Egy hete nem láttam őt. Igen persze hiányzott. Ha a konyhámba mentem eszembe jutott ő, ahogy a székemen ücsörgött, ha a nappaliba, eszembe jutott furcsa szerelmi vallomása, ami nem is volt szerelmi vallomás és lehet, hogy csak magamat álltattam? Alig ismertem, de folyton ő járt a fejemben. Persze nem úgy, mint egy jó barát szokott, csak járkált, össze-vissza ide meg oda, és borzalmasan bosszantott. Nevetségesnek éreztem magam, és az is voltam, mint arra Reiko oly kedvesen figyelmeztetett.

- Youn-chan nem szokásunk valós emberek tökéletes mását beletenni a mangáinkba…

Hűha. Ez a vég kezdete. Vázlatokat készítettem éppen egy új mangához (bizony a festő ő és a ruhatáros), és a ruhatáros fiúnak ugyan úgy kócolódott a haja, mint Soué, ugyan olyan határozottan nézett sötétbarna szemével, sőt olyan ruha volt rajta, mint amiben először láttam…

            Csak ültem a lappal szembe és bambultam ki az ablakaimon. Egy értelmes gondolat se szánkázott a fejemben. Furcsa módon csak annyi jutott eszembe, hogy a bőre rugalmas puhaságát sajnos a rajz nem adja vissza, és ha hozzá bújnék, gyűrődne.

- Szerintem az a bajod, hogy te se tudod, mit akarsz. – mondta elgondolkozva Reiko. Sóhajtva levettem a szemüvegem, és ránéztem.

- Mégis mire gondolsz?

- Mindig azt mondod, azért alszol minden este mással, mert megteheted, és jár neked.

Nem akartam kijavítani, hogy nem szoktam velük együtt aludni. Aludni a saját ágyamban egyedül szoktam. Valakivel megosztani? Juj… Inkább csak óvatosan bólintottam.

- És?

- Szerintem az ölelés járna neked, az, amiben nincs kéj, meg vágy, meg perzselő tűz, meg az összes, amiért úgy oda vagy. Csak szeretet.

- Arra, hogy valaki szeressen itt vagy te.

- Jaaaj Youn-chan borzalmas vagy! – nevetett rám, pedig én nem is vicceltem. Tényleg ő volt az egyetlen, aki szeretett engem. Mármint persze valószínűleg a város meleg lakosságának 90% a lelkét eladná az ördögnek értem, de ők csak az ágyukba akartak cipelni. Reiko szeretett engem, olyan feltétlen szeretettel, ahogy a szülő szereti a gyerekét. Én voltam az idősebb mégis ő becézett engem, ő ölelt át, ha rám tört a magányosság. Hálás voltam a szeretetéért.

Már kávét iszogattunk, mikor csöngettek, megdobbant a szívem, hátha Sou keres, de aztán meg is fedtem magam. Ha egy hétig nem jött mért most jönne?

- Tűnj el! – akartam becsukni az ajtót azzal a lendülettel, ahogy kinyitottam. Egy majdnem idegen férfi állt az ajtómban. Két napja egy bárban találkoztunk, felmentem hozzá, és szexeltünk. Hogy honnan tudta meg a címem rejtély volt, de nem volt annyira jó kör, hogy meg akarjam ismételni…

- Hoztam virágot! Kérlek, engedj be! – Tette be e lábát az ajtóba, hogy ne tudjam becsukni.

Hát nem meg mondtam? Virág. Ez egy hatalmas rózsa csokor volt. Hol talált ilyenkor rózsát? Kijjebb nyitottam az ajtót.

- Nézd, öhmm… - nem jutott eszembe a neve.

- Akira.

- Akira, jó volt, meg minden de maradjon szép emlék és ennyi. Légy jó. – és már csuktam is volna vissza az ajtót.

- Ezt nem hiszem el! Ne tedd ezt velünk! – kérlelt hisztérikusan. A férfi komplett idióta volt.

- Milyen velünk? Nincs semmilyen velünk, egy éjszaka volt!

Észre se vettem és a rózsacsokor úgy lendült felém, mint egy ütő. Éreztem, hogy ezernyi apró karom kap a bőrömbe, és felsérti azt. Égetett, mint a fene. Döbbenten meredtem rá, de ő már el is hajította a csokrot, és a karomat markolászta, rángatott, a hajam kibomlott, de én még mindig döbbent voltam a rózsás manőver után… Hát már nem divat tüske nélküli rózsát venni?

            Száját akaratosan akarta a számra tapasztani, én próbáltam kiszabadulni az öleléséből, de a rettegés megbénított. Csak azt láttam, ahogy egy erős kar megemeli a támadómat, és arrébb hajítja. Összeroskadtam a küszöbömön.

- Bántott Youn? – hajolt közel hozzám Sou, és én akaratomon kívül a nyakába borultam. Vicces ember vagyok, három perccel előtte molesztál egy seggfej és most az első barátságos kar közé, omlok…- Jól van… jól van.- csitított és ettől a hanglejtéstől magamhoz tértem, kicsit elhúzódtam, mire ő megpillanthatta arcomat, és aggódva kapott utána.

- Jézusom mi történt?

Odanyúltam és döbbenten meredtem vérfoltos kezemre.

- Azt hiszem, vérzik. – Ez végleg magamhoz térített. Feltápászkodtam és kiüvöltöttem Akirára. – Ha még egyszer a közelembe jössz, lecsukatlak te szemétláda!

            És döngve becsaptam magam után az ajtót. Egy ideig még ordibált és dörömbölt, szidta az eget és engem, ja és persze ezerszer elátkozta a percet mikor találkozott bűbájos személyemmel (bár ő azt a szóhasználatot használta, hogy olcsó kurva).

- Szentséges ég mi történt veled? - futott ki Reiko a konyhámból.

- Csak tűpárnának néztek, és megpróbáltak a küszöbömön megerőszakolni, de semmi egyéb… - válaszoltam, és remegett a térdem, össze is zuhantam volna, ha Sou nem kap el.

- NE! – löktem el magamtól. Majd beviharzottam a fürdőszobámba.

- Segítsek Youn-chan? – hallottam Reiko hangját az ajtó túloldaláról.

- Nem kell, jól vagyok, csak lemosom a sebeket. Adj egy kávét Sounak, köszönd meg neki a nevemben, és dobd ki!

            Egy percig csak némán néztem a tükörképemet, arcomat sok apró karcolás szelte keresztül. Szerencsére egyik se volt túl mély, nem fog hegesedni. Ha csak egy forradás is lesz az arcomon, megkeresem és megölöm! Fulladoztam a haragtól, és a szégyentől. Persze, törékeny fiúként kezelnek, csokrot hoznak… sok rondát mondtak már rám, de csokorral még nem vertek meg. Mindent el kell kezdeni. Az erőszak rész pedig nem volt új. Rengetegen próbálkoztam be durván, és ennek egyik mellékhatása szokott lenni, hogy rosszul viselem utána az érintést, de most, mint valami emberi oltalomhoz, úgy omlottam Sou karjaiba. Értetlenül meredtem a tükörbe.

Hosszú ideig tartott mire letisztogattam a sebeimet, és erőt gyűjtöttem annyira, hogy kidugjam az orromat a biztonságos helyről.

- Sou ez nem neked szól, Youn csak ilyen. Ezer éve ismerem őt, és annyi idős korára, mint te már megtört ember volt, rengeteg szenvedéssel a háta mögött. – hallottam Reiko visszafogott hangját a konyhából. Gondoltam hallgatózom egy kicsit.

- Mégis egy egomán dög lett belőle. – dünnyögte Sou és ezen mosolyognom kellett. Ha tudná, mennyit küzdöttem, azért hogy egomán dög legyek.

- Tudnád mennyit küzdött, hogy khm egomán dög legyen. – Oh tehát Reikoval ennyire egy srófra jár az agyunk?

- De mégis mi történt vele?

- Tudod… - Na ezt nem hagyom!

- Reiko ha nem úgy hangzik a mondat vége, hogy nem mondhatod el, akkor ennyi volt az ismeretségünk.

- Ez sértő volt Youn-chan! – nézett rám, és tényleg megbántottság csillogott a szemében.

- Sajnálom Reiko. – mosolyogtam rá, és adtam egy puszit a feje búbjára. – De te mit keresel itt? – fordultam Sou felé.

- Talán egy köszönöm… és csak látni akartalak.

- Bizonyos értelemben rosszabb vagy, mint az előbbi… - sóhajtottam törődötten, közben a szívem ujjongott, hogy végre láthatom őt, és könyörgött az eszemnek, hogy ne űzesse őt el velem.

- Ez sértő volt Youn-chan! – Nézett rám, és lejjebb hajtotta a fejét. A kölyök várta a puszit. Elnevettem magam, odasétáltam, és adtam a fejére egy puszit, mire ő hosszú karjait a csípőm köré fonta és magához ölelt.

- Héé, ne feszítsd túl a húrt. – Toltam el magam, de abban a percben beugrott, hogy a múltkor ezen a széken ült amikor… Majdnem belepirultam az emlékbe, pedig ez ritkán fordul elő velem.

- Szépek vagytok. – mondta Reiko csillogó szemmel.

- Nincs veszélyesebb egy otakunál! – mondtam mosolyogva, mire kinyújtotta rám a nyelvét.

- Beavattok? – vonta föl Sou a szemöldökét.

- Reiko yaoi otaku! Pimaszul a közelembe férkőzött az első mangám kiadása után és attól kezdve befészkelte magát az életembe. Azóta is ő az egyetlen asszisztensem… szerintem perverz vágyálmaiban az szerepel, hogy egyszer megleshet engem valakivel. – mosolyodtam el pimaszul.

- Youn-chan persze csak viccel, hiszen még a mangákba is két szép magas férfias férfit szoktunk rajzolni, nem pedig hosszú vörös hajú töpszliket, akik úgy riszálják járás közben a fenekük, mint egy nő.

- Nahát Reiko…

- Nahát Youn…

            Most egyszerre grimaszoltunk a másikra. Ez a mi saját kis viccünk volt. Reiko igazából házas volt, és semmi kedve se volt hús vér férfiakat együtt gusztálni, sőt, de viccnek jó volt.

- Aha… - próbálta a helyzetet értelmezni Sou, de feladta. – igazából ezért jöttem. – nyújtott felém egy jegyet.

- Mi ez?

- A holnapi előadásomra egy jegy. Szeretném, ha megnéznéd, az sem zavar, ha utána többet nem találkozunk, de azt akarom, hogy ezt lássd. Gyere el, nem bánod meg!

- Miről szól? – kérdeztem, és próbáltam rejteni a kíváncsiságot hangomban.

- Legyen meglepetés… és én nem is zavarok tovább. További jó viccelődést. – mondta és indult kifelé.

- Sou! – szóltam utána, mire hátrafordult.

- Igen?

- Nagyon köszönöm, amit tettél!

- Mindig örömmel mentelek meg az imádóidtól – hajbókolt viccesen, és hang nélkül eltűnt a házamból.

Reiko félrebillentett fejjel nézett utána.

- Na és most?

- Hát, azt hiszem, van programom holnap estére…