A félelem -Saeki fejében-
Hazaérve becsukom magam mögött az ajtót, futólag belenézek az előszoba tükörbe, majd visszanézek, és tükörképem bámulom. Megint több ősz hajszál. Ez a világ megőszít. A lakásom kicsi. Néhány kép a falon, én fényképeztem őket. Férfiak, fiúk meztelenek, elkínzott arccal, szomorúan, vagy éppen megvetően néznek le falamról rám. Nekem trófeák. A fő, szinte díszhelyen, az első képeim egyike. Youn-chan, dühös tekintettel mered rám. Lába terpeszben térde felhúzva, keze a farkán.
Emlékszem, mennyire dühös volt rám, ha fotóztam. Gyűlölte, még jobban megalázva érezte magát, pedig már előtte is megaláztam, a lábtörlőm volt, a rongyom, a házi kurvám. Bármikor megdughattam, amikor felállt a farkam, és soha, egyetlen alkalmat se bántam meg, mert mindig fantasztikus élmény volt vele. Mindegyik…az is amitől a gyomra felfordult és gyűlölte, és az is amikor már sírt attól, hogy el akart volna élvezni de nem hagytam. Oh azok az emlékek. Az az év volt, a legszebb.
Ma újra látni őt, maga volt az élvezet. A fiú, akit felszedtem abban a bárban, csak pillanatnyi szomjoltónak volt jó. Nem akartam, hogy ott elélvezzen, nem az emberek miatt, azt akartam, hogy fájjon neki. Ez nem fájt. Örülhetett kapott egy orgazmust, én meg megkaptam a félelmet, a rettegést, a borzadást. Valaki más tekintetében. Youn-chan szemében láttam felvillanni az összes emlékét. A farkamba tódult a vér, a látványától, belemartam a fiú nyakába, merevedésem élvezettel nyomtam fenekének, amíg csak fürödtem a félelemben, amit Youn-chan érzett.
Végigsimítok a róla készült képen, kezem elidőzik farkánál. Igen tökéletesen emlékszem még milyen az érintése, bőrömről nem kopott le soha illata, s örökre orromba érzem… Lerogyok a fotelbe, és csak nézem a képet, a dühös szempárt. Végigsimítok nadrágom elején, és anyagon keresztül szorítok rá teljesen merev farkamra. Csak bámulom Youn tökéletes testét, miközben lehúzom a cipzáron, és a boxer résén keresztül előveszem férfiasságom. Lassan kezdem el masszírozni. Nem sietek az élvezettel. Felidézek minden gyönyörű emléket…
Az első, a teljesen szűz fenék, ahogy körül szorított, ahogy szaggatottan zokogott, meg - meg akadva, erősebb lökéseimnél. És utána a vére íze, az én ízemmel keveredve. Ahogy elfordította a fejét látva ténykedésem. Nem bírta elviselni nyelvemet se… imádtam az érzést. A fájdalmát.
Amikor kikötöztem. Hátán feküdt, két csuklója a feje fölött, lábai terpeszben, a felső kötelet hosszúra hagytam, hogy fel tudjam húzni térdét. Tagadhatja örök életére, de merevedés a hasamnak nyomódott, miközben benne voltam. Boldogan figyeltem kínlódását, ahogy próbálja leszedni a kötelet, és aznap este ő is elélvezett. Az a fiú biztos nem tudja, hogy Youn igenis szereti, ha megkötözik.
Kezem, gyorsabban jár, még mindig csak őt figyelem, miközben mélyeket lélegzem, még nem akarom… még van pár jó emlék, amit gondolatban át akarok élni.
Oh igen, az iskolában a fiú wc-ben. Nekinyomtam a falnak, és bármennyire tiltakozott, ott dugtam meg. Sírt, és a legnagyobb élvezet az arca volt, ahogy visszament a tantermébe, a gyűrött egyenruhája, az a fura járás. Visszamentem a wc-be és megint könnyítettem magamon, miközben végig az arca lebegett szemem előtt, ahogy az osztálytársa kérdezi mi a baja, és ő fájdalmas tekintettel rázza a fejét. Az a tekintet… Áhhh….
És az utolsó alkalom… ha tudtam volna, hogy akkor érek Youn-chanhoz utoljára, akkor alaposabban megdolgoztattam volna. De utáltam gyűlöltem haj nélkül. Undorító volt, és csupasz, torz csupán. De örömmámorban úsztam, mert végre sikerült annyira megtörnöm, hogy minden mozdulatom megadóan tűrte, még a száját is engedelmesen nyitotta nyelvem követelésére. Az egyetlen, ami nem tetszett, hogy nem rettegett… üvegesen nézett, így a hasára fordítottam, nem látva arcát, megéreztem testében a szokásos remegést, a félelmet, hátáról verítékével együtt nyaltam föl a rettegést. A fájdalmas nyögése, ahogy farkam tövig nyomtam benne, testem megfeszült és elélveztem.
És most, még egy-két gyors mozdulat, és érzem, ahogy a kéj végig remeg testemen, és megérkezik farkamba. Youn tekintetét figyelve élvezek el. Akárhányszor itt ülök a kanapén és őt figyelve emlékeimbe merülve élvezek el, mindig rájövök arra az apró adalékra, amitől még gyönyörűbb az a dühös szempár… a félelem teszi még ragyogóbbá.
Kezemről lenyalom élvezetem nyomait… Igen Youn-chan… még mindig a másik fájdalmától, és félelmétől áll fel…
|