Arra ébredtem, hogy egy tűzforró kar magához szorít, és értelmetlen dolgokat motyog. Próbáltam Sout rábírni, hogy engedjen el, de csak nem akart. Megfordultam, s ahogy kezem az arcához ért, lángolt kezem alatt a bőre. Ijedten tapogattam meg homlokát. Tűzforró volt, mégis vacogott a foga annyira fázott. A gyomrom picire ugrott a rémülettől. Hatalmas lendülettel ugrottam ki az ágyból, kapcsoltam be mobilom, és kerestem elő Takeshi számát. A telefonba egy nagyon álmos doki szólt bele.

- Igen?

- Takeshi, Youn vagyok!

- Youn, nincs jobb dolgotok hajnali ötkor, mint engem hívogatni? – hallottam morgós hangját. Persze imád minket. Annyira, hogy múlthéten nála vacsoráztunk, és befogta Sout mosogatni. Egészen mókás volt.

- De lenne, csakhogy Sounak nagyon magas láza van. Én nem tudok vele mit kezdeni, nem szoktam beteg lenni, és…

- Sou lázas? – hallottam hangján, hogy olyan hirtelen pattant fel a szeme, mint az enyém, mikor rájöttem, hogy Sou beteg. – Azonnal ott vagyok!

Aggódva simítottam végig Sou izzadt homlokán. Nem értettem. Ugyan pár napja köhögött egy kicsit, de semmi komolyabb.

            Tíz perc sem telt el, mikor hallodtam a csöngőt, gyorsan lerohantam, az ajtóban egy ideges Takeshi állt, kezében orvosi táska. A ruhát valószínűleg csak magára dobálta, az inge félre gombolva…

- Hol van Sou? – kérdezte remegő hangon. Persze én is ideges voltam, de végül is ez csak láz. Nem értettem a rémületét, de engem is megijesztett vele.

- Az emeleten. Gyere - mondtam és elindultam szobám felé.

- A rohadt életbe! – káromkodta el magát, ahogy megtapintotta Sou homlokát. – Ha meggyógyulsz Sou úgy fenéken rúglak, hogy két hétig nem ülsz le. – morogta halkan, amíg a táskájában kutakodott.

- Takeshi mi történt? – kérdeztem aggódva.

- Sounak nem egyszer volt már tüdőgyulladása. Mondtam neki, hogy ne táncoljon abban a jégveremben egyedül, mert csak közös próbára visznek be hordozható fűtést. Akinek egyszer már volt, tüdőgyulladása, annak sokkal könnyebben lehet. Egy nyamvadt megfázásból is csúnya szövődményeket kaphat. – magyarázta fel sem nézve a táskából. Végre megtalálta amit kereset. Egy fecskendőt, és egy fiolát benne folyadékkal.

- Tüdőgyulladás? – néztem rá döbbenten.

- Nem tudom, nem biztos, de magas láza van. Lehet, hogy csak megfázott. Legalábbis nagyon remélem. – mondta miközben felszívta a folyadékot a fecskendőbe.

- Mit csinálsz? – néztem rá, és az ájulás kerülgetett már a tű látványától is. De most nem volt Sou aki támogasson. A helyzet, merőben rémisztőnek tűnt.

- Inkább nem magyarázom el, a lényeg, hogy ez elvileg leviszi a lázát. – mondta és belebökte a tűt Sou karjába. Majd szeretetteljesen végigsimított a homlokán. – Tegyél borogatást a csuklójára és a bokájára, munka után benézek, remélem addigra jobban lesz. – Összepakolt, és elindult kifelé. Már az ajtónál járt mikor utána szóltam.

- Takeshi, én is ideges vagyok, de szerint a betegeid nem értékelnék a félre gombolt inget. – és hátra néztem. Ő is visszafordult, és idegesen felnevetett.

- Köszönöm.

Biccentettem, és ő kisietett. Kerestem négy kis törülközőt, berohantam a fürdőbe, és átitattam vízzel. Viaszrohantam a hálóba, lefejtettem Souról a takarót, ő pedig lázasan motyogott valamit. Betekertem mindkét bokáját, és a csuklóit is, majd visszatakartam. Vacogott, a foga. Végigsimítottam izzadt, láztól égő arcán.

- Csak ne legyen semmi bajod - suttogtam a fülébe.

- Ne… ne hagyj… szeretlek Youn. - motyogta lázálmában Sou, én füléhez hajoltam, és onnan suttogtam, egészen közelről, hogy hangom beférkőzhessen lázas képzelgésébe, és megnyugtassa.

- Nem hagylak. Soha.

Egész nap mellette voltam, cserélgettem a borogatását. Ahogy ott ültem az ágya mellett, eszembe jutottak a régi idők. Ezzel a kölyökkel a múltam majdnem minden epizódját újra átélhetem.

            Az első alkalom mikor ágyban szeretkeztünk Souval, gyönyörű volt. Maga az álom. Ilyennek képzeled az első alkalmat mikor egy másik embert, engedsz ennyire közel magadhoz. Gyűlölöm Sout Kibához hasonlítgatni, hiszen az egyik élő valóságos, akár most is hozzá érhetnék, hajába fúrhatnám kezem, míg a másik már sok éve nem él. És mégis. Souval átélek minden olyan pillanatot, amit már átélhettem. Persze más. Nem olyan, de nem jobb vagy rosszabb. Ő egy másik ember, de azt nem vártam volna, hogy életem legkeservesebb perceit is újra átélhetem. Persze az eszem tudta, hogy Sou nem fog meghalni, de a szívem folyamatosan zakatolt, és retteget, hogy valami baja esik. Akkor ott az ágy mellett ülve,  lázas arcát simogatva megfogadtam, hogyha felébred álmából, agyon csapom az izgalomért, amit nekem okozott… És még egy dolgot megfogadtam. Hogy ezentúl nem lehet tőlem távol, mert így fogok érte remegni minden percben, amit nem velem tölt.

Kora délutánra kicsit lejjebb ment a láza. Békésen aludt. Szorongatta a kezemet. Hogy mikor sikerült belekapaszkodnia arra magam se emlékszem, csak arra, hogy úgy szorongatta, mintha attól félne, otthagyom. Lassan nyomott el az álom. Egy ideig figyeltem, majd letettem a fejem az ágy szélére, és a következő percben már Reiko rázta meg óvatosan a vállam.

- Youn-chan! Ébresztő!

- Mi? Reiko mit keresel itt? – pislogtam rá álmosan.

- Rossz érzésem volt egész nap. Mi történt Souval?

- Hirtelen megbetegedet. Pár napja köhögött, és nem volt túl jól, de az éjszaka nagyon belázasodott. – aggódva tekintettem az ágyban fekvő fiúra. Már nem izzadt annyira, és teljesen nyugodtan pihent.

- Gyere le, igyál egy pohár teát vagy akármit. Ettél te ma egyáltalán? – nézett rám aggodalmasan.

- Egy falat se menne le a torkomon, amíg nem ébredt fel. – Tudom az álom bezzeg elnyomott. De ki tud ébren maradni, ha mellette valaki egyenletesen szuszog?

- Akkor iszunk valamit. Gyere, hagyd aludni.

- Biztos, hogy nem lesz baj?

- Nyugalom!

            Ahogy mentünk lefelé a lépcsőn, folyton idegesen pillantgattam a hátam mögé.

- Mondtam, hogy ne aggódj. A szerelmed vagy a gyereked? – kérdezte feddőn.

- Aggódás szempontjából nem totálisan mindegy? – csattantam fel élesen. Nem Reikora haragudtam, hanem a helyzetre. Ő azonban rám mosolygott, és szinte nevetve válaszolt.

- Igazad van Youn-chan!

Ittunk egy teát, beszéltünk vagy öt egész percet, ám az ujjammal idegesen doboltam, és Reiko vigyorogva küldött vissza a szobámba, Sou mellé.

Délután egy ideig teljesen magánál volt, kért pár korty teát, majd visszaaludt. Hangja rekedt volt és gyenge. Remegett a kezem, ahogy szájához emeltem a poharat. Gyengén elmosolyodott, és újból a kezemet szorongatva nyomta el a gyógyító álom. Takeshi csak késő este ért vissza.

- Hogy van a beteg? – kérdezte az ajtóban állva.

- Jobban, délután magánál volt. Minden lázas beteg ilyen vagy ő egy speciális eset?

- Miért? Az egész napos alvásra gondolsz? Így gyógyul, jobb is neki. Holnapra jobban lesz.

- Nem jössz be? – invitáltam kedvesen.

- Jól van?

- Jobban…

- Akkor inkább hazamegyek aludni. Ha gond van, hívj! – mondta és indult is.

- Takeshi! – kiáltottam utána. - Köszönöm.

- Nincs mit! – mosolygott rám vissza, fáradtan.

            Sou kisebb megszakításokkal végig aludta az éjszakát. Nem feküdtem be mellé az ágyba, a földön kucorogtam mellette, fejem az ágy szélének döntve nyomott el az álom, pont úgy, ahogy délután.

- Jó reggelt. – Köszöntött egy fáradt hang. Egy másodpercig kábán méregettem a helyzetet, hogy hol vagyok, és minek. Majd azonnal tágra nyílt a szemem.

- Jobban vagy? – tapogattam homlokát.

- Kicsit gyengének érzem magam, de azt hiszem életben maradok – mosolygott rám haloványan. - Nagyon aggódtál?

- Nagyon? Takeshi küld neked egy fenékbe rúgást, én pedig megígértem magamnak, hogy agyon csaplak, ha jobban leszel. - Mosolyogtam, de éreztem, ahogy a könnyek ellepik szememet.

- Youn? – nézett rám csodálkozva Sou.

- Ne is nézz rám, teljesen hülye vagyok. Sírok, mert jobban lettél…- fejem a mellkasára tettem, s ő megsimogatta a hajamat. – Sou…

- Igen?

- Mi lenne, ha ezentúl itt gyakorolnál?

- Igazad van, ez egy jó ötlet. Nem is értem eddig mért fagytam kékre ott. – nevetett fel gyengén.

- Sou… - hagytam megint függőben. Nem bírtam kimondani, amit igazán szerettem volna.

- Igen?

- Mi lenne ha ide költöznél? – mondtam ki egy levegővel.

- Tessék? - hallodtam hangján a döbbenetet.

- Jól hallottad - fordítottam felé arcom. - Gyakorlatilag azóta itt élsz, hogy először itt aludtál, de nem akarom, hogy más lakásban legyenek a ruháid, és hogy hetente egyszer-kétszer halálra aggódjam magam miattad, amíg a saját lakásodban vagy, mert ha már fizeted a lakbért, akkor ott is akarsz lenni. Ami persze kész agyrém, de mikor volt velünk kapcsolatban valaha valami normális? Itt gyakorlatilag körbe, körbe kergethetem magam annyi a hely… szóval. Költözz ide! – mondtam neki, sőt a végét szinte kinyilatkoztattam.

Megsimogatta az arcom.

- Hűha nem hittem volna, hogy megérem. Ezek szerint megéri megbetegedni.

- Ezzel ne viccelődj – fintorogtam.

- A nevem kikerül az ajtódra? – kérdezte mosolyogva

- Nincs az ajtón névtábla…

- Közösen beszélünk az üzenetrögzítőre?

- Ha eddig nem tűnt volna fel, nincs vezetékes telefon a házban…

- Nem veszünk egyet?

- Úgy látom túl jól vagy Sou!