- Szóval így történt. – húzta össze a szemöldökét Reiko.

- Így - bólintottam.

- Megütött valakit, életében először, csak azért, mert téged megütött.

- Meg végig taperolt, és többet is tett volna, ha nem rémül meg attól, hogy elveszítettem az eszméletemet – bólintottam ismét.

- Szóval szeret.

- Azt hiszem, most inkább utál. Nem sokan szeretik azt hallani, hogy a párjuk egy olcsó kurva. Sőt, ha még olcsó lenne, de inkább ingyen kurva – mondtam keserűen.

- Nem vagy kurva Youn-chan! Csak másban kerested eddig az örömöd, mint az emberek nagy része.

- Reiko az emberek nagy része ebben keresni az örömét, csak nem vallják be.

- Oh hogyne, csak nem minden nap más emberrel keresik ebben…

- Ne játssz erénycsőszt, kérlek szépen. – sóhajtottam elkeseredetten. – Én próbálok a helyzethez képest legjobban cselekedni de, nagyon nehéz.

- Nem tudom Youn, hogy mennyire, hiszen nem voltam veled mikor Kibával az történt… - nézett rám megértően.

- Persze, csak… Nem akarom elrontani. Tudod, kezd számomra fontos lenni - mosolyogtam rá.

- Hát ő oda meg vissza van érted, de most hol van?

- Gyakorol, mániákus - forgattam szemeimet gúnyosan.

- Jé, a rokonod? – nyújtott rám nyelvet Reiko.

- Inkább dolgozzunk! – mondtam sóhajtva.

            A nap szaladt, futott, rohant, és én nem győztem vele rohanni. A munka haladt, az elkészült oldalak csak úgy repültek ki kezünk alól, és Reiko már megint kora délután eltűnt, én pedig magányosan ácsorogtam a dolgozószobámba. Illetve festettem. Rég nem ragadtam ecsetet a kezembe. Legtöbbször csak rajzoltam, a mangák lekötötték minden percemet, minden művészi gondolatomat, és így, hogy volt egy percnyi időm elmerülni egy másik világban, hirtelen nem is tudtam mihez kezdeni vele. Úgy rohantak meg a gondolatok, mintha egy erős széllökés ért volna, szinte ledöntött a lábamról.

            Hát megálltam a vászon előtt és nekiláttam festeni. Mintha már meg lett volna a kép, úgy alakult ki ecsetvonásaim által a mű. Egy gerle lett, jobban mondva kettő. Az egyik gerle hátsó lába és az egész alsó része roncsolva, véres mintha megannyi kővel dobták volna meg, vékony csíkban csordogáló vére mellett, egy másik gerle siratja. Tudom hülyén hangzik, de igazi könnyeket festettem a gerlének, olyan könnyeket, amiket az emberek sírnak. Egy gerle biztosan nem így siratja élete párját, de az én képzeletemben így tett.

            Hogy mit fejezett ki a kép? Mikor neki kezdtem még nem is értettem. Csak akkor jöttem rá, mikor már az elkészült művet néztem, amit siettében vetettem vászonra, és bámulásából az óra tizenkét ütése riasztott fel. Akkor jöttem rá, hogy attól félek Sou lélekben tegnap elsiratott, és elszáll utána, vissza se nézve rám. Nem kiálthatok utána, hogy „hahó én még élek” mert nem, nem élek csak addig, amíg velem van.

            Eltántorogtam az íróasztalomig, és leroskadtam a székre. Nem tudtam, mit tegyek. Sounak volt kulcsa, ha akart volna, már rég jöhetett volna. Reggel mire felébredtem neki már a melegét se őrizte az ágy, és hozzám se ért, át se ölelt, vacogva kucorgott az ágy sarkában, távolra húzódva tőlem, mintha piszkos lennék. És igen az is vagyok. Talán már azt se bánja, most hogy tudja milyen vagyok, hogy akkor nem akartam az övé lenni, talán örül is, hogy vigyáztam rá. Talán, édes istenem, ha egész eddigi sok szarba ami velem történt nem őrültem bele, akkor ez a kölyök, most tutira kikészít. Az elmúlt kilenc év alatt nem lelkiztem ennyit, mint azóta, hogy leültem a székre.

            Arcomat lehajtottam az íróasztal lapjára, és nekiláttam sajnálni magam. Szánni nyomorult életemet, és azt, hogy végre éreztem valaki iránt valami érzelem félét. És az az ember is elhagy. Mikor idáig értem önsajnálatomban, meghallottam a kulcs neszezését a zárban. Azonnal felkaptam a fejem.

- Kintről láttam, hogy még ég a lámpád. - lépett be Sou a dolgozószobám ajtaján, és én annyira megörültem neki, hogy szó nélkül felugrottam, és a nyakába vetettem magam.

- Azt hittem nem is jössz - suttogtam, de meghallotta.

- Mért ne jönnék? – simogatta meg a fejemet.

- Mert amit tegnap…

- Jah, hát igen de – húzódott arrébb, hogy a szemembe nézhessen –, mi ez a kép? – Tolt el magától és a vászon elé sétált. A füleim elkezdtek égni, és féltem, hogy mit fog mondani.

- Nem is mondtad, hogy festesz.

- Egy jó mangaka mindenhez ért egy kicsit – mosolyodtam el. – Valamikor réges-régen festőművész akartam lenni.

- Mért festetted? – nézett rám elkomorodva összevont szemöldökkel.

            Lassan én is a kép elé sétáltam. Összefontam karom mellkasom előtt, s néztem egy ideig a képet, hátha most jobban szavakba tudom önteni. Pedig ez szinte lehetetlen. A festmény, az maga volt az érzelmem, a gondolatom. Ha ő is látja, mért kell még mondanom is a kétségeimet?

- Mikor délután befejeztük a munkát és Reiko haza ment, csak néztem az üres vásznat és ez lett. A tegnapi nap nehéz volt. Hiányzott, hogy este hozzám érj, ha akkor, kinyújtod a kezed és átölelsz, akkor nem rettegtem volna végig a napot. Nem gondoltam volna, hogy már vissza se jössz… Az a nap járt a fejemben mikor ott a nappali padlóján majdnem szeretkeztünk, és te megsértődtél. Pedig pont azért mondtam, amit mondtam, mert nem akartalak bántani. Most már értheted, hogy… én csak. Csak úgy akarok veled lenni, hogy nincs mitől tartanunk. Csak… annyi mindent sajnálok, sajnálom, hogy olyanokat tudsz és…

- Csitt. Ne mondj semmit. – mögém állt, szorosan átkarolt egyik kezét mellkasomon, másikat derekamon átfonva. Állát vállamra ejtette. – Te azt hitted, hogy az zavar, hogy annyian voltak előttem? Nem néztelek szende szűzlánynak, mikor először megláttalak. Persze nem hittem, hogy ennyire sok kapcsolatod volt, de a múltra nem szoktam féltékeny lenni. Maximum a jelenre – kuncogott a fülembe. – Tudod, csak megrémisztett az, hogy betörtem egy másik ember orrát. Tényleg sohasem tettem még ilyet. Mindig is az „üljünk le egy tea mellé és beszéljük meg” elv híve voltam. De azt a rohadékot már akkor meg tudtam volna ölni, mikor először kezet emelt rád, és tegnap, addig ütöttem ököllel az arcát, amíg eszméleténél volt. Szörnyen éreztem magam emiatt. De beleőrültem a gondolatba, hogy bántani akart téged. És megrémiszt, hogy annyira szeretlek, hogy puszta kézzel végezni tudnék azzal, aki bánt téged. Nem az érzésben nem vagyok biztos, hanem abban, hogy jó-e valakit ennyire szeretni. Kicsit ijesztő, nem gondolod Youn?

            Hangja végig megnyugtatóan zümmögött fülembe. Lassan indultak meg könnyeim. Nem keltettek zajt, csak csendben, minden hang nélkül folytak szememből megállíthatatlanul. Nem töröltem le őket, nem akartam megállítani. Szavai annyira ismerősek voltak. És a helyzet is.

            Már együtt éltünk Kibával, mikor későig órán voltam. Siettem haza, de útközben egy alak elkezdett zaklatni. Az volt a szerencsém, hogy Kiba aggódott értem, és elém jött. Úgy rángatta le rólam a férfit. Elég csúnyán elbánt vele. A végén én könyörögtem Kibának, hogy hagyjuk, és menjünk haza. Ő mondta akkor, szinte ugyan ezeket a szavakat.

            De mond istenem, megérdemlem én azt, hogy egy élet alatt, két ember is ennyire szeressen engem?

            Így csak álltam ott Sou ölelő karjában, és hagytam, hogy a könnyek lassan megtisztítsák, kétkedő lelkemet.

- Köszönöm - suttogtam a könnyektől rekedten.

- Nincs mit. Az együttlétről pedig... Elviszlek holnap a doki bácsimhoz. Csak huszonnégy óra, mire megvan az eredmény, és utána… - függőben hagyta a mondatot, és finoman beleharapott a nyakamba. Felnyögtem. Szembe fordultam vele, s megcsókoltam. Mély érzéki csók volt, a lábam beleremegett abba, hogy nyelve az enyémmel kergetőzött. A nyakába kapaszkodtam, s teljesen hozzá simultam. Szorosan tartott. Mindig így ölelt. Nem fájdalmasan szorosan, csak annyira, hogy érezzem, mennyire akar érinteni, csókolni, velem lenni.

- Elég – tolt el magától nagyot sóhajtva. – Ha most nem hagyjuk abba felkaplak, és az ágyadba cipellek.

- Majd holnap – suttogtam neki, adtam a szájára egy apró puszit, és elindultam az ajtó felé. – Menjünk aludni!

            Már a lépcsőn sétáltunk az emeletre mikor Sou megszólalt.

- Youn!

- Igen?

- Szép az a kép de… nem tennénk el a pincébe?

- Örömmel!