Zaj, tömeg, meleg, alkohol szag. Fuj.

- Megmondanátok, hogy már megint mit kerestek itt? Péntek este van, ilyenkor már rég ágyban kellene lennie két ilyen öregembernek – nevetett Kazu, ahogy letette elénk a poharat. - Mindig is tudtam, hogy az állandó kapcsolatok fárasztóak lehetnek. – támasztotta kézfejére állát.

- Fogd be. A jelenlévők közül te vagy a legvénebb. – morogtam neki, majd belekortyoltam a szőlőlevembe.

- És nekem van a legtöbb eszem. Nincs komoly kapcsolatom, de ha lenne, azzal nem egy bárban múlatnám az időm.

            Egyszerre sóhajtottunk fel Souval. Akárhogy is nézem Kazu nem beszélt hülyeséget. A Tanoshimibe partnert keresni megy az ember, és nem egy pohár szőlőléért. És mi mit csinálunk? Majdnem minden héten benézünk ide. Leülünk a bárpulthoz, és amikor a huszadik embert hajtja el ő, és a negyvenediket én, akkor fog magához ránt, megcsókol jelezve a világnak, hogy „bocsi ez a hajú kifutott már a kikötőből”. Majd Kazu megcsóválja a fejét, és közli velünk, hogy tűnjünk haza. Mi haza megyünk, el se jutunk az emeletig, gyakorlatilag az előszoba kövére dönt le, ami baromi hideg, és legtöbbször még ez sem zavar... Már mégis előre fancsali pofát vágok ettől a menetrendtől. Ha csak én vágnék… de a mellettem ülő Sou is kókadozik.

- Úgy őszintén mondjátok meg fiúk mért jó ez nektek? – teszi fel a kérdést Kazu ezredszerre. Vállat vonunk.

- Feldobja a szexuális életünk – mondom. Mire Kazu felnevet.

- Youn-chan nem úgy ismerlek, mint akit ilyen téren félteni kell. – Sou is felnevet, én meg elhúzom a szám.

- Youn, ha már feldobásnál tartunk, mit szólnál az egyik boxhoz? – suttogta Sou a fülembe.

- Mint a régi szép időkben? – mosolyogtam vissza.

- Igen – harapott bele ajkamba.

- Oké!

            Felkelt a székről és húzott magával. Behúzott az egyik szabad boxba, nekidöntött a csukódó ajtónak, és megcsókolt. Ismerős volt az egész helyzet. Megfordultunk, elkezdett a polc felé tolni, kicsit erősebben. Hangosan feljajdultam, ahogy nekiütköztem.

- ÁÁÚ!

- Mi történt?

- Ez a hülye polc. Áh.

- Mért van az, hogy régen ez nem így ment? – hajtotta fejét a vállamra és nevetett.

- Nem tudom – nevettem vele.

- Menjünk haza? – kérdezte még mindig vigyorogva.

- Igen! Ágyat szeretnék, méghozzá a miénket. És utána átölelni téged, és aludni. Nem még kótyagos fejjel negyed órát kutyagolni hazáig.

- Hűha bácsi de megtetszett öregedni. Már a nyilvános szex se villanyozza fel úgy, mint régen. – fejcsóvált szemtelenül.

- Kölyök, melletted váltam ilyen beporosodottá…

- Talán baj? – suttogta homlokát az enyémnek döntve. – Hiányzik a régi életmód?

- Kellene, hogy hiányozzon? Én már tomboltam eleget. De te…

- Be se fejezd Youn. Mondtam, nekem nem kell tombolás, nekem te kellesz, és meg is szereztelek. - mosolygott rám, mint farkas Piroskára.

- Hagytam magam - vontam vállat.

- Menjünk haza. – mondta még majd megcsókolt. Finoman, lágyan érintette ajkát ajkamhoz, csak alig borzongatott, s többel kecsegtetett. Elhúzódtam, sután bólintottam, majd elindultam az aprócska szoba ajtaja felé.

- Hűha, vagy nagyon gyorsan ment, vagy már fel se áll? – Fogadott minket egy nem túl kedves kérdés Kazutól. Souval egyszerre emeltük fel jobb kezünk, és gonosz vigyor kíséretében egyszerre mutattuk fel középső ujjunk. Kazu csak nevetett. Valamit mondott Sounak, aki felelt rá, de akkor már valami más kötötte le a figyelmemet.

            A táncparkett közepén, egy férfi ölelt egy fiút. Szorosan tartva őt ringtak a zene ütemére. A férfi ball keze bekúszott a fiú pólója alá, s mellbimbóját cirógatta. Jobb keze elől a fiú nadrágjánál volt, s a nadrág szövetén keresztül simogatta merevségét. Először nem láttam mást a férfiből csak a kezeit, s a feje tetejét. A fiú nyakát csókolta, haja arcába lógott. Annyira ismerős volt, ahogy a fiút kényeztette… Felemelte a fejét, és rám nézett.

A félelem jeges marokként szorította torkomat, de nem bírtam más felé nézni. Kajánul elmosolyodott, szeméből kirázta haját, visszatért a fiú nyakához, s közben végig engem figyelt. Jobb keze gyorsabban mozgott, a fiú szinte hangosan zihált karjában. Fejét hátra vetette, szája félig nyitva volt, alsó ajkát harapdálta, hogy ne nyögjön hangosan, mégse tudott magán uralkodni, egy erősebb nyögés hagyta el tüdejét, ahogy elélvezett. Teste megremegett fejét még jobban hátra feszítette, szemöldökét ráncolta. Ez már több embernek feltűnt, s mérgesen figyelték a táncparkett közepén élvezkedő párt. A férfi közben végig engem figyelt, döbbent arcom, remegő kezem. Elengedte a fiút, s az, hogy elhagyta támasza, a földre rogyott. Homályos tekintettel nézett a férfi után, aki elindult felém.

- Nahát Youn-chan milyen kicsi a világ. Tetszett a műsor? Csak a te kedvedért fejeztem be… - és arcom felé nyúlt, hogy megsimogassa. Tizenhat éve nem láttam ezt az arcot, de sohasem tudtam elfelejteni. Hátráltam a keze elől, amitől ő elvigyorodott. Sou tartott meg, mert majdnem elestem.

- Youn, mi történt? - kérdezte aggódva.

- Kicsi Youn-chan… Örülök, hogy még nem felejtettél el.

- Rohadj meg – mondtam, de nem hangzott annyira félelmetesen, mint akartam.

- Youn, ki ez? – nézett rám zavartan Sou.

- Ohh, mostanság gyerekekkel kezdesz? És nem is mesélsz nekik a régi jó barátokról? Micsoda modortalanság Youn-chan!

- Nem voltál soha a barátom, jó pedig főként nem, Sou menjünk innen… - húzódtam el tőle, és léptem volna a kijárat felé, de megállított egy hang.

- Még mindig azt élvezed a legjobban, hogyha közben sírsz a fájdalomtól?

Tüdőmben bennrekedt a levegő, halálsápadtan fordultam vissza hozzá.

- Még mindig csak attól áll fel a farkad, ha öröm helyett fájdalmat okozol? – sziszegtem a képébe, végre félelem nélkül mérgesen. Lendült a keze, hogy megüssön, de Sou elkapta a karját.

- Youn, ki ez? – ismételte meg a kérdést, ezúttal fagyosan, dühtől szikrázó szemmel.

- Oh hát nem hallottál még rólam? Pedig reméltem, hogy Youn-chan mindenkinek elpicsogta azt az egy évet, amikor akkor volt az enyém, amikor akartam… De ha egyszer nem mondta, akkor had mutatkozzam be. Hamano Saeki vagyok.

- Hamano? – engedte el a karját és nézett rám értetlenül.

- Az unokabátyám.

- Te beteg vagy! – nézett végig undorodva Saekin. – Menjünk innen.

- Youn! Remélem tudod, hogy anya nagyon haragszik rád. Magunkhoz vettünk, és te tizenhat éve csak lapot küldesz… - vigyorgott undorítóan.

- Nem hiszem, hogy örültél volna, ha bármit mondok nekik.

- Gyáva vagy hozzá.

- Akár feltűnt, akár nem, már nem vagyok tizennégy éves! Menjünk Sou, nincs kedvem egy levegőt szívni vele. – mondtam még és elindultam. Csak a bejáratnál zuhantam össze. Bent fel sem tűnt, amennyire rettegtem tőle, annyira elűzte félelmem a düh. De kinn ismét Sou támogató karjára volt szükségem, hogy ne essek el.

- Ma már másodszorra koppannék, a földön, ha nem lennél – mosolyogtam rá erőtlenül.

- Elmondod mi volt az, amit benn hallottam?

- Igen… csak érjünk haza. Kérlek. – szorítottam meg karját. Ő bólintott, s átkarolta derekam. Így támogatott hazáig.

            Lerogytam a nappali kanapéjára. A zöld anyag még jobban megsüppedt, ahogy Sou mellém ült. Minden megjegyzés nélkül karolt át és húzott magához. Ingébe fúrtam arcom, a világoskék anyag még őrizte az este illatát. A füstöt, és valamennyit az én parfümömből is. Óvatosan ringatott, egészen addig, míg el nem kezdtek ömleni a könnyeim. Minden szó, vagy hang nélkül áztattam az anyagot bánatom bizonyítékával. Ezer éve nem jutott eszembe Saeki, és jobb programot terveztünk az estére, mint a kiborulásom.

            Lassan emeltem fel fejem. Arcom lángolt a sírástól, szemem bedagadt, alig láttam vele, ajkam mégis utat talált Sou ajkához. Erővel szorítottam szám az övére, mintha minden fájdalmam egy csókba akartam volna sűríteni. A levegőt szaggatottan véve húzódtam el Soutól, s ő értetlenül meredt rám. Az ölébe ültem, testem szorosan az övének préseltem, apró csókokat adtam arcára. Mikor kezem nekilátott inge kigombolásához, ráfogott a csuklómra, és felvont szemöldökkel tolt el magától.

- Tüntesd el, kérlek, tüntesd el az összes emléket! Szedd ki a fejemből, belőlem, kérlek… - zokogtam újra, pedig azt hittem nincs több könnyem. Mindet elsírtam már az évek multával.

Azt hittem többet nem borít ki a gondolat, hogy valaha, valaki akaratomon kívül használta kénye-kedve szerint a testem. Utána a későbbi évek… azok mások voltak. Ott ÉN akartam ÉN irányítottam. Saekit nem akartam, és a vele való találkozás teljesen kikészített, felidézte az összes régi mocskos emléket. Néha küzdöttem, hogy akarjam, hátha akkor kevésbé undorít majd az egész. De ő sohasem közeledett örömszerzéssel felém. Ő tényleg csak úgy élvezett el, ha kiköthetett, ha zokogtam, hogy hagyja abba. Van aki ezt élvezi. Egészségére váljék. Az én lelkemnek ez a fajta leigázás mindig is romboló volt. A sub rábízhatja magát a domjára. De Saeki sohasem figyelt a tűréshatáromra. Sőt, imádta feszegetni a határokat… Az összes emléktől felfordult a gyomrom, s hisztériásan zokogtam.

            Sou megint magához ölelt, és tűrte, hogy tovább áztassam könnyeimmel már teljesen nedves ingét. Csak simogatta a fejem, és suttogott valami olyasmit, hogy nem lesz gond, és már nem bánthat. Egy idő után változtattam ülésemen. Nem akartam már szeretkezni vele. Bár tény és való Sou mestere volt az öleléssel való vigasztalásnak, nem vágytam valaki mást magamban érezni. Saját magam is elég voltam. Egyszerűen ölébe kucorogtam, mint gyermek az anyjához. Fejem visszahajtottam mellkasára, és csak hallgattam, ahogy egyenletesen dobog a szíve.

Lassan elnyomott az álom. Félig éber állapotomban még éreztem, ahogy Sou felemel, és felvisz a szobánkba. Letesz az ágyra, óvatosan leveszi ruháim, s betakargat. Még kérdezgettem is dünnyögve, hogy mikor jön. Mondta, hogy azonnal csak lezuhanyzik. Nyomott egy puszit a homlokomra, és elindult. Úgy kapaszkodtam kezébe, mint fuldokló a mentőövébe.

- Maradj, kérlek... a fürdés… ráér… - mondtam halkan, félig lehunyt pillám alól.

- Ahogy akarod – suttogta. Kilépett ruháiból, és gyorsan befeküdt mellém.

- Nem mondtam el, hogy…

- Majd elmondod holnap. – Vágott mondandóm közepébe.

- Köszönöm…

- Szeretlek Youn. – lehelte még fülembe. Ezt az egy mondatot vittem át magammal, az álom birodalmába.