- Nem elég.

- Meg tudom kínozni, az miért nem jó?

- Mert tilos azért nem!

- Merlinre ez a baj veletek, jókkal…

- Akkor is meg kell tanulnod!

- Óh Nicolas szállj már le rólam.

- Már az is baj, ha aggódom?

- Mégis minek?

- Mert szeretlek!

Egy hete minden este így zajlott. Draco üvöltött, és én is, majd elmondtam, hogy csupán féltésből viselkedem így, mire elmosolyodott, megcsókolt, és hatalmasat szeretkeztünk.A dolog szeretkezés része persze nagyon jó volt, a veszekedés azonban már kevésbé tetszett.

A gond az volt, hogy Draco jó varázsló ugyan, de csak a sunyi hátba támadós módszerekben, mint az összes, aki a „rossz” oldalon szokott strázsálni. A többiek tehát nekiláttak szellemi kiművelésének, míg én ölelésemmel, csókjaimmal, és kedves szavaimmal neveltem, ők üvöltéssel, káromkodással, és néha ököllel.

Egy hónapja éltünk így. Közeledett a nyár vége, de sehol nem botlottam hatalmas ládákba, vagy elszórt könyvekkel. McGalagony nem szándékozott megnyitni az iskolát. Mikor Piton megölte Dumbledort minden megváltozott. Ha az iskola kinyitott volna, akkor se akartak volna visszamenni, mindannyian harcolni akartak, de Draco fejébe az istenért se tudtuk beleverni, hogy nem úgy kell, mint ahogy azt otthon tanulta.

Szóval egy hónap, és mi még mindig féltékenyen őriztük titkunkat. Tragédiák vettek körül, barátok haltak meg, bennünk mégis lángolt a vágy, hogy este legyen, és egymás karjában leljük meg menedékünket. Szomorúan üdvözöltük az első napsugarat, melyek nem ritkán ébren leltek minket, egymást átölelve. Az éjszaka jó barátunkká vált, mint minden titkolt szerelmesé, a nappal ellengés volt, és nem csak azért, mert akkor jutottak fülünkbe Voldemort rémtettei, hanem mert nem érhettünk egymáshoz. És persze Draco átnevelésénél is volt már egyszerűbb feladatunk…

A kertben voltak, iszonyatosan meleg volt így Draco levette a pólóját, amíg a többiekkel kerti törpékre vadásztak. Eleinte fintorogva nézte, ahogy a többiek szenvednek, majd csatlakozott hozzájuk, néha még el is nevette magát, amit a többiek csodálkozva fogadtak. Fehér bőre kezdett lebarnulni, csak az az átkozott sötét jegy ütött el bőrétől, egyszer úgy is rájövök, hogyan lehet eltüntetni. Haja hosszabb lett, és amikor meglátta, hogy nézem, elmosolyodott, szürke szemei felragyogtak.

- Istenem de szép! – sóhajtottam, ahogy gyönyörködve bámultam vékony, de izmos testén.

- Aha és ha ezt mondjuk anya hallja meg, akkor mit mondasz? – vágott viccelődve tarkón Bill.

- ÁÚ! Szadista! – dörgöltem meg tarkóm nevetve, majd tovább bámultam szerelmemet. – Mért nem gyönyörű?

- Háát…- billentette Bill oldalra a fejét, és jelentőségteljesen végignézett Dracón. – Te szebb vagy, de ahogy így jobban megnézem. Kellemesen széles vállak, és mellkas, keskeny csípő, szép lábak, az összhatás férfias, mégis…

Egyik kezemmel Bill szemét másikkal a száját fogtam be.

- Az unokanővérem férje vagy! Örülnék neki, ha a saját párodat elemezgetnéd így és nem az enyémet! – morogtam dühösen.

Belenyalt a tenyerembe, mire ugrottam egy nagyot, ő pedig felnevetett.

- Igen az unokanővéred férje, az mégsem zavart amikor…

- Neeeem akarom hallani – tapasztottam kezemet a fülemre. Ő megint felnevetett. És leszedte a kezemet.

- Oké. Felfogtam. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy feltűnőek vagytok.

Én azonban nem is figyeltem rá, csak megrántottam a vállamat, és elindultam Draco felé.

- Kegyetlen vagy – suttogtam a fülébe, hogy a többiek ne hallják.

- Mire gondolsz? – kérdezett vissza, hamiskásan. Pontosan tökéletesen tudta, hogy mire gondolok.

- Iszonyatosan kívánatos vagy, ha tehetném itt helyben letepernélek a földre, végig csókolnám a nyakad, szívogatnám a mellbimbód, nyelvemmel izgatnálak, egészen addig amíg el nem veszted  a józan eszed, és hangosan nem nyögsz azt kérlelve, hogy végre benned legyek.

Nyelt egyet. Kész szerencse, hogy a többiektől egy kicsit távolabb álltunk, és őket lefoglalták a törpék.

- Vagyis pont azt szeretnéd tenni, mint tegnap este? – kérdezett vissza, hallottam a hangján hogy mosolyog, és tudtam, hogy mennyire elégedetten néz maga elé. Megrohantak az előző este emlékei.

Draco nem hangoskodó fajta, mintha még az élvezetében is visszafogott lenne, valamiért előző éjszaka mégis olyan hangos volt, hogy siettében varázst mondtam a szobára, nehogy meghalljanak minket.

- Igen. Pont azt. - suttogtam egyenesen a fülébe. Éreztem, ahogy a lélegzetvételeimtől libabőrös lesz.

- Akkor mért nem megyünk fel? – Igen mintha csak én kérdeztem volna. Nem is válaszoltam csak elindultam a házba. Fél szemmel láttam, hogy követ. Futottam fel a szobánkba, és futott utánam.

Mikor döngve csapódott utána a szoba ajtaja, még gyorsan elfordítottam a zárat, és már egymásnak is estünk. Olyan hévvel, olyan szenvedéllyel, mint azok a szerelmesek, kik ezer éve nem ölelték, csókolták egymást. Semmi megfontoltság, lágyság nem volt mozdulatainkba, csak éhesen faltuk másik nyakának bőrét, élvezettel simítottam minden meztelen porcikáját, és amikor férfiasságát végre kezembe fogtam, fogalmam sincs az érintéstől melyikünk nyögött föl hangosabban. Imádtam őt a kezemben tartani, vagy a számban, és imádtam belé hatolni. És tudom, hogy ő ezt még nálam is jobban élvezte.

Mikor már teljesen meztelenül a hasán feküdt, és én mögé máztam, nyelvem végig húztam gerincén, hangosan nyögött, és én élvezettel hallgattam hangját. Keze a lepedőt markolászta, és megemelte csípőjét, kérlelve, hogy hatoljak belé. Ránehezedtem, kezemmel ráfogtam kezére, és óvatosan mélyedtem el testében. Hátrahajtotta fejét, így láthattam lehunyt szemhéját, és azt, ahogy ajkát harapdálja. Végig csókoltam a nyakát, miközben óvatosan mozogtam benne.

- Gyorsabban- suttogta fojtottan.

- Nem fáj? – kérdeztem aggódva.

- Nem… csak… gyorsabban…

            Teljesítettem kérését, és gyorsítottam a tempón, amitől ő felnyögött. Térdelő pozícióba húztam fel, hogy hozzáférjek férfiasságához. Addig mozogtam benne, és mozgattam kezem férfiasságán, míg el nem élvezett, csak utána adtam át magam a gyönyörnek én is…

- Hűha mi van veled? – kérdeztem, mikor már kaptam levegőt.

- Semmi… csak szükségem van rád – bújt oda hozzám.

- Na jó, ki vagy te, és mit tettél Draco Malfoyal? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mikor közel fészkelődött hozzám, karomat átvetette magán, és fülét szívemre szorította.

- Csak olyan jó így, veled, és főként, hogy végre nem ordítoztunk egymással előtte.

- De Draco tudod… - kezdtem bele

- Igen. Tudom, Azért mert aggódsz, de… én félek.

            Akkorára kerekedett a szemem, mint egy palacsintasütő. Draco Malfoy fél és be is ismeri. Valaki megcsípne?

- Mitől félsz? – kérdeztem szorosan magamhoz ölelve.

- Mindentől, Nic, mindentől… hogy mi lesz, ha rájönnek, vagy mi lesz, ha ezt tovább kell titkolnom és beleőrülök. Hogy mi lesz, ha apa rájön, hogy nem csak vakációzni mentem, ha igazán felizzik karomon a sötét jegy, és ő hív majd… Aggódom a jövő miatt, és jelen percben az egyetlen ami biztosnak tűnik az te vagy, és az ölelésed.

- Nem kell félni, amíg itt vagyok – suttogtam a hajába.

- Ha legközelebb visszaélsz azzal, amit az előbb elmondtam, megátkozlak! – dünnyögte halkan, ám én álla alá nyúltam és a szemébe néztem.

- Nem fogok – mondtam és megcsókoltam.