni a vékony ezüst karperectől. Elképzeltem, ahogy bele túr dús hajába, és megcsillan a kezén. Ott volt a kezén miközben végig simított testemen az ezüst hidege és keménysége a bőre melege és puhaságával szemben... Az égre csak nem lett ékszer fétisem?!

            A szobámban érve egy pillanatra még arcomhoz szorítottam, majd sóhajtva elindultam visszafelé. Hát ennyit a kézzel fogható emlékről.

- Tessék. – dobtam felé, ügyesen elkapta, és szélesen elmosolyodott mikor végre kezében tarthatta.

- Nagyon köszönöm. Szinte az életemnél többet jelent nekem.

- Kitől kaptad? – kíváncsiskodtam akaratlanul.

- Mégis csak érdeklődsz irántam? – nézett rám huncutul mosolyogva, és inkább a nyelvem haraptam volna le, minthogy bevalljam, érdekel.

- Ha nem akarod, ne mond el. – rántottam egyet a vállamon, és belevetettem magam a zöld fotelbe.

A nappalim hozzám volt öltöztetve. Gyönyörű zöld kanappé, bordó csíkok a fehér falon. Én imádtam.

- Az ikertestvéremtől kaptam. Teljesen véletlenül a 18. születésnapunkra ugyan olyan karkötőt készíttetettünk egymásnak, ugyan úgy örökké felirattal. Persze a név, az más. – nevetett fel.

- Van egy ikertestvéred? – néztem rá elképedve. Váó ilyen szépből az ég egyszerre kettőt is adott?

- Bezony. Van egy húgom. Pont úgy néz ki, mint én, csak nőben. – mosolygott rám.

- Azt hittem ő is fiú és… - nem fejeztem be a mondatot.

- Szegény szüleinknek mért kívánsz rosszat? – kacagott fel kedvesen, megint azok a csillogó barna szemek. Kedvem támadt oda sétálni hozzá és…

- Kérsz valamit inni? – keltem föl hirtelen.

- Csak egy pohár vizet.

Kimentem a konyhámba, engedtem egy pohárba vizet, majd egy hajtásra ledöntöttem. Utána megint megtöltöttem, és megint kiittam a pohár tartalmát. Ha már külsőleg nem lehet lehűteni, próbálkozzunk belsőleg. Még mindig nem értettem, mit érint meg bennem a fiú, de valamit borzasztóan.

Kivettem egy tiszta poharat, teli töltöttem, és nagyot sóhajtva visszaindultam a nappalimba.

- Köszönöm – vette el a poharat. Ujjai az enyémekhez értek, amitől bizsergés futott végig az egész testemen. Elkaptam a kezemet, és visszaültem a fotelba.

- Öhm, neked van testvéred? – kérdezte.

- Nincs.

- Kutyád? Macskád? Elefántod?

- Látsz itt ugató, nyávogó, vagy trombitáló lényt? – kérdeztem szemöldök ráncolva.

- Nem. De hátha… család?

- Nincs.

- Olyan nincs, hogy nincs. – reagált hitetlenkedve.

- Semmi közöd hozzá. Nincs valami dolgod?

- Mért zavar téged ennyire, hogy meg akarlak ismerni? – hangjában őszinte értetlenség csenget.

- Mert engem ne akarjon megismerni valaki olyan, akivel csak egy éjszakát töltöttem együtt! Megvan a magam élete, amibe nem férnek bele 23éves kölykök, akik utánam kajtatnak.

            Egyetlen sima mozdulattal felkelt a kannapéról, megkerülte a dohányzó asztalom, és letérdelt elém. Széthúzta összezárt térdem, és felkúszott a lábam között a számig. Először csak finoman beleharapott alsó ajkamba. Mozdulatlanul hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Száját a számra szorította, nyelvét végig húzta az ajkamon. Nem követelte, csak kérte a bebocsátást, és én akaratomon kívül nyitottam szét ajkam, és engedtem, hogy nyelve végig simítson nyelvemen. Sóhajtva bújtam közelebb hozzá.

- Mért van az, hogy két mondat után el akarsz küldeni, de ha megcsókollak örömmel, fogadod? – kérdezte egy centire elhúzódva ajkamtól.

- Mért van az, hogy mindig meg akarsz ismerni, ahelyett, hogy csak megdugnál?

- Mert szerintem neked nem erre van szükséged – felelte komolyan.

- Oh de nekem pont erre van szükségem! – nyúltam a nadrágja cipzárjához. De ő elhúzta a kezem. Értetlenül meredtem rá. Megcsóválta a fejét.

- Neked erre van szükséged. - suttogta, majd megint megcsókolt. De az a csók maga volt a menyország. Átkarolta derekamat és magához húzott, én lecsúsztam a fotelból az ölébe, és hozzábújtam. Úgy ölelt magához, mint aki sohasem akar elengedni. Fulladoztam az érzelmeiben, mert az egyetlen, amiben biztos voltam, az, az, hogy így csak azt ölelem, azt csókolom, akit tényleg szeretek. Nem tudtam mit kezdeni az érzéseivel, úgy gondoltam nem vagyok rá méltó, nem érdemlem meg. Bánattal telt meg a szívem, mert ezt nem kérhettem, hiszen nem tudtam megadni se. Már jó ideje képtelen voltam a szeretetre. Akaratomon kívül egy könnycsepp gördült le az arcomon. Rémülten próbáltam kiszakadni a karjai közül.

- Engedj el – kértem.

- Nem – felelte egyszerűen, és átölelt. Erősebb volt nálam, nem tudtam kibújni a karjai közül, csak szép lassan feladtam és elernyedtem az ölelésében. Szája megint az enyémet érintette, kezével finoman dédelgette arcomat. Finoman bújtatott ki a pólómból, úgy bánt velem, mint egy értékes, ritka virágszállal, dédelgetett csókolgatott, engem pedig égetett a keze, ahogy hozzám ért. Mintha vigasztalni akart volna minden mozdulata.

Ruha nélkül feküdtem előtte a földön, végighúzta kezét a testemen, a mellkasomtól egészen a merev férfiasságomig. Szaporán vettem a levegőt, arcom kipirult. Hangosan nyögtem fel mikor a szájába vett. Lassan kényeztetet, és hiába kértem, hogy erélyesebben gyorsabban tegye mindezt nem engedett nekem. Még zavarba ejtőbb volt, mint a csókja. Tudtam, ha engedek neki, azzal elismerem, hogy tényleg erre van szükségem. Ezt nem akartam, nem akartam bonyodalmat, nem akartam érzelmeket. Utolsó ép gondolatomnál megrohantak a kétségek, és erőszakosan a hátára döntöttem Sout, majd nekiláttam kibontani a nadrágját.

- Oh a fenébe nincs nálam gumi! – szitkozódtam halkan.

- Most voltam teszten… egészséges vagyok.

- Ez mért jelenti azt, hogy meg kellene bíznom benned?

Döbbenten nézett rám.

- Nem voltam annyi emberrel, hogy nem kellene bíznod bennem – mondta sértetten.

- Ez nem személyeskedés kölyök, ezzel téged is védelek. – válaszoltam, mert próbáltam az ésszerűségre törekedni.

Elhúzódott tőlem, felkelt rendbe szedte a nadrágját, és a nappali ajtóban nekem háttal állva megszólalt, halkan hogy szinte alig hallottam.

- Örültem, hogy elhagytam a karperecem. Volt indokom idejönni. Fogalmam sincs mért érzem, amit érzek, csak azt tudom, hogy vigyáznom kell rád, és védenem kell téged. Minden mozdulatoddal, és szavaddal csak eltaszítasz magadtól, de ez nem változtat azon, hogy csak jobban akarok beléd kapaszkodni. Miért van ez így?- fordult felém. Nem sírt de ragyogó barna szemei könnyfátyolosak voltak.

- Én sem értem. Már első alkalommal megmondtam, hogy nem tartok rád igényt. Se arra hogy megvédj se arra, hogy… - nem fejeztem be a mondatot. Nem mondhattam ki, hogy nincs szükségem arra, hogy szeressen, mert ő egy szóval se mondta, hogy szeretne.

- Miért ér véget minden beszélgetésünk úgy, hogy elküldesz magadtól? – kérdezte.

- Miért várod el tőlem azt, hogy magam mellett akarjalak tartani?

- Egy - egy… - mosolyodott el fájdalmasan.