Döngve csapódott utánam az ajtó, ahogy hatalmas robajjal futottam a konyha felé. Majdnem pontosan úgy, mint előtte való nap. Annyi különbséggel, hogy most nem voltam vidám. Aggódtam, és ez aggodalom satuként szorította a szívem. Futottam a konyhába, ahol senkit se találtam. Mérgemben majdnem felüvöltöttem. Ez a nyamvadt konyha mindig telve van emberekkel, csak akkor nincs itt senki, amikor valaki kellene! Valaki, aki megnyugtat, aki főz nekem egy bögre kávét, és faggat, hogy „na hogy ment?” De sehol, senki! Hát hol volt Tonks? Vagy Bill… bár tisztában voltam vele, hogy Bill nem repdesne az örömtől, ha megint hozzá futnék, tanácsért de ő is jobb lett volna a semminél. Tanácstalanul ültem le egy székre. Tudtam, a kertben kéne őket keresnem, de nem volt kedvem megmozdulni.

- Mi van királyfi bánatos vagy? – Lépett be az ajtón Bill, és megpróbálta összeborzolni a hajam, ami a hosszúsága miatt, elég viccesre sikerült. Szitkozódva szedtem ki belőle a hajgumit, és fogtam össze újra. Ő meg csak nevetett rajtam.

- Nem vagyok bánatos, csak nehéz napom volt! – feleltem durcásan.

- Csak nem vesztésre állsz? – kérdezte gúnyosan.

- Csak a legritkább esetekben szoktam veszíteni Bill! – vágtam még rá sértetten. – És ha megbocsátasz, dolgom van.

Azzal lendületesen felálltam, és kiviharzottam a konyhából.

Hallottam, hogy csöngetnek, így elindultam a bejárati ajtóhoz.

- Na mesélj Nic, hogy ment? – kérdezte köszönés helyett, a mai éppen narancssárga hajú Tonks. Zavartan néztem körbe.

- Inkább menjünk el sétálni. Szerintem itt még a falnak is füle van. – suttogtam, mert féltem, hogy Bill meghalja. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, majd intettem, hogy menjünk. A boszorkány csöndben követett.

- Na mesélsz már? – kérdezte két háztömbbel később. Én nem tudtam, hogy fogjak neki.

- Hol is kezdjem – méláztam el, a kék eget bámulva. – Mikor megérkeztem, azzal köszöntött, hogy ronda vagyok, mert már megint egy kék fölső van rajtam… - kezdtem bele síri hangon, mire Tonks felnevetett.

- Eddig remek, ezek szerint tetszel neki. – gúnyosan felhorkantottam.

- Nem vagyok lány, hogy azért legyek szomorú, mert nem tetszik neki a pólóm színe!

- Persze, Nic… na és mit vágott még a fejedhez? – kérdezte kevésbé gúnyosan.

- Hogy, ő a sötétség, én meg a világosság, és hogy számomra ez biztosan csak valami vicces helyzet. És mindezt azért mondta, mert én mosolyogtam, és arra kértem, hogy ő is mosolyogjon! – megálltam, az út közepén és a boszorkányra meredtem. – Érted Tonks? Én csak azt akartam, hogy vidám legyen, és ő csúnyán félre értett! – Gombóc kezdett képződni a torkomban, újra magam előtt láttam Draco arcát, ahogy nézi a szőnyeget, és megállíthatatlanul potyognak a könnyei… hát őt bántja mindenki? Hiszen annyira elesett, annyira gyenge. Ahogy, végig játszódott bennem a kép éreztem, ahogy az első könnycsepp végigfut az arcomon.

A boszorkány elkerekedet szemmel nézett rám, és nem értette mi ez a hirtelen érzelemváltás, hiszen ő nem látott bele a fejembe. Csak megsimogatta az arcomat, nekem meg hullottak a könnyeim.

- Tudod ő, bármennyire játszza, hogy könnyű neki, látom rajta, hogy el van keseredve, hogy bántja, és hogy gyűlöli magát érte. Tonks, annyira sírt… csak magamhoz öleltem, és próbáltam nyugtatni de annyira elkeseredetten sírt, és nem tudtam őt megnyugtatni – mondtam a boszorkánynak, még mindig könnyek között. Ő megértően bólintott. Persze, neki ott van Lupin. Nem lehetett, vele könnyű sosem. Elindult én meg sétáltam utána, szomorúan törölve le arcomról bánatom undok nyomait.

- Tudod Nic – kezdte elgondolkozva. – Nagyon is megértelek. Draco, egy nehéz jellem lehet. Tudtad, hogy rokonok vagyunk? Hát igen nem szoktam dicsekedni vele – tette hozzá gyorsan, mikor látta, hogy nem bírom levakarni a döbbenetet az arcomról. – Ismerem a szüleit, és helyzetét. Tudom, hogy születésétől kezdve belénevelték, a nagyravágyást, és a kegyetlenséget. És ő fogékony is volt rá – billentette oldalra elgondolkozva a fejét. –De elhiszem, hogy te meg tudod őt változtatni, és hiszek lassan abba is, hogy ő meg akar változni.

- Persze, hogy meg akar! Csak még nem látja az utat – tettem hozzá csendesen.

- Ha valaki, te meg tudod neki mutatni – mosolyogott rám a boszorkány kedvesen, én meg hevesen bólintva adtam neki igazat.

Csöndben sétáltunk, tovább, majd megint Tonks törte meg a némaságot.

- Rengetem időmbe telt, mire Remus elfogadta a szeretetem. Sokáig győzködte, önmagát, és engem is, hogy ez butaság, és eleve halott ötlet – fancsalian elmosolyodott.- De győztem Nic, és te is győzhetsz! – nézett rám, bátorítóan. Olyan buzdító szöveget gurított nekem fél perc alatt, mint a forradalmárok szoktak. Hálásan mosolyogtam rá, és bár valóban bízott bennem, ő is tudta, hogy amit nem több pár üres frázisnál. Engem valami felszínes módon, mégis megnyugtatott.

Ekkor, valami hangosan csipogott az oldalán.

- Ez meg mi? – kérdeztem élénken.

- Ja csak egy mugli tárgy – legyintett, miközben megnézte a kijelzőjét. – Náluk, már rég nem divat, de így könnyebben tudnak üzenni, ha kellek. És most kellek. – mosolygott rám. - Ha nem haragszol…

- Ugyan menj csak – mondtam sietve, hogy ne kelljen magyarázkodnia. – Visszatalálok egyedül is.

- Akkor jó, és... Mindent bele Nic! – Mutatta fel, mosolyogva a hüvelykujját, majd eltűnt.

Elgondolkodva sétáltam vissza az Odúba. Szikrázóan sütött a nap, szinte vakított. Sóhajtva gondoltam arra, hogy Draco abban a nyomorult szobában van, és talán megint sír. Láttam magam előtt, napfényhiánytól sápadt arcát, kissé megnőtt fakó-szőke haját, és a szomorú tekintetét. Nem tudtam megint sírni, a gyönyörű napfény nem engedte. Csak egy szomorkás mosoly jutott nekem. Bár tudtam, ha elmondanám, mit érzek, minden erejét összeszedve lökne el magától.

A gondolatra összefacsarodott a szívem, és ugyan olyan gondterhelten nyitottam ki a Weasley - ház ajtaját, mint ahogy becsuktam magam mögött.