- Hol van Sou? – nézett fel Reiko a vázlatokból.

- Vasárnap van – feleltem egyszerűen. Hogy akkor mégis mit keresett nálam Reiko? Kai elment focizni a barátaival, ezért úgy döntöttünk beiktatunk vasárnapra egy kis munkát, így gyorsabban haladunk, és hétköznap több lesz a szabadidőnk.

- És?

- Minden vasárnap eltűnik. Kora reggel lelép, és késő este jön haza.

- De még is hol van? – nézett rám elkerekedett szemmel.

- Nem tudom. Nincs itt. Nem kérdezem. Egészen felnőttnek tekinthető, majdnem teljesen szabad ember. Azt csinál, amit akar. – Mondtam a ceruzát le sem téve kezemből, s mondandóm végén folytattam a rajzolást.

- Én kitekerném Kai nyakát.

- Ő a férjed. Sou nekem nem a férjem – magyaráztam fel sem nézve.

- Szeretnéd, hogy az legyen? – kérdezte hamiskásan.

- Reiko… dolgozzunk!

            Nem értette, mért vagyok ennyire ingerült. Persze, hiszen nem tudhatta mennyire elevenembe talált kérdezősködésével. Nem, a házasság nem érdekelt. Gyűrű és papír, nekem nem számít. Fontosabbak a percek az idő, és az együtt megélt napok. Amit nem mérgez meg a féltékenység. És fontos a feltétlen bizalom… Persze gondolatban. A valóságban nem találkoztam még össze nem féltékeny szerelmessel, és olyan áldott jó lénnyel, aki magasról tett volna arra, hogy a párja mi mindent tett a múltjában. Szóval az elgondolás jó, csak a gyakorlatban hibázik.

            Fél éve sétált be végleg, az életembe. Öt teljes hónapja egy fedél alatt élünk. Ami néha nagyon vicces, mert sokszor a reggeli kávé után baráti puszit nyom homlokomra, és levonul próbálni, én meg bevonulok a dolgozószobámba rajzolni, és késő este, ismételten a konyhába futunk össze, mikor ő már csak bicegni tud, mert fáj a lába, én a rajzolástól alig látok, de mind a ketten ugyan úgy szédelgünk az éhségtől. Legalább mind a ketten munka mániásak vagyunk. Sokkal kellemetlenebb lenne az élet, ha az egyikünk mindig ráérne.

            Persze sok minden megváltozott. Kapott egy fél akasztós szekrényt, két fiókot, és három polcot a ruháinak, sőt, egy egész sort a könyvespolcon a könyveinek. Ahogy pakolászott nevetve vettem kezembe az egyik mangám, ami rongyosra volt olvasva. Nem, dehogyis pont az izgalmas részeknél volt erősebben törve a könyvecske. Pirulva pakolt. Én pedig könnyezve nevettem. Nem sokkal később felfedezte a szemüvegem. Egész eddig ügyesen rejtettem előle titkom, de rajtakapott, hogy abban rajzolok. Akkor rajta volt a nevetés sora, és én játszottam pipacsot.

            Természetesen a legapróbb hülyeségeken sértődöm meg. A hálószobánk (igen a MIÉNK), neki köszönhetően kezdett átalakulni. Néhány festmény és kép, egy új függöny, néhány polcon néhány kütyü, és voálá. Úgy nézett ki, mint egy hely, ahova szívesen lépsz be. A hely, ami a miénk volt, ahol igazán szerettük egymást. Na nem mintha félteni kellett volna minket a helyszínekben… De mégis, elmondhatom, hogy megszerettem a hálószobát. Vagyis a hálószobánk. De visszakanyarodva a sértődésemre. Egy derűs napon mikor beléptem a szobába, azt vettem észre, hogy a fő helyen egy kép lóg. Igen eddig is szanaszét ütötte a falat szögekkel, de ezen emberek voltak. Közelebb léptem. Na nem egy egész ember csorda volt rajta, csak ő meg én. Az álla a fejem tetején, én nézek rá fölfelé, és hülyén grimaszolok. Még látszik a képen a karja, ahogy szorosan átölel, és az én kezem, ami ráfog karjára. Persze nekiláttam hisztizni, hogy rólam ne tegyen ki képet, és különben is minek, és hogy olyan, mint egy gyerek, mert már megint mellé ütött két szöget, és…. Szóval átváltottam házisárkány üzemmódra. Kép a falon, én a nappaliban duzzogva. Addig adott apró kedveskedő puszikat arcomra, nyakamra, amíg a dologból valami teljesen más nem kerekedett, mint a duzzogás. Úgy gondolom, érdemes megsértődni, ha mindig így engesztelnek ki.

            Szóval hat hónap, majdnem tökéletes egyet értésben. Hat hónap, minden hónapban négy vasárnap, az  csekély matematikai tudásommal is, huszonnégy vasárnap. Huszonnégy olyan nap, amikor fogalmam sincs hol járt, és kivel mit csinálhatott.

            Éjfél körül hallottam, ahogy nyílik a szobánk ajtaja, és belép. Úgy tettem mintha aludnék. Megállt az ágy mellett, nézette engem egy ideig, majd a fürdő felé vette az irányt. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot. Zuhanyzott, persze olyan hideg vízben, hogy reggel még nyílik a jégvirág a zuhanykabin ajtaján… Na ezért nem zuhanyzunk mi együtt. Ő megfőne abban a vízben, ami nekem kellemes, én pedig megfagynék abban, ami neki. Záródott a víz, és pár perccel később éreztem súlya alatt megsüppedni az ágy másik felét, és a hideg levegőt, ahogy megemeli a takarót, és hűvös teste befészkelődik mellém. Szerettem a bőrét zuhanyzás után. Mint egy aurát tudtam körbe tapogatni körülötte a hideget. Imádtam felmelegíteni szint már fagyos kezét, és az összes porcikáját. Aznap este elmaradt az összesimulás, az együtt melegedés, a félig komoly szitkozódásom, hogy mért nem tud ember hőmérsékletű vízben zuhanyozni. Tudtam, hogy tudja, nem alszom. Tipikus tudja, hogy tudom, de nem tudja, hogy tudja, hogy tudom hogy… játékot játszottunk. Nem szólt hozzám, és én se hozzá. Nem próbált megérinteni és én se őt. Sohasem maradt ki még ilyen sokáig, úgy hogy nem edzése volt. Akkor is mindig felébredtem arra az alig hallható kattanásra, ahogy csukódik az ajtó. De olyankor látom, ahogy nehezen lépked a fürdőszoba felé, és utána megyek, segítek bekötni a lábát de… de ez nem az a fajta járása volt.

            Nehezen gyűrt maga alá az álom. S mikor megtette, akkor is elmém, és lelkem megerőszakolása volt, nem édes pihentetése. Rémálmom volt, a csúnya fajtából. Kialvatlanul, és morcosan keltem ki az ágyból. Sou melegét már rég nem őrizte az ágy, pedig nem aludtam sokáig. Mire leértem, a kávé le volt főzve, és halk zenét hallottam a pincéből. Mindig a munka…

            Két átkozott nap is eltelt, én morcos voltam, ő nem forszírozta a dolgot. Olyan „neked is főzzek valamit? Kössz inkább a saját nyelvem rágom le minthogy te főzz rám” hangulat uralkodott a házban. Két nap. Két nap a legcsúnyább pokolban. Én kezdtem, én is fejeztem be. Szerda délelőtt fogtam magam, és lesétáltam a pincébe.

            Halk zene szólt, valami fura nyelven kántált valami fura hangú férfi. Sou a pince kellős közepén ücsörgött, lótuszülésben, szeme lehunyva. Egy ideig csak álltam az ajtókeretnek dőlve a félhomályban figyeltem őt. Félig nyitott száját, ahogy kifújta a levegőt. Gyönyörű volt.

- Most miattad kizökkentem. – sandított felém fél szemmel.

- Sajnálom. Nem is tudtam, hogy tudsz meditálni.

- A legjobb nyugtató. És pihentet.

Álltam az ajtóban elesetten, szomorúan. Ő csak kinyújtotta felém a karját, én odasiettem, és ölelő karjai közé bújtam.

- Hol voltál vasárnap? – kérdeztem a mellkasától.

- Volt pár elintézni valóm.

- Ez nem válasz.

- Tudom és sajnálom, de kettőnk közül neked, nincs okod féltékenynek lenni és aggódni – szorított magához még erősebben. - Nekem annál több – suttogta.

- Aha. Mert persze én járkálok el úgy, hogy egy szót se szólok róla. Mikor adtam én okot arra, hogy féltékenynek kelljen lenned? – elhúzódtam tőle, és szemeit fürkésztem.

- Az álmaid – nézett félre. Én álla után nyúltam és magam felé fordítottam úgy hogy a szemembe nézzen.

- Miről beszélsz?

- Tudtad, hogy beszélsz álmodban?

- Igen tudtam már… - elharaptam a mondatot. Mégse mondhattam, hogy már Kiba is figyelmeztetett, hogy engem vallatni se kell, mert álmomban magamtól mondok el mindent…

- Már mi? Nem, tudod mit nem is érdekes. Az érdekesebb, hogy ki az a Kiba? – a hangja feszült volt. Éreztem karján, ami engem tartott a feszültséget. Elkerekedett szemmel néztem rá.

- Honnan tudsz te róla?

- Az álmodból. Vasárnap rémálmod volt. Segítséget kértél, már éppen fel akartalak ébreszteni, mikor meghallottam hogy kitől várod a segítséget… Nem tőlem, hanem Kibától.

- Te ökör! – háborodtam fel, és teljesen elhúzódtam tőle. A sarkaimra ültem, és csóváltam a fejem.

- Mért én vagyok ökör?!

- Azt álmodtam, hogy beleestél egy iszonyatosan mély kútba, nem hallottam hogy leesnél a földre. Kibának volt szárnya így megkértem, hogy húzzon téged ki. Attól a hülye álomtól egész nap keserű volt a szám íze!

- Nagyon örülök neki, hogyha máskor nem is álmodban ennyire aggódsz értem, de ki…

- Hogy mondhatsz ilyet?! – ráztam meg a vállát. – Minden egyes elcseszett percben mikor nem vagy a közelemben megöl az aggodalom érted, és te képes vagy azt feltételezni, hogy csak álmomban aggódom érted?!

- Akkor egy-egy Youn-chan. Annyira szeretlek téged, hogy néha azt érzem sok. Tudod jól ezt, és képes vagy azt hinni, hogy bárki mással lennék? – végigsimított arcomon. Én minden gondolkodás nélkül átöleltem a nyakát. Hogy lehettünk ekkora hülyék?

- Tényleg tudni akarod ki az a Kiba? – suttogtam.

- Igen.

- Akkor öltözz. – mondtam még, majd elhúzódtam, adtam egy puszit a homlokára, és elindultam. Ő jött utánam. Rendes ruhát vett fel, és minden egyéb beszélgetés nélkül követett. Nem tudta hova megyünk, nem mondtam el neki, hogy a nem messze lévő temetőbe vezetem. Oda, ahol kilenc éve nyugszik régi kedvesem.

            Mikor beléptünk a temetőbe, furcsa értetlenséget fedeztem föl arcán. Csak nézett rám, kérdőn. Nem volt kedvem megszólalni. Így csak intettem, hogy kövessen. Megérkeztünk a sírjához. Fekete márvány kőlap, Élt huszonnégy év. És a neve Yawaragi Kiba. Szomorú mosollyal simítottam végig a nevén.

- Rég jártam itt ugye? – leheltem egy apró csókot a hideg márványra. – Tudom, tudom, ez a ritka is szinte felesleges. Igen. Mondtad. Ne járjak ide, mert élnem kell. De el se hiszed nélküled mennyire nehéz volt. Igen – nevettem fel. – Igazad van. A nap is süt, az évszakok is váltakoznak. Az élet nem ált meg. Hogy én milyen udvariatlan vagyok. Sou… itt van Kiba, akire te annyira féltékeny voltál, és aki álmomban kihúzott téged a kútból.

- Sajnálom Youn, én nem…

- Ne magyarázkodj. Nem kell, én nem meséltem róla. De nagyon nehéz…

Hozzám lépett és átölelt. Még mindig a követ simogattam. Mindig azt vártam, hogy érintésem nyomán életre kel az anyag, de sohasem kelt.

- Kilenc éve halt meg. Még mindig látom magam előtt kócos szinte matematika tanáros haját. Pedig nem matekot tanított, hanem angolt. A kollégiumban ismertem meg. Nagyon szerettem. Majdnem belehaltam, amikor itt hagyott.  Sou rá ne legyél féltékeny soha, mert nincs miért. Kiba a múltam. Már lezártam… csak néha jön vissza. – mosolyodtam el.

- Szerinted haragszik, amiért velem vagy? – Kérdezte szinte gyermekien, én pedig halkan felnevettem.

- Nem. Mikor kihúzott a kútból téged, rám mosolygott. Mintha áldását adta volna ránk.  Szóval hol jártál vasárnap? – tettem fel a lemezt.

- Youn nagyon megtisztel, hogy végre beavattál a múltad egy részébe, de… Legyen elég annyi, hogy a szüleimnél.

- Majd elmondod? – hajtottam hátra a fejem, hogy megcsodálhassam állát.

- Amikor te a többit… - mosolygott el fancsalin.

- Rendben. Többet nem leszel féltékeny?

- Többet nem kérdezel a hetem egyetlen napjáról?

- Legközelebb elmondod, ha valami bánt?

- Legközelebb elmondod, ha valami bánt, és nem rágod két napig?

- Csókot rá? – fordultam felé. Ő halványan elmosolyodott és száját az enyémhez érintette.

- Youn egy temetőben vagyunk…

- Nem hiszem, hogy pár márványkövet zavarna – suttogtam szája előtt, és megcsókoltam.