- Oké Sou ébren vagyok… lennél olyan kedves, hogy leakadsz a fülcimpámról? – így kezdődött a másnap. Megint egy ágyban aludtunk, és megint nem történt semmi. Átölelt, éreztem, ahogy merevedése az anyag szövetén keresztül fenekemnek feszül. Próbáltam mindezt figyelmen kívül hagyni, de egyszerűen nem ment. Lassan én is megkeményedtem, és minden vágyam az volt, hogy megforduljak, Sou ajkába harapjak, és hagyjam, hogy elragadjon minket a szenvedély. Nem tettem. Sajnos…

            Reggel fülcsócsálással ébresztett. Igazából nem lett volna kifogásom az ébresztés módja ellen, ha utána magamhoz ránthatom, és az egész napot az ágyban tölthetjük, de megígérte, hogy elvisz a doki bácsijához, akit gyermekkora óta ismer. Azt mondta ő majd megcsapol, és ennyi az egész. Csak egy kis vérvétel… ja igen mi az egy tűfóbiásnak…

- Öltözz! Doki bá’ nem szereti, ha megváratják! – mondta nevetve. Lehúzta rólam a takarót, majd ráütött a fenekemre, és sietve kiugrott az ágyból, félve a retorzióktól. Én morogva keltem fel. Tőlem telhető leggyorsabb tempóban készültem el, ami nagyjából egy órát jelentett. Sou még nem szokta meg a csiga tempómat, így két kancsó kávét is magába döntött várakozás közben. Nem dohányzik, valamivel rombolni akarta magát…

- Te mindig ennyire lassan készülsz el? – kérdezte mikor már rajtunk volt a cipő, és csak a kabát hiányzott még.

- Igen! – nyújtottam rá nyelvet, s kiléptem a házból.

A lépcső alján vártam be Sout. Ő zárta be az ajtót. Valahogy furcsán természetesnek éreztem…

            Húsz perc séta volt a rendelő. Makulátlanul tiszta, szinte már fakítóan fehér. Az egyik ajtón névtábla, rajta a név: Dr. Yamazaki Takeshi. Sou kopogott az ajtón, majd a ”Szabad” után belépett, velem a sarkában.

- Hahó Doki! – köszönt vidáman.

- Szia Sou… - fintorgott az asztalnál egy velem egy idős, szemüveges férfi. Fekete haja a válláig ért, belépésünkkor éppen összekötötte. Fehér köpenye alatt szürke ing volt. Így elsőre ennyit láttam belőle, mert a többi részét takarta az asztal.

- Ő a doki bácsi? – néztem szemöldök ráncolva Soura. Én egy vénemberre számítottam, a fiatal egészen jóképű férfi látványa azonban megdöbbentett.

- Bezony, bezony. Takeshi a szomszédom volt. Sőt a szüleink még mindig azok – mosolygott Sou.

- És tíz éves korod óta, semmit se változtál tökfej! – dohogott az orvos. Felkelt az asztalától, és hozzám lépett. – Yamazaki Takeshi vagyok – szorongatta meg kezem, és mosolygott le rám. Vagy két fejjel nagyobb volt nálam.

- Hamano Youn – mosolyogtam vissza.

- Na akkor vágjunk is bele. Youn ülj le arra székre – mutatott egy támla nélküli valamire az asztal mellett - , és tűrd fel kérlek az inged ujját. Vagy nem is… inkább vedd le, mert túl szoros az ujja – tette még hozzá, majd elindult a szekrényben tűt és fiolát keresni.

            Kigomboltam az ingem, s kibújtam a bal ujjából. A ruhadarab másik felét magam előtt tartottam. Sou elmosolyodott új keletű szégyenlősségem láttán, de amint az arcomra nézett azonnal elpárolgott a jókedve.

- Mi a baj? Sápadt vagy. – Lépett hozzám és végigsimított az arcomon.

- Nem szeretem a tűket. – Nyeltem egy nagyot, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból. Nem akart. Sou adott egy puszit a homlokomra, mögém állt kezét a vállamon tartotta. Lehajolt a fülembe és úgy suttogta, hogy nem lesz gond. Én neki dőltem, s mély levegőt vettem. Utáltam a vérvételt.

- Mehet? – kérdezte Takeshi.

Sután bólintottam, mire karomba szúrta a tűt. Igazándiból nem is fájt túlzottan, csak utána voltam mindig rosszul.

- Kész! – mondta a doki, mikor egy jó nagy fiola megtelt a véremmel. Sou lehajolt karját átfontam mellkasomon, és magához szorított.

- Szép volt Youn-chan.

- Ne hívj így – morogtam.

- Ha adsz egy számot Youn, akkor amint megvan az eredmény, felhívlak – mosolygott rám bíztatóan.

- Az én számom tudod – méltatlankodott Sou.

- Ja, tökfej! A te eredményeddel téged hívlak, Youn eredményével pedig őt. - Magyarázta Takeshi, mintha Sou öt éves lenne.

- Olyanok vagytok, mint a civakodó testvérek –mosolyodtam el.

- Mindig Takeshi volt a naaagy felnőtt. Sokat volt velünk. Szerintem csak azért, mert amióta megszülettünk szerelmes Suzuba. – Villantott egy gonosz vigyort a doki felé.

- Sohasem voltam szerelmes Suzuba! – csattant fel paprikapiros arccal, ami egy dologra utalt. Nem mond igazat.

- Ha a húgomba nem, akkor talán belém? – álbájolgott Sou.

- Youn, kérlek az emberiség érdekében, neveld meg ezt az idiótát. – Sóhajtott elkeseredetten Takeshi, én pedig őszintén felnevettem álmarakodásukon.

Kilométerekről világít róluk, hogy fontos számukra a másik.

- Itt a számom – nyújtottam át neki egy névjegykártyát.

- Mangaka? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Mangaka és festőművész – húzta ki magát Sou, mintha csak róla lett volna szó.

- Rendben hívlak, ha van eredmény. De ha nem haragszotok, ma még rengeteg a dolgom, azért jó lenne valamikor együtt vacsorázni. Szeretnélek jobban megismerni. – mosolygott rám.

- Az jó lenne. – mosolyogtam vissza.

- Hát ez mind csodás de most bel lehetne fejezni az egymásra bazsalygást! – durcáskodott Sou.

            Egyszerre nevettünk fel gyermeki duzzogásán. Még nem értette, vagy csak nem akarta érteni a tényt, hogy nem azért örülünk egymásnak ennyire Takeshivel, mert a másik érdekel. A mi mosolyunk mögött csak egy dolog volt, a kölcsönös érzés hogy fontos nekünk Sou.

            A nap további része kellemesen telt. Főztünk. Igazából tudok főzni, nem azt mondom hogy remekül, de egészen ehetőeket szoktam kreálni. De akkor, Sou segítségével nagyon jó lett az ebéd. Minden túlzás nélkül állítom, hogy életemben nem ettem még annyira finom sajtos tésztát.

            Délután filmet néztünk. Ő kinyújtott lábát az asztalon pihentette, én pedig combjára hajtottam a fejem. Olyan természetességgel bújtam ölébe, mintha minden este így néznénk a Tv-t. Minden csöndes volt, nyugodt és legfőképpen békés. Szerettem az érzést, hogy nem szükséges megszólalnunk, elég a másik létezése ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Csak simogatta a keze a hajamat, és bámultuk a zajládában mozgó alakokat. Rég volt annyira jó délutánom.

            Már este volt, mikor csörgött a mobilom.

- Igen?

- Youn, Takeshi vagyok.

- Szia! Ha ennyire gyorsan meg lett az eredmény, akkor nagyon közeli kapcsolatban lehetsz az egyik laborossal… - mondtam tréfálkozva, de már kezdett kő lenni a gyomromban.

- Csak tett egy szívességet. Ismerem Sout, hogy mennyire türelmetlen tud lenni…

- Na gyerünk doki. Mi az eredmény? – kérdeztem remegő hangon. A helyzethez képest mindig jó kisfiú voltam, amióta így éltem. Senkivel sem feküdtem le óvszer nélkül, de soha sem lehet biztosra menni.

- Egészséges vagy. Menj és ünnepeljetek. – Hallottam Takeshi hangján, hogy örül, amiért jó hírt közölhet.

- Mindent köszönök. – sóhajtottam fel megnyugodva.

- Ugyan. És legyetek nagyon rosszak. – mondta, még majd letette.

            Lassan engedtem ki a mobilt kezemből, és tettem az asztalra.

- Mit mondott? – Lépett be Sou a nappaliba.

- Azt hogy egészséges vagyok! – mosolyogtam rá.

Az asztalnál álltam, ő három lépéssel előttem termett, és forrón megcsókolt. Szorosan húzott magához. Kezét fenekemre csúsztatta, én pedig felugrottam derekára, lábammal kulcsolva őt. Karom nyaka köré fontam, sorosan összefonódva álltunk a nappali közepén, majd lassan megindult velem az emelet felé.

Borzalmasan lassan haladtunk. Mikor a lépcsőfordulóhoz értünk nekinyomott a falnak, és finoman a nyakamba harapott. Nehezen tudott elszakadni bőrömtől, és utána pihegve nézett rám.

- Nem ezért vártam… ha bele – szakította meg mondandóját egy apró csókkal – döglöm akkor is, türelmes leszek. – Homlokát az enyémhez nyomta, és próbált megnyugodni. Igazából nekem is szükségem volt a mély lélegzetvételekre. Nadrágom kellemetlenül szorosnak éreztem. Annyira vágytam már Soura, hogy azt hittem beleőrülök. Sóhajtott egy hatalmasat. Kezét elvettem fenekemről, jelezve, hogy szálljak le róla, s én engedelmeskedtem.  Talpam nem sokáig érte a földet, mert karjába kapott, s úgy vitt tovább.

- Hercegnőset játszunk? – karoltam át a nyakát. – Hófehérke nem lehetek, Hamupipőke szintén nem. Esetleg Rapunzel de annyira nem hosszú a hajam, és abba se két herceg van – duruzsoltam a fülébe.

- Új mesét írunk - mosolygott rám, s mivel közben elértük a szobám lábával becsukta utánunk az ajtót, s letett az ágyra.

Fölém mászott, és megcsókolt. Finom volt és gyengéd, mintha a világ minden ideje a miénk lenne. Lejjebb engedte felsőtestét, s hozzám simult. Szétnyitottam a lábam, s közé feküdt. Végre egész súlyával rám nehezedett. Tejesen fel voltunk öltözve, s mégis belenyögtem lágy csókjába, ahogy férfiassága az enyémhez ért.

            Elvonta nyelvét az enyémtől, s apró csókot lehet ajkamra. Finoman húzta végig csókolta nyakamat. Levette pólóm, s merevvé simogatta mellbimbómat. Sebesebben vettem a levegőt, ahogy nyelve bebarangolta felsőtestem. Kezem derekára tettem, se felgörgettem pólóját. Mosolyogva bújt ki belőle, s végre meztelen bőrét érezhettem tenyerem alatt. Az izmok finom játéka, a puhasága az illata. Átöleltem, s nyakához fúrtam fejem. Mélyen magamba szívtam illatát. Csak egy másodperc volt, de kellett az érzés, ahogy teljesen eltakar a külvilágtól teste. Elhúzódott, s fölkelt rólam. Nadrágom lehúzta, s ott feküdtem előtte szinte meztelenül. Végignézett rajtam gyönyörködve, ahogy egy műalkotást néz az ember. Mosolygott a szája, a szeme, s én visszamosolyogtam rá. Végigsimítottam arcának ívén, s ő óvatosan megcsókolt.

            Hamarosan egyetlen engem fedő ruhadarab is lekerült, se nekilátott merev férfiasságomat ajkával kényeztetni. Finoman nyalta végig, mielőtt teljesen szájába fogadta volna. Egyik kezemmel a lepedőt markoltam, másikkal a hajába túrtam. Hangosan nyögve élveztem el. Mellém feküdt, se keze finom simogatásával ébresztgette vágyamat.

- Csalás – csókoltam meg. – Rajtad még mindig van ruha. – mondtam, s kezem már nadrágját gombolta

            Mikor már teljesen meztelenül simult hozzám, s vágya enyémnek nyomódott, akkor éreztem igazán, mennyire akarom őt.

Felhúztam lábam, s ő ujjával hatolt belém.

- Akarlak – suttogta a fülembe.

- Akkor mire vársz?

Lassan hatolt belém. Vigyázott minden mozdulatára, hogy még véletlenül se okozzon fájdalmat. Bal kezének ujjait összefonta az enyémmel, jobb kezével lassan férfiasságom simogatta.

- Gyorsabban – kértem fojtott hangom. Mellkason gyorsan emelkedett és süllyedt.

- Mért… akarod… elkapkodni? – Kérdezte nyögve, lassan előre lökve csípőjét.

Lehúztam magamhoz, s megcsókoltam. Nyelvemmel simítottam végig nyelvén, szenvedélyesen martam ajkában. Sou felnyögött, s éreztem, nem sokáig bírja uralni mozdulatait. Lökései végre gyorsultak, se keze is. Elégedetten nyögtem fel.

- Szeretlek. – lehelte nyakamhoz hajolva.

- Én is szeretlek – nyögtem a választ, mert már nem bírtam normálisan gondolkozni. Keze és csípője mozgása elvette az eszem. S mikor már azt hittem szétfeszíti testem az élvezet, egyszerre élveztünk el.

- Tudod mit mondtál? – simított végig hajamon Sou, mikor már kaptunk levegőt, s kitisztult tudatunk annyira, hogy megközelítőleg értelmes dolgokról beszéljünk.  Legalábbis Sou így gondolta, én magamra rántottam a takarót, s álmosan vackolódtam el.

- Mit? – kérdeztem már csukott szemmel.

- Azt, hogy szeretsz.

- Az orgazmus sok hülyeséget mondat az emberrel – somolyogtam rá félig nyitott szemhéjam alól.

- Tudom, hogy őszintén mondtad. – ölelt magához, és én szó nélkül bújtam karjai közé.

- Aludjunk.

- Na, csak mond még egyszer!

- Sou, álmos vagyok.

- Ez esetben kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni…

- Ne Sou! Hé aludni akarok… a fülem, Sou a fülemet ne…