- Youn! – kiáltott konyhából a nappaliba a párom. Ő volt a soros az ebédfőzésben. Sou, konyha, főzés, egyedül… eleinte komolyan rettegtem, de egyre jobban főzött. Én a nappaliban olvastam. Morogva tettem le a könyvet meghallva a hangját.

- Igen?

- Mintha tegnap mondtad volna, hogy ma van valami este…

- Igen - ordítottam vissza, majd megunva a nagyothallók párbeszédét besétáltam a konyhába. Ahogy megláttak a rendetlenséget, amit művelt hátat fordítottam, és úgy dőltem neki az ajtókeretnek, csak aztán mondtam tovább. – Reiko meghívott minket vacsorára. Állítólag Kai valami húst süt, valami nem tudom mivel, és az valami fenséges.

- Túl sok a valami… Megint nem figyeltél oda rendesen…

- Jó elbambultam.

- Azt legalább elmondtad, hogy én nem eszem húst? – hatalmasra kerekedett a szemem. Igen ezt az apró dolgot elfelejtettem megemlíteni neki.

            Sou egyedül halat evett, más hús félét a közelébe se szabadott vinni, így ugyan én eredetileg ettem húst (nagy ritkán) de amióta velem éltem, az én húsevésem is a nullára koncentrálódott. De Reiko annyira győzködött, meg amúgy is azt mondta, hogy nagyon fontos dolgot akarnak velünk közölni, hogy bele egyeztem. Arról hogy Sou vegetáriánus meg is feledkeztem.

- Nem, ezt elfelejtettem. Majd rágcsálsz egy sárgarépát vagy nem is tudom…

- YOUN! – kiáltott felháborodva.

- Jó bocsánat…

- Ezért ma te főzöl! – Nevetve fordultam hátra a vállam fölött.

- Ne is álmodj róla... – hagytam magára.

- Naaaaaaaa.

            Az ebéd ehető volt. Tofu, meg rizs meg beazonosíthatatlan akármi. Egészen finom volt ahhoz képest, hogy Sou főzte. Még vállon veregetést, és egy csókot is kapott érte. Én mosogattam, majd mentem volna dolgozni, de nem hagyott. Jött utánam, leült az asztalomnál lévő másik székre, és nézte, ahogy rajzolok, az idegeim vastag hajókötelekből vannak. Vagy másfél óra kellett, hogy elszakadjanak.

- Sou, nem hagynál dolgozni? – néztem rá ingerülten a szemüvegem fölött.

- Nem tehetem.

- Mért nem?

- Túl tanár bácsis vagy ebben a szemüvegben.

- Mióta van neked szemüveg fétised? – húztam fel a szemöldököm.

- Ettől a perctől fogva – hozzám hajolt és megcsókolt.

- Sou, én nem akarom ettől most elvenni a kedved, de lassan indulni kéne Reikoékhoz…

- Oh a francba… - szitkozódott tőlem elhúzódva. Én végig simítottam arcán, és egy apró puszit nyomtam ajkára.

- Este…

- Este – bólintott.

            Iszonyat jó helyen van a házam. Pár utcára laknak csak Reikóék, negyed órára a Tanoshimi, és pont félúton vagyunk a rendelő és Takeshi lakása között. Hát igen, házat vásárolni tudni kell. Valami tündér sugdoshatott a fülembe, hogy vegyem meg ezt a palotát. Reiko komplett idiótának tartott. Nem értette minek egy egyedülálló férfinek ekkora ház. Hát lassan megtérül, bár van még egy háló az emeleten. Kár, hogy az örökre üres marad… Nem baj, ha megszorulunk anyagilag, kiadhatjuk egy helyes srácnak…

- Youn jössz már? – nézett rám Sou szemöldökét ráncolva.

Fel sem tűnt, hogy már nem a házban vagyunk, és én az ajtózárás közben álmodoztam el a cserebogarak halhatatlanságáról, a nem lakott szobáról, és amit számomra jelenet.

- Megyek! – Kiáltottam, és elindultunk egymás mellett Reikoékhoz.

- Késtetek! – nyitotta ki nevetve az ajtót asszisztensem.

- Reiko van egy apró gond. – suttogtam asszisztensem fülébe, mikor Sou már elindult a konyhába Kaihoz.

- Mi a baj Youn-chan?

- Sou vegetáriánus…

- Erről nem tudtál volna kicsit előbb szólni? – sziszegte mérgesen.

- Bocs - mosolyogtam rá engesztelően, ő pedig viccesen fejbe vágott.

- Van saláta…

            Igazából a dologból az lett, hogy amint megláttam a  húst, én is kedvet kaptam a salátára. Így mi legeltünk, ők pedig ették, amit főztek. Csak azt nem értettem, hogy akkor mért hús vacsorára lettünk áthívva?

- Sou, nagyon jó lett a darab! – szólalt meg Reiko két rágás között.

- Reméltem, hogy tetszeni fog – mosolygott rá Sou. – Neked tetszett Kai?

- Ummmm – dünnyögött Kai a falattal a szájában.

            Kedves ember. Pont Reikóhoz való, informatikus, fekete keretes szemüveggel, a haja örökké fodrászért sikít, míg Reiko meg nem unja, de akkor meg teljesen rövid lesz és… áhm jobb nem bele merülni. A lényeg, hogy imádja Reikót, és ez nagyon sokat emelt a szememben a kinézetén.

- Tudod Sou, nekem egy kicsit… öhmmm – kereste a szavakat Kai, de Reiko kisegítette.

- Tudod neki ez egy kicsit meleg volt.

- Igen ez volt a cél, ezért őket kértem meg… gondoltam sokat javít a dolgon, ha valódi pár játszik benne – mosolygott Sou, észre se véve Kai arcán lejátszódó döbbenetet.

            Nem. Tévedés Kai nem homofób, csak egyszerűen nehezen emészti ezt. Soha egy rossz szót nem szólt ezzel kapcsolatba rólam, csak (mint az emberek nagy részénél) ez nála is egy berögződés. Viszont örökké becsülni fogom benne, hogy a nőkre ugyan úgy húzza a száját. Ő az igazi nyárspolgár. De neki ez jól állt. Hogy mindez hogy jön össze azzal, hogy a felesége a legjobban kereső yaoi mangaka egy szem asszisztense, azt soha ne kérdezze senki.

- Sou, kérlek, ne sokkold szegényt ennél jobban – simogatta meg férje arcát Reiko.

- De ha egyszer mókás? – vont vállat Sou. Én csak ültem, és csóváltam a fejem.

- Igazából el szeretnék mondani valamit… - köszörülte torkát Reiko.

- Mi az? – néztem rá összehúzott szemöldökkel. Reiko megfogta Kai kezét, és egymásra mosolyogtak. Olyan nagyon amerikai filmes volt az egész… olyan nagyon ismerős... Olyan nagyon csak azt ne…

- Terhes vagyok.

            És Reiko kimondta azt az egy dolgot, amit képtelen vagyok elviselni. Mosolyt erőltettem arcomra. Felpattantam és átöleltem. Tudtam, hogy ezt várja.

- Gratulálok! – nevettem rá, félszemmel láttam, ahogy Sou összehúzza a szemöldökét. Csak neki tűnt fel álvidámságom. Vagy nem csak neki, de vele ellentétben Reiko jól leplezte, hogy látja rajtam.

- Köszönjük, Youn – mosolygott rám Kai.

- És nevek? – ültem vissza a helyemre, és mosolyogtam rájuk.

- Hát, ha lány akkor nem tudom, ha fiú akkor Youn.

- Youn? Tényleg? – néztem rá elkerekedett szemmel.

- Tudom, hogy fontos lenne neked, és remélem, hogy így…

- Köszönöm Reiko! – mosolyogtam rá őszintén, könnyeimen keresztül. – Bocsássatok meg egy percre. - Ugrottam fel az asztaltól, és kirohantam a mosdóba. Reiko jött utánam.

- Haragszol a gyerek miatt?

- Ez az élet rendje… a házaspároknál egy idő ez történik - jegyeztem meg nagy bölcsen.

- Tudod, hogy hogyan értem.

- Tudom. És nem, nem haragszom – öleltem magamhoz. – De ez a név dolog jól esik.

            Felnevetett. Egy ideig még álltunk a fürdőszobájukban egymást átölelve, majd visszamentünk a fiúkhoz. Az este vidáman telt. Látszólag, én bennem dúltak a viharok, és tudtam, hogy ha hazaérünk Sou fel fog tenni pár olyan kérdést, amikre nagyon nem akartam válaszolni.

- Mi a baj? – kérdezte Sou miután bezárta az ajtót.

- Semmi.

- Hazafele egy szót sem szóltál! - fordult felém dühösen.

- Azon az öt perces úton… - Elindultam a konyhába és ledobtam magam egy székre.

- Látom, hogy baj van. – állt meg mögöttem, és vállamat kezdte masszírozni. – Mond el…

            Éreztem, ahogy lassan kienged a feszültség belőlem.

- Mindig szerettem volna gyereket – felfelé fordítottam az arcom, hogy ránézzek. Összevont szemöldökkel meredt rám. Intettem, hogy üljön le. Felhúztam bal lábam és átkaroltam. Lassan kezdtem bele. – Nem volt ez nálam tudatos, hogy én gyereket akarok, csak… tudod, ahogy az ember néha viccelődik, hogy „majd ha az unokáimnak elmesélem”. Nem feleséget akartam, nem normális heteroszexuális életet, csak egy gyereket. Egy idő után már nem is annyira a saját kicsiny másom érdekelt volna, csak egy család. Tudod tovább adni azokat a dolgokat, amiket én tanultam. Mesélni valakinek, ahogy anyu mesélt nekem, amikor kicsi voltam. Már együtt éltünk Kibával, amikor egy este beszélgettünk, és bennem ez tudatosodott. Hogy én soha senkinek nem fogok mesélni, hogy nem fogok focizni a fiammal, vagy idegrohamot kapni a lányom fiúitól. Vagy egy hétig teljesen magam alatt voltam. Nem tudtam túllépni ezen. A lehető legnagyobb hülyeséget tettem. Megcsaltam Kibát, egy nővel. Jobban mondva csak meg akartam – nevettem föl keserűen. – Fogalmazzunk, úgy hogy életemben először csúfos kudarcot vallottam. Nem tudom mért tettem, mert mindennél jobban szerettem őt, de valahol reménykedtem benne, hogy talán úgy is lehet élni. Hmm lehetni lehet, csak nem nekem… Kiba nem haragudott túlzottan. Persze mérges volt de nem annyira, mint amennyire megérdemeltem volna, hogy haragudjon. Azóta csak egy picit összeszorul a szívem, ha a parkban látom, ahogy a családok sétálnak. Már nem bánt. De Reiko ezt tudja, és nagyon hálás vagyok neki a névért– mosolyogtam Soura, hosszú monológom végén.

            Nyeltem egy nagyot, kb. úgy, mint amikor az ember torkán leerőltetik a keserű pirulát. Az én sok piruláim közül ez volt az egyik. A meleg legyen meleg, de csak önmagába, gyereket persze ne neveljen, mert végén még megfertőzi… Így akad egy csomó árva gyerek, egy csomó meleg pár, aki gyereket szeretne, hogy a kettőt mért nem lehet összehozni, azt soha sem fogom megérteni.

            Sou összetörten ült velem szembe. Arca fal fehér volt, és óvatosan csóválta a fejét.

- Én ezt nem… ha… ha tudom… én…

- Sou mi történt? – fogtam meg a kezét, de ő elhúzta. Farmerja farzsebébe nyúlt a tárcájáért. Szétnyitotta. A belső részen az átlátszó tartó résznél egy közös képünk volt. Az alá nyúlt be. Egy öt év körüli rövid hajú kislány képét húzta ki, aki komoly szemmel nézett a kamerába. Átnyújtotta nekem a képet. Durcásan lebiggyesztett száj, okos tekintet, de annyira komoly… Az arc, az orr a szem a fül, a durcás száj, és a tekintet mind-mind annyira ismerős volt, hogy sikított bennem a felismerés…

- Sou…

- Ő a lányom. Hina-chan.