Először csak finoman érintettem ajkam az övéhez. Nem vágott képen, nem lökött el magától. Egészen bíztató kezdetnek véltem, még közelebb húzódtam hozzá, jobb kezem még mindig a tarkóján volt, bal kezem a háta mögé csúsztattam. Még mindig nem adott semmilyen jelet. Én már sírni tudtam volna örömömben, de gondoltam feszítsük ennél is tovább a húrt. Nyelvemet végig húztam alsó ajkán. Egy meleg tenyeret éreztem a mellkasomon, ami hatalmas sajnálatomra eltolt magától, és kibontakozott ölelő karjaim közül.

Draco szemét meresztve, nagyokat pislogva nézett rám. Hatalmas csend ülte meg a szobát.

- Én… - akartam mondani, de intett, hogy hallgassak. Szinte láttam cikázni a gondolatait, ahogy feldolgozza az információkat. Körbe nézett a szobában mintha nem találná a helyét. Nem bírtam csöndben maradni.

- Könyörgöm, mondj már valamit! – kérleltem fájdalmasan.

Még egy percig ült némán. Aztán rám nézett, szürke szemeiben egyszerre volt helye az értetlenségnek, a döbbenetnek, és láttam, esküszöm, láttam megcsillanni benne egy aprócska vágyat.

- Mit akarsz, mit mondjak? Hogy én is szeretlek, és örömmel válok a nőddé Nicolas? – kérdezte fagyos hangon.

- Ne… ne mond ezt.

- Akkor mond, mit mondjak? Az előbbi magánakciódból látszik, hogy az, hogy mit akarok téged, nem érdekel. – Már nem láttam a vágyat a szemében, de helyette hatalmas lánggal égett benne a harag. – Már akkor is erre vágytál igaz? Mikor akkor fölém másztál, már akkor meg akartál dugni ugye? – sziszegte az arcomba, én meg a könnyeimet nyeldestem.

Tudtam, hogy nem így gondolja. Csak a sértett Malfoy büszkeség beszél belőle, nekem mégis olyan érzés volt, mintha tőrt döfne a szívembe. Nem akartam ránézni, félre fordítottam a fejem.

Pár percig megint némán ültünk.

- Nézz rám Nic! – kérte. Már nem volt mérges, sőt egészen elesettnek tűnt.

- Nézlek – válaszoltam. Éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon.

- Hé! Kettőnk közül nekem van jogom sírni, úgyhogy ne játszd a bőgőmasinát! – mondta megjátszott haraggal, és letörölte arcomról a könnycseppet.

- Nem haragszol? – kérdeztem bizakodva

- Még nem tudom, hogy haragszom-e. Nic annyi minden történt ma, mért kellet még ez is? – csóválta meg szomorúan a fejét.

- Csak tudod… sajnálom. Igazad van, nem kellett, volna.- Már nem sírtam, de nagyon szomorú voltam. Tényleg hülye voltam. Mint mindig. – Azt hiszem, én most lemegyek inni. Addig, te feküdj le nyugodtan. Esküszöm, nem fekszem be melléd az ágyba – emeltem tréfásan esküre a kezem.

- Rendben – bólintott.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, arrébb léptem pár lépést, és belevertem azt a hülye fejem a falba. Mindig elhamarkodottan cselekedtem. Hát most NAGYON elhamarkodottan. Bár féksikerként volt elkönyvelhető, hogy nem átkozott meg, de jobban örültem volna a kirohanás helyett egy jó éjt csóknak. Mélyeket lélegeztem, majd elindultam a lefelé, ha már azt hazudtam, hogy inni megyek, akkor iszom is egy kortyot.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki beránt a fürdőszobába. Kérdezi akartam, hogy mi történik, de máris egy követelőző száj, tapadt az enyémre. Ahogy magamhoz tértem a sokkból rájöttem, hogy Bill az. Egyik keze a fenekemen volt, a másikkal a hátamat fogta át. Az ismerős érzés kerített hatalmába, ahogy megéreztem nyelvét a számban. Tiltakozni akartam, de nem volt hozzá erőm. Eszembe jutott egy mási száj, egy másik fiú, aki ma este elutasított. Hát Bill éppen nem elutasító kedvében volt, szenvedélyesen csókolta végig a nyakamat, erőtlenül felnyögtem. Mindenre emlékezett, tudta jól hol kell érinteni, hol kell csókolnia ahhoz, hogy remegő zselévé redukáljon.

- Hiányoztál – súgta a fülembe, majd finoman megharapta.

Jó volt, ahogy meleg teste az enyémhez simult, minden csókját gyógy írnek éreztem sajgó szívemre. De jó szokásomat megőrizve belül sírtam, mert nagyon jól tudtam, hogy nem vele akarok lenni.

Az ajtó nyitódására eszméltem fel.

- Ohm, sajnálom. Csak a fürdőszobát kerestem. – mért végig rajtunk egy gúnyos tekintet. Végig néztem a kettősünkön. Billen is csak alsó nadrág volt, egyik keze derekamon, a másik a boxeremben, én a nyakába csimpaszkodva, kipirulva…

- Ne zavartassátok magatokat, már megyek is. – mondta még, majd eltűnt, halkan becsukva maga után az ajtót.

- A rohadt életbe! – káromkodtam el magam, és ellöktem magamtól Billt, aki a földön landolt. – Mi a jó fenét tettél?

- Tettünk, Nicolas… ha jól emlékszem nem tiltakoztál túlzottan. – vonta föl a szemöldökét. – Megnyerted a fogadást, gondoltam valami ilyesmi díjat szeretnél…

- Te idióta! Én arra gondoltam, hogy te mosogatsz két hétig, vagy te viszed ki a szemetet! Nem arra, hogy egyik percről a másikra rángass be a fürdőbe, és teperj le, hogy utána magyarázkodnom kelljen annak, akinek előtte tíz perccel vallottam szerelmet! – az előbbi vágyam fortyogó dühbe csapott át. Meg tudtam volna fojtani Billt, aki szomorúan nézett rám.

- Szóval tényleg szereted őt – suttogta halkan.

- Ezt próbálom abba a csökönyös fejedbe beleverni már egy hete! Még csak most értetted meg? – kérdeztem mérgesen.

- Tényleg szereted őt…- mondta megint.

- Igen Bill Weasley szeretem őt, és ha nem bocsát meg nekem, ezért az őrületért esküszöm, összepakolok, eltűnök innen, és soha többet nem látsz! – suttogtam a képébe visszafojtott haraggal.

Elindultam a fürdőszobából, a hátam mögött még hallottam Bill halk suttogását.

- Sajnálom Nicolas… nagyon sajnálom.