Lassan sétáltam felfelé a szobámba, és hallgattam, ahogy Sou lépked mögöttem. A félelem öklömnyire húzta össze a gyomrom. Milyen furcsa az élet, legnagyobb félelmem már nem az volt, hogy mi lesz, ha ennél is jobban betör életembe, hanem az, hogy hogyan fogok tudni élni, ha kilép belőle. Persze ez az érzés, hogy valakit a szobámba vezetek szomorúan ismerős volt. Kiba… Hányszor jutott eszembe éjszaka, mikor hiányzott ölelő karja, és meleg teste az enyém mellett, hányszor zokogtam bele szobám csöndjébe, hogy mennyire hiányzik. Az évek multával ritkultak a síró görcsök, de az űr megmaradt…

            S most ott álltam az ajtóm előtt, mögöttem Sou, az ajtó mögött pedig szobám rejteke, s az ágy, amiben eddig csak én aludtam. Hatalmas sóhaj szakadt fel lelkemből.

- Ha akarod, alhatok a kanapén – mondta halkan.

- Minek… van vendégszoba. – morogtam vissza, ez oldotta a feszültséget, és ki bírtam nyitni ajtómat.

            Nem szeretem a hálószobám. Ágy, szekrény, fal. Nem több, mint alvóhelység. A hatalmas franciaágyam sosem volt hívogató, a falakon itt nincsen kép, csak egyszerű fehér. Míg nappalim csupa zöld, csupa élet, ez a szoba halott, és üres. Totálisan passzolt lelki világomhoz.

            Nem kapcsoltam lámpát. Hang nélkül bújtam ki ruháimból, míg csak egy boxer maradt rajtam. Ekkor szinte bevetődtem ágyamba, magamra rántottam takaróm, és apróra húztam magam.

- Biztos vagy benne? – kérdezte, de a hangja arról árulkodott, hogy ő nem biztos a dologban.

- Aludj velem – mondtam, sőt határozottan kijelentettem.

A homályban láttam, hogy elmosolyodik. Levetkőzött és befeküdt mellém az ágyba. Takarót szegény nem tudott magára teríteni, mert másfél emberre tervezték, és ugyan se ő, se én nem voltunk széles vállú bodybilderek, de az ágy két felén kucorogva nem fedett be mindkettőnket a takaró.

- Youn, nem lehetne, hogy… - végig se mondta, már sóhajtva bújtam közel hozzá.

- Na jó ez így kényelmetlen - dünnyögtem, és nekiláttam a kényelmes elhelyezkedésnek.

            Megfordultam, s kiskanál nagykanál pózban feküdtünk. Karját magamra húztam, s ő már magától karolta át vele derekam.

- Így már jó? – Kérdezte vidáman, s fejét vállgödrömbe fúrta.

- A lehető legjobb. – mondtam, s nem szóltunk többet.

            Egy óra telt el, néma csöndben, s egyikünk légzése sem mélyült. Egyszer csak azt éreztem, hogy Sou keze szorosabban ölel át, mélyen magába szívja hajam illatát, s halkan mormol valamit.

- Mi az Sou? – kérdeztem.

- Félek. – mondta egyszerűen. Felé fordultam, s felkönyököltem.

- Mitől? Oltsam fel a lámpát, mert nem tudsz sötétben aludni? Bár a hold ma éjszaka…

- Youn! Sosem féltem a sötétben nem erről van szó! – sóhajtott egy nagyot, s hátára gördült. – Akkor jártam először a Tanoshimiben. Nem szoktam ilyesmit tenni. Nem, ne érts félre nem éltem szerzetesi életet, előtted is volt már férfi az életemben, de ez más volt. Te vagy az idősebb, a tapasztaltabb, s félek, hogy nem felelek meg neked. Hogy az egész csak egy percnyi idill és nem fog sokáig tartani. - suttogta halkan.

            Szívből jövően elmosolyodtam, s mellkasára hajtottam fejem. Jó érzés volt hallani, ahogy egyenletesen ver a szíve. Átölelt.

- Emiatt nekem kellene félnem – mondtam. – Sou ne gondolkozz annyit ezen. Csak próbáld élvezni. Csak örüljünk most ennek, és annak, hogy még nem kaptam pánikrohamot attól, hogy az én ágyamban terpeszkedsz. – halkan fölnevetett, és még szorosabban szorított magához. – De legfőképpen itt az ideje az alvásnak. Nehéz napod volt.

- Szeretlek – mondta egyszerűen. Én felemeltem fejem, és finoman megcsókoltam.

- Aludj!

S ő ismeretségünk óta először, minden ellenkezés nélkül teljesítette kérésem.

Az ágyamban feküdtem, és csak annyit éreztem, hogy zsibbad a jobb oldalam, de valami kegyetlenül. Lenéztem, egy kar volt átvetve rajtam… azonnal rémület fogott el. Mit keres valaki az ágyamban? Óvatosan próbáltam kibújni, de szorosabban ölelt.

- Youn-chan – dünnyögte félálomban, majd megfordult.

Gyorsan másztam ki az ágyból. Visszanéztem az ágyban fekvő alvástól kócos hajú alakra, aki félig nyitott ajkakkal aludt az ÉN ágyamban, az Én takaróm alatt. Na ja, ha ezek után ki tudnám őt paterolni az életemből, az maga lenne a csoda. Az igazi kérdés azonban az volt, hogy ki akarom-e rakni?

Sóhajtottam. Sou mellékhatás, folyamatos sóhajtozás, mintha lenne egy gyerekem. Hálószobámból nyílt a saját fürdőszobám ajtaja. Volt még egy a földszinten, a vendégeknek. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, nem akartam Sout felébreszteni, s nekiláttam hajam kibogozásának. Nem fontam be éjszakára, és annyira összekócolódott, hogy azt hittem olló kell hozzá. Fél órába telt mire sikerült a „haj –hadművelet”, befontam, majd feltűztem a fejem tetejére. Levettem egyetlen ruhadarabom, és beálltam a zuhany alá. Élvezettel nyögtem fel, ahogy a meleg víz a bőrömhöz ért. Mindig forró vízben zuhanyoztam, én azt szerettem, amikor szinte leperzselődik rólam a bőröm, annyira éget a víz.

Negyed órát áztam a zubogó víz alatt. Teljesen lemosódott bőrömről Sou illata. Milyen furcsa az élet. Először voltam szomorú emiatt… minden férfi után kefével súroltam le magamról még az érintésük nyomát is, és most bánat húzta össze a szívemet.

Szárazra dörgöltem a bőrömet a törülközővel, a csatot kiszedtem hajamból, s belebújtam köntösömbe, hogy mégse meztelenül menjek vissza a szobámba ruháért. Egy percig mosolyogva néztem a még mindig alvó Sout, majd kikaptam a szekrényből egy törülközőt neki (biztosan le akar majd zuhanyozni, ha felkelt), egy boxert, egy ezer éves kopott farmert és a kedvenc pólómat pedig magamnak. Imádtam ezt a polót. Fehér volt, körülbelül combom közepéig ért is az elején egy villás farkú kisördög trónolt. Hát ezt se láttam Reikon kívül még más…

Visszarobogtam a fürdőbe, a törülközött otthagytam Sounak, magamra kaptam a ruhákat, majd lementem a földszintre kávét főzni. Ahogy csöpögött le az éltető nedű, eszembe jutottak Sou tegnap esti szavai… mennyit változott az életem 24 óra alatt

- Youn-chan! – hallottam Reiko üvöltését. Gyorsan elésiettem

- Cccssss! Halkabban Sou még alszik. – suttogtam fojtott hangon.

- A táncos fiú itt aludt? – kérdezte örömtől csillogó szemekkel, és kajánul elvigyorodott. Én azonban nem akartam felverni Sout.

- Gyere, igyunk egy kávét – intettem a konyha irányába, s elindultam. Mire kitöltöttem a bögréjébe a kávét, már oda is ért. Elégedetten ült le, és várta a mesét.

- Mit szeretnél? – kérdeztem mosolyogva.

- Várom a történetet! – felelte egyszerűen.

- Tegnap elmentem az előadásra, és hazakísért és itt maradt – és nem szexeltünk. Tettem hozzá gondolatban.

- Youn! Nem jössz vissza az ágyba egy kis reg… Áh Reiko-san! Jó reggelt! - jelent meg Sou az ajtóban egy szál boxerben, zavartan mosolyogva. Én elpirultam. Annyira szép volt, ahogy ott ácsorgott az ajtóban. Az jutott eszembe, hogy Reikot figyelmen kívül hagyva felvágtázok vele a szobámba. De nem lehet. Szip…

- Semmi san, meg magázás. Csak Reiko. Remélem most már sokszor fogunk összefutni. – somolygott sokat sejtetően.

- Én is remélem – mosolygott rá vissza Sou. - Youn - fordult felém -, hol találok törülközőt? Ruhát nem merek kérni, mert nem lenne rám jó… hacsak ennek az ördögösnek nincs egy párja. Mondjuk kisangyalos? – mosolygott rám, és én csak azon csodálkoztam, hogy nem szalad körbe a vigyor a fején… jaaa hát a füle megakadályozta!

- Törülköző a fürdőben, ekkora pólók a szekrény felső fiókjában – daráltam.

- Köszi – lépett oda hozzám, egy apró puszit adott fejem tetejére.

- Szóval jól megvagytok.

- Majd elválik. – mondtam miután Sou eltűnt.

- Szereted? – kérdezte Reiko.

- Aranyos, és jó vele.

- Jaj Youn-chan nem azt kérdeztem, hogy aranyos-e és hogy jó-e az ágyban…

- 30 elmúltam, ő alig múlt 20…- suttogtam fojtottan, mintha egy emelet távlatából is attól tartanék, hogy meghallja.

- Sokat problémázol ezen. Számít ez? – vonta föl szemöldökét.

- Szinte liliomtipró vagyok!- csaptam a konyhapultra.

- Youn-chan először is nem te tiportad őt, hanem ő téged, másodszor pedig…

- Youn van egy kis kávé? – Lépett be Sou. Egy reggel alatt másodszorra zavarta meg a társalgást. Ügyes gyerek.

- Tölts magadnak! – feleltem ingerülten, majd zavart arcát meglátva enyhültebben hozzátettem- Kérsz enni?

- Nem csak kávét iszom, utána rohanok is próbálni. Próba előtt pedig nem jó enni. – mondta miközben már kávésbögre után kutatott a szekrényben. – Nincs kedved ma benézni? – kérdezte, majd mosolyogva kávét töltött magának, miközben én a fulladás halállal küszködtem.

- Nem tudom meddig fog tartani ma a munka. – feleltem zavartan.

- Ugyan Youn mára nincs is sok meló! – rontott a helyzetemen Reiko.

- Na látod, hét felé ugorj be, és elmegyünk vacsorázni. - mondta Sou.

- Sou! Reggel nyolc óra van, és te estig nem akarsz enni? – kérdeztem hitetlenkedve, de ő csak megvonta a vállát.

- Előfordul néha. Akkor bejön majd? – nézett rám reménykedően. Elmosolyodtam, és bólintottam. Mikor lehet egy kedves kölyök kutyus tekintetű fiúnak nemet mondani?

- Nagyon, nagyon köszönöm! – jött oda hozzám, és megcsókolt. Örömmel csókoltam vissza,

- Hajaj de szép is a szerelem… kár hogy Kai nekem már rég nem így mond köszönetet. Bár megnéztem, hol lesztek ti öt év múlva. – mondta elgondolkozva Reiko, és én döbbenten húzódtam el Soutól… Mi??? Milyen öt év múlva?

- Akkor én mentem- mondta. - Jó munkát nektek! – tette még hozzá, majd kirohant a lakásból. Azt hiszem Reiko szavai őt is megrázhatták, ugyanis:

- Youn…

- Igen? – néztem Reikóra.

- Ugye Sou a dínós pólód fölé vett fel valamit?