Feketeség. Nem kellemes, kifejezetten kellemetlen. Nem az éjszakai nyugtató fekete puhaság, hanem a szembevillanóan bántó. Ismerős hang ébresztgetett, aggódva rivallt fülembe. Ahogy tudatom lassan visszasiklott testembe, egy dolog tűnt fel. Borzalmasan fáj a fejem!

- Ébren vagyok, úgyhogy hagyd abba a rángatásomat Sou! – nyöszörögtem fájdalmasan. Így hirtelen fogalmam sem volt hol vagyok, mit csinálok ott, és mért fáj ennyire a fejem. Tuti nem a szőlő lé tehetett róla.

- Jól vagy Youn? – nézett le rám aggódva. Fejemet az ölében tartotta, és próbált kedvesen, megnyugtatóan beszélni. De engem túlzottan nyugtalanított a fejemet hasogató fájdalom.

- Mi történt velem?- néztem elkeseredetten Soura, és ahogy meg akartam dörzsölni szemeimet, hogy jobban lássak, lüktető fájdalom járta át a bal arc felemet. Még hogy egyszerre csak egyvalami tud fájni!

- Én csak azt tudom, hogy kijöttél a mosdóba. Mikor már egy ideje elmaradtál, utánad jöttem. Valaki kiütött te meg beverted a fejed a kagylóba, és elájultál.

            Mosdó, igen addig tiszta, töprengtem, arcot mostam, és… AKIRA.

- Az a rohadék! – szitkozódtam, És próbáltam felülni. Sikerült. Ezen felbátorodva szinte talpra ugrottam, persze Sou segítségével. Nem dőltem el, nem zuhantam vissza, és alig szédültem. Nuku agyrázkódás, ami persze kész csoda volt. Megfordultam, hogy lássam az arcom a tükörben. Sou próbált megállítani, hogy ne tegyem, mert ha valami nem jó ötlet, akkor ez most biztos nem az, de belenéztem a tükörbe. Az a látvány leírhatatlan.

            Akira valami mérnöki pontossággal találta el a bal arcféltekém. Szép nagy ökle lehet a fickónak, mert lila volt az arcom felső egy kettede.

- Azt hiszem, egyhamar nem nyerek így szépségversenyt. Ha eltörte volna az orrom, már nem élne. – mondtam ki higgadtan, de belül vérzett a lelkem.  Az arcom. A szép kis arcom, ami egy szűzlány ártatlanságát tükrözte, ha úgy hozta kedvem, és egy démon szex éhségét, ha más kedvem volt. És az a görény már másodszorra piszkál bele az összhatásomba.

- Ki tette? – szorította meg a vállam Sou. Éreztem a testében lévő feszültséget. Szembe fordultam vele.

- Emlékszel a rózsás emberre? – elgondolkozott majd bólintott. Száját szorosan zárta, az egész fiú egy merő ideg volt, pedig az én arcom dekorálták ki. – Nos, ő volt a kedves úriember, aki ezt a csinos kis foltot okozta. – mondtam gúnyosan.

- Csinált még valamit? – a hangja annyira fagyos volt, hogy azt hittem megfagyok.

- Nem. – Hangosan fújta ki a levegőt, mint aki ezerévnyi feszültégtől szabadul meg.

- Hála istennek – ölelt magához.

- De ezt nem ússza meg ennyivel…– mondtam mérgesen.

- Hogy érted? – Tartott el Sou magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Irány a rendőrség!

            Nem volt kedvem gyalogolni. Általában nem rajongok az autókért, és mint megtudtam Sounak van jogosítványa, de nincs autója. Így taxival mentünk el a rendőrkapitányságra. Egész idő alatt fogta Sou a kezemet, néha ha nagyon elbambultam, erősebben megszorította, hogy érezzem, ott van mellettem, és nem hagy magamra. Hálás voltam, hogy nem egyedül kell elmennem oda.

            Utálom a rendőrséget. Úgy az egész igazságszolgáltatásról meg van a magam nem túl kedves véleménye. Minden férfinak, aki eddig zaklatott, csak beígértem a feljelentést, de sosem tettem meg. Ez az alak viszont próbára tette az idegeimet. Nem fogok otthon gubbasztani, ja és persze tíz szer megérdeklődni azt is, hogy ki áll az ajtómban. Nem fog megfélemlíteni egy ekkora seggfej!

- Jó estét! – nyitottam be a rendőrség ajtaján. Odasétáltam a pult mögött ücsörgő egyenruhás alakhoz. – Szeretnék feljelenteni valakit, aki már nem először zaklatott.

- Sajnálom, de a kurvák feljelentgetéseivel nem szoktunk foglalkozni, csak azt kapják, amit megérdemelnek - nézett föl rám egy szürke tekintett. - Az ő dolgaikat, a stricijük szokta megoldani, Youn-chan.

- Te…

- Sou hagyd - némítottam el kéretlen védelmezőmet. Mert akkor abban a percben beugrott hol láttam már ezt az arcot. A rövid fekete hajat, a hideg szürke pillantást, és azt a vágást, ami a bal arcfelén van.

            Ehhez az archoz sok minden társult. Társult a bilincs hideg érzése a csuklómon, a fém ágy nyikorgása, a fagyos tekintet, ahogy felnéz rám, nézi, élvezem-e hogy ennyire kiszolgáltatott vagyok. A kutató nyelv testemen, a kéz. S később mikor elengedett, kezem alatt éreztem arcán a vágást, mély seb volt valamikor, és rondán hegedt össze. Egy utcai verekedésben szerezte, egy eltört üvegtől származott. A csalódottság, mikor kimásztam az ágyból, és egy intéssel otthagytam, és a másnapi döbbenet, mikor kacagva vonultam el valaki mással. Igen láttam őt, láttam a szemében felvillanó gyűlöletet. Mennyire nem volt új istenem mennyire…

- Szóval emlékszel rám Youn-chan? – kérdezte arcát gúnyosan fintorítva.

- Igen emlékszem. Sok mindenre. De nem hiszem, hogy rászolgáltam arra, hogy kurvának nevezz – sziszegtem felháborodottan a képébe.

- Oh Youn-chan dehogynem.  Te vagy a Tanoshimi kurvája, már nagyon régóta. Kézről kézre jársz. Sőt tudod mit jobb vagy, mint egy kurva. Te ingyen vagy!

Utálkozva nyeltem egyet, de nem enyhítette torkom keserű ízét.

- Hogy mer ilyesmit mondani? – hallottam Sou hangján, hogy remeg az idegességtől.

- Oh Youn-chan összeálltál egy kisfiúval? Meddig bírod majd idegen farok nélkül? Öt nap? Talán egy hét? Sajnálom, hogy nekem kell felvilágosítani kölyök, de a te drága Younodban már járt a fél város. És most takarodjatok innen.

- Maga utolsó rohadék! – üvöltötte Sou.

- Hagyd - suttogtam. - Menjünk haza.

            Elindultam kifelé arról a helyről, minél messzebbre, hogy ne kelljen látnom az arcát. Hogy ne kelljen éreznem, hogy igaza van. Nem mertem Soura nézni. Nem akartam látni arcán a csalódottságot, mikor végre felfogja mi is vagyok. Taxiba ültünk. Nem fogta meg a kezem, nem… helyette magához húzott, és szorosan átölelt. Sóhajtva bújtam hozzá.

- Nekem van egy kis dolgom még. De te rakj valamit az arcodra, utána feküdj le. - simított végig ép arcfelemen Sou.

- Várj egy percet! – mondtam majd berohantam a lakásba. Az egyik fiókos szekrényben tartottam a pótkulcsot. Rajtam kívül eddig egy embernek volt kulcsa ehhez a házhoz. Reikonak.

- Ha végeztél, gyere vissza. Kérlek – néztem rá szomorúan, ő pedig átölelt.

- Visszajövök. – adott egy puszit a fejem búbjára, majd elindult az utcán, fogalmam sincs merre.

Szomorúan léptem be a házamba. Az arcom fájt, de azt hiszem a lelkem jobban. Nem akartam aludni, nem akartam gondolkozni, így egy választásom maradt: futni.

            Átöltöztem, felkaptam az mp3 lejátszóm, és lementem az alagsorba. Régen egy balet táncosé volt a ház, most az enyém. Az alagsor egy nagy összefüggő terem, mindenhol tükrökkel. Itt tartózkodott az a maroknyi sportszer, amivel edzeni szoktam. Egy futópad, és néhány súlyzó. Szerettem futni. Sohasem azért edzettem, hogy izmos kigyúrt ember legyek, csak hogy egyben tartsam izmaimat, és jó legyen az állóképességem. A futás kikapcsol. Csak zümmög a zene a fülemben, nézem az elhagyott kilométereket, és önmagamon kívül vagyok. Nem foglalkozom senkivel és semmivel. Még gondolkodnom se kell. Pont erre volt szükségem.

            Hajamat feltűztem, zenét beállítottam és indulhatott a futás. Placebo… szeretem ezt a zenét, nem csak azért, mert iszonyatosan helyes az énekesük, hanem mert jó. Értelmetlen szövegek, homoszexuális utalások. Mintha csak nekem találták volna ki.

            Fél órát futottam, és fél órát gyors gyalogoltam. Ekkor láttam meg a tükörben Sout. Gyorsan megnyomtam a Stop gombot, és leugrottam a gépről. Ő csak félmosolyal az ajkán állt tükörnek támaszkodva és engem nézett. A jobb keze véres volt.

- Sou, mi történt?- léptem felé.

- Visszamentem, pont akkor jött ki a klubból, csak… elintéztem, amit kellett – mondta nyugodt hangon.

- Te megütötted Akirát? – néztem rá döbbenten.

- Nem furcsa? Sohasem verekedtem. Mindig rendes gyereknek tartottak. A húgom, ő sokszor jött haza tépetten, én soha sem ütöttem még meg senkit. – egyre akadoztak szavai, és álló helyzetéből szép lassan lecsúszott a földre.

- Én nem akartam, hogy ezt tedd.

- Tudom, de mégis megtettem, érted. Mit tesz velem ez az egész Youn, mit teszünk mi így egymással? – nézett rám elkeseredetten, és láttam, hogy könnytől csillog a szeme. Leültem mellé, és átöleltem.

- Sajnálom Sou, sohasem akartam, hogy ezt megtudd, hogy így láss, hogy így gondolj rám. – suttogtam neki.

- Bár megvetnélek ezért – susogta hajamba. - A kulcsod. – tette le a kezembe.

- Tartsd meg. – ejtettem vissza tenyerébe.

 És ott ültünk, a szemben lévő tükörben figyelve meggyötört alakunk. Fájt, mert most először rántottam magammal valakit a megaláztatás bűzölgő mocsarába. És folyamatosan rágta lelkemet a gondolat. Működhet ez így?