Vidáman ébredeztem. A reggel az én napszakom. Ha magamtól ébredek, valahogy minden mosolyog körülöttem. Nem érdekelt Bill érthetetlen viselkedése, nem érdekelt semmi, csak az a séta, és Draco keze a kezemben. Nomeg a vidáman csillogó szemei… Ahogy édesen próbálta enni a fagylaltot. Vidám sóhaj szakadt fel a mellkasomból az emlék hatására. Boldog voltam, és velem örült a napsütés. Előre örültem, hogy hazaérve két gyönyörű nap emlékeit oszthatom meg Tonksal. Szinte láttam a boszorkány vidám arcát, ahogy mosolyog majd a lelkesedésemen.

Arra érkeztem meg Draco szobájába, hogy az ágyon fekszik.

- Utállak! – üvöltötte a szoba csendjébe.

- Mégis mit ártott neked az, az ágy? – kérdeztem tőle mosolyogva, és vártam, hogy ő is rám nevet. Ehelyett vádló tekintetet kaptam, és gonosz szavakat.

- Takarodj ki a szobámból, te átkozott hazug!

- Hazug? Várj egy percet, nem értelek. – És nem is értettem. Valahogy nem találtam összefüggést az előző nap és a takarodj között…

- Igen hazug… megmondanád, hogy hogyan lehetséges az, hogy csütörtök délután még nem tudsz hoppanálni, szombaton pedig, már engem is magaddal tudsz vinni úgy, hogy egyik testrészünk se érkezik meg valahova máshova?! – üvöltötte a képembe, és abban a percben állt össze. Szinte semmit sem tudott, de már ezért őrjöngött a dühtől. Őt nem győzte meg a kedvességem, a mosolygás, nem látott bele a lelkembe, hogy más se teszek, csak utána ácsingózom. Nem értettem, azt hittem előbb fogok elhasalni azon, hogy mért bámulom őt olyan epekedve, mint ezen az idióta hazugságon.

- Vicces, nem hittem volna, hogy ezen fogok elbukni. – fanyarul elmosolyodtam, és leültem a szobában lévő egy szem székre. Ő az ágya szélén foglalt helyet, szembe velem.

- Nem hazudtam neked. Csak, nem mondtam el a teljes igazságot.

- Oh, persze szóval… HAZUDTÁL! – remegett a dühtől. – A fenébe Nicolas, hogy tehetted?

- Hogy tehettem? – felnevettem, de belül már zokogtam. Tudtam, a kedvességem megint nem hatná meg. Hát vegyük elő a gonosz Nicolas álcáját, hátha megrémül, hátha így hatok rá.  – Draco három napja ismersz, és azt hitted bízhatsz bennem? Milyen kedvesen naiv. – az arca felé nyúltam. Nem remegett a kezem, pedig azt hittem remegni fog. Akkor tettem le voksom végleg, a gonosz Nic maszkja mellett. Valahogy úgy éreztem, ki kell tartanom emellett. Ha beledöglöm, akkor is.

- Mit titkoltál? – kérdezte a szőnyeg mintáit fürkészve.

- Tulajdonképpen semmit. Nyílt lapokkal játszottam, csak te nem raktad össze magadban. – Kényelmesen hátradőltem a széken.

- Miről beszélsz? – szürke szemei értetlenül meredtek rám, a szívem meg azt súgta, hogy most hagyjam abba ezt a marhaságot, boruljak a lába elé, és valljam be, hogy imádom őt. Nem tettem.

- A Rend küldöttje vagyok, a jó oldal szárny nélküli hírnöke, a gonosz irtója…

- Annak az átkozott Főnix Rendnek vagy a tagja? – kérdezte megvetően.

- Mért? Te meg nem annak az átkozott, Halálfaló brigádnak vagy a tagja – válaszoltam hasonló kedvességgel.

- De én...

- Tudom! Ő urasága nem választhatott, mert apuci ezt várta tőle… nőj fel, a világ nem az, aminek te hiszed. Néhány hangzatos mondattól, és ostoba okfejtéstől nem lesz kevésbé undorító az, amit műveltek! – cinikusan beszéltem. Ki hitte volna, hogy van ilyen hangom is. Ő elmeredt, de én azt akartam, hogy rám figyeljen.

- Rám figyelj! – Megfogtam a kezét, és húztam föl magammal álló helyzetbe, majd megráztam. – Ébredj fel az álmodozásból, mert az önsajnálatod nem véd meg semmitől se!

- Hazudtál…- suttogta halkan és megbántottan.

- Igen hazudtam. És? Azt teszek, amit akarok… azt teszek veled is, amit akarok. – Felemeltem az állát, a szemébe néztem. Nem, nem akartam bántani, meg akartam csókolni! Azt akartam, hogy akarjon. Azt akartam, hogy könyörögjön egy kósza érintésemért. Ledöntöttem az ágyra, és fölé másztam, karját a feje fölött fogtam le. A szívem valahol belül csendesen sírva fakadt. Az énem egy őrült része, élvezte a helyzetet. Egy részem örült, hogy Draco teste ott van közvetlenül az enyém alatt. Hogy hallom riadt szívének, gyors verdesését. – Védtelen vagy Draco, úgy okozhatok neked fájdalmat, ahogy kedvem tartja – suttogtam a fülébe, majd hosszan néztem, ahogy a megaláztatás könnyei áztatják gyönyörű arcát. A könnyek ellenére bátran állta a tekintetem.

Annyira undorító dolgokat vágtam a fejéhez, amilyeneket csak ki tudtam találni. Gusztustalan féligazságok hagyták el a számat, és próbáltam őt gyűlölni. Annyira gyűlölni, amennyire elvárták tőlem, amennyire kellett volna. Mikor már nem bírtam tovább nézni azt az arcot, azt a kedvesen öntelt arcot, ahogy egyre inkább összeomlik szavaim hallatán, lekászálódtam róla, és az ablakhoz sétáltam.

- Én sajnálom. – mormogta halkan, én meg odafutottam volna hozzá, és addig ölelgettem volna, amíg újra nem mosolyog rám. Ezt se tettem meg. Mint ahogy annyi mindent nem tettem meg vele kapcsolatban, amit meg kellett volna!

- Tekintsd az előbbit erődemonstrációnak. Ennyit érsz egy-egy ellen. Ha nem sunyítva alamuszin támadsz, az vagy, aminek látszol. Egy gyenge kisfiú. És most elmegyek, magadra hagylak önsajnáló gondolataiddal. Hidd azt, hogy körülötted, forog a világ. – mondtam még neki utolsó késdöfésként, majd eltűntem a szobájából.

Összetörten érkeztem vissza a szobámba. Valami ájult tudatállapot szélén még érzékeltem, hogy a helységben rajtam kívül, két ember van. Egy varázsló és egy boszorkány. Aztán körülölelt a sötétség.

Nem sokkal később, magamtól ébredeztem. Az ágyam mellett ott ült Remus, és Tonks. Fojtott hangon tanakodtak arról, szóljanak-e a többieknek. Óvatosan nyitottam ki a szemem, mire ők abbahagyták a beszélgetést. Érdeklődve néztek rám. Én egy percig némán meredtem magam elé, majd hangosan felzokogtam. Arcomat kezembe temetve rázott a sírás, és motyogtam, hogy mindent elvesztettem. Tonks ölelt át, és csitítgatott. De nem tudtam, abbahagyni. Úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Csukladozva, borzalmasan boldogtalanul, nem a felnőttek csöndes könnyeivel, ahogy Draco sírt. Draco… lassan tisztázódott bennem, hogy rossz utat választottam, de már nem lehet visszamenni az időben. Kezdtek kirajzolódni az emlékek, bár így csak még jobban kínoztak. Gondolatban ostoroztam magam a saját együgyűségem, és rossz döntéseim miatt. Lassan nyugodtam meg. És akkor látott neki Remus, és Tonks a módszeres kifaggatásomhoz...