Felkúsztam az ágyra, balga módon azt gondoltam, most hogy már mindenki vizitelt nálam alhatok egy jót. Igen, mindig is tudtam, hogy rémesen naiv vagyok.

- Nicooolaas! – Hallottam anyám éneklő hangját, a földszintről. Azt hiszem, morogtam valami ’a fenébe aludni akartam’ félét. Majd tovább szitkozódva felkeltem, kinyitottam az ajtóm és kiüvöltöttem rajta.

- Igen?

- Azt ’iszed a nevedet gyakorhlom fiatal úrh? Leszel oly kedves és lefárhadsz segíteni, vagy márh megint csak mi nők rhobotoljunk? – üvöltötte, hogy jól halljam felháborodottan.

A szokásos szöveg volt ez arról, hogy szegény ők halálra dolgozzák magukat, amíg mi, nem teszünk semmit. Pedig én aznap már gonosz halálfalók házában is jártam, és győzködtem egy sátáni fajzatot arról, hogy szép az élet és járja a jó utat. És milyen szép bánatos pillantása volt annak a sátánfajzatnak, az ilyen szemű embereket érdemes téríteni!

Unottan lecsoszogtam a lépcsőn, a konyhából hatalmas csörömpölés hangzott, és két nő francia nyelvű vitázása.

Arra léptem be, hogy anyám, és Fleur, hangosan vitázik arról, hogy mennyi bors kell az ételbe, és felváltva szidták Mr. Weasleyt aki kitalálta, hogy ma éppen teljesen mugli módszerrel főzzenek. Mrs. Weasley egy árva szót sem értett abból, amit beszélnek, csak tanácstalanul nézett az egyikről, a másikra.

- Fleur, anya, nem lehetne úgy, hogy a ház minden lakója értse?

- Perhsze most, nagy a szád Nic, de ’a neked kellene főznöd, ’at emberhe, mugli módszerhekkel, akkorh megérhtenéd! – Támadott nekem Fleur, miközben egy fakanállal hadonászott.

- Nem értem mi ebben az ennyire megbotránkoztató, nagyi mugli módszerekkel főz, és … - és jobban, mint te! De ugye, hogy hülye lettem volna befejezni a mondatot?

- Ugyan Nicolas, utazni is le’et busszal, mégis ’oppanálsz – mondta tárgyilagosan anya, és lássuk be ebben volt valami.

- Artur az őrületbe kerget! Ez az új mániája, hogy mindent készítsünk úgy, mint a muglik, mert hátha még jól jön – intett fáradtan Mrs Weasley. – Aztán persze leellenőrzi az ételt, hogy hogyan főztem, a tányérokat, hogy hogyan lett megterítve, és ha varázslatot talál rajta, már nem hajlandó enni sem! – Nagyot sóhajtva leült egy székre.

Oh, igen! Mr. Weasley és a mindig jó ötletei. Egy ideig a minisztériumba is próbált közlekedési eszközökkel eljutni, de miután a mi pénzünk nem volt jó a mugli metróba, szép lassan feladta.

- És akkor én most ide mért kellek? Mért nem tud Bill segíteni? – kérdeztem zsebre vágott kézzel. A szobámon kívül, szinte csak a konyhában szoktam lebzselni, de így, hogy akkora volt a sütés-főzés, nagyon nem odaillőnek éreztem magam

- Merht Billnek dolga van, és nem ’alsz bele egy kis segítségbe! Terhíts meg!

- Egy kérlek, Fleur nagyon jól hangzott volna! – dohogtam. Majd nekiláttam kiszedni a tányérokat, és rendesen elhelyezni az asztalon.

Persze a nők, körülöttem tovább morogtak. Négyszer kellett rászólnom Fleurra, hogy ne franciául szitkozódjon. A vacsora lassan, de biztosan készült.

Mire Mr. Weasley megérkezet már az asztalon gőzölgött az étel, és mind türelmetlenül fészkelődtünk.

- Oh, már el is készült minden? – ült le az asztalfőn feltartott helyére.

- Persze Mr. Weasley, és minden a két kezünkkel! Még a terítés is. – feleltem kicsit epésen. A vörös hajú varázsló, erre helyeslően bólintott.

- Így is kell! Jobb, ha megszokjuk.

- Mit kell ezen szokni? Talán elveszi a varházs erhőnket a helyett, ’ogy megölne? – kérdezte gúnyosan Fleur, mire egyszerre böktük oldalba Billel. Fájdalmasan sóhajtott, és nekilátott a vacsorának.

- És, hogyan sikerült az első bevetésed Nicolas? – kérdezte a varázsló.

- Egészen tűrhetően. - pillantottam idegesen Billre, nehogy megszólaljon, ő azonban somolyogva bámult a tányérján lévő csirkecombra.

- Nem csodálkozott azon, hogy ott vagy?

- Nem, azt hiszem örült nekem. Szerintem magányos lehetett. – feleltem csöndesen.

- Furcsa, azt hittem, meglepődik majd, hogy bejuthattál hozzájuk. De hát Lucius, még mindig be van zárva, amióta ő nincs otthon a Malfoy-kúria védelme elég nevetséges – mondta Mr. Weasley majd ő is nekilátott, az ételhez.

- Én, szóval arra gondoltam, hogy esetleg valamikor elhívhatnánk ide, hogy velünk ebédeljen. – mondtam ki egy szuszra, mire anyám félrenyelt, Mrs. Weasley kezéből kiesett a villa, Mr. Weasley pedig elfelejtett levegőt venni. Csak Bill, és Fleur eszegetett tovább nyugodtan.

- Kisfiam, ezt mégis ’ogyan gondoltad? Egy Malfoy ebben a ’ázban? Szerhinted apád mit szólna az ötlethez? – hallottam anyám felháborodott hangját, mikor magához tért a döbbenettől. – Ő nem a barhátunk, ’anem valaki, akitől inforhmációkat kell gyűjtened!

- Szerintem, apa nem büntetné őt azért, mert Malfoy!- mondtam halkan. Mikor felnéztem, láttam, hogy anyám szája remeg a dühtől. Mintha csak azt mondta volna némán, hogy mindegy ki bocsát meg vagy ki nem, ő sosem fog. Nagyot sóhajtottam.

- Nézd Nicolas, Dracót nem akarjuk a jó ügy harcosává tenni, csak kémkedni küldtünk téged, nem barátkozni – magyarázta nekem nyugodt hangom Mr. Weasley. Kétségbeesetten néztem körbe. Fleur még mindig a vacsorájával volt elfoglalva, mint akit nem érdekel az egész. Bill tette le az evőeszközeit, és sietett segítségemre.

- Ha ő ezt akarja, mért ne lehetne? Tudjátok milyen makacs Nic. – mondta száraz hangon.

- Bill, hogy védheted azt a fiút még? – Mrs. Weasley szeme szikrázott a dühtől.

- Azt hiszem, elég felnőtt, és elég jó emberismerő vagyok ahhoz, hogy el tudjam dönteni megbízhatunk-e benne. Hiszen ma Lupin, és Tonks is mondta, hogy ő egy ugyan olyan gyerek, mint Ron, és Harry! Nem önszántából lett ilyen! – néztem körbe próbáltam minnél meggyőzőbb lenni.

A három felnőtt torkából, egyszerre szakadt fel egy elkeseredett sóhaj. Mindegyiküknek megvolt a maga borzalmas emléke a halálfalókról, és ne szépítsünk a Malfoyokról. Fejcsóválva néztek rám. Tudták, ha akarok valamit, elérem. Kérleléssel, vagy dührohammal, de elérem.

- Nic úgyis mindig megkapja, amit akarh. ’Ad menjen a maga feje után. – nézett föl végre Felur is a tányérjából. Boldog mosollyal öleltem magamhoz. – Jól van, jól van, csak aztán meg ne bánd!

- Ha ezt ilyen szépe eldöntöttétek, akkor legyen. Csak szólj, hogy felkészüljek a sokkra. És most egyetek már, mert kihűl az étel! – dohogott egy kicsit Mrs. Weasley.

Mosolyogva lapátoltam magamba az ételt. Csak a vége felé szomorodtam el egy kicsit. Lám ebbe az őrületbe még anyám is belement… Ez a család, ez a szeretet. Ez volt az, amit Draco, sosem érezhetett. És én azt akartam, teljes szívemből, hogy megtapasztalhassa.

- Gratulálok, Nic! Egészen meggyőző tudsz lenni néha. – veregetett vállon az emelet felé tartva Bill.

- Ha nem engedik, akkor is megoldom valahogy – vontam meg a jobb vállam, szemöldök ráncolva vettem tudomásul, hogy a ball vállamon, bizony még mindig ott van Bill keze.

- Ne felejtsd el a fogadásunk tétét! – suttogta a fülembe, majd felfutott a lépcsőn, be Fleurral közös szobájába.

Teljes értetlenséggel, lassan vonszoltam föl magam szobámig. Fogalmam sem volt arról, hogy Bill mire akar célozni. Persze azt tudtam, mi volt a tét, de hogy ezzel mire célozgat. Íme Nicolas Gaiate, az évszázad legnaivabb embere!