A döbbenettől nem jutottam szóhoz. Valaki ellophatta a hangom, mert sok mindenre számítottam de erre nem.

- Youn, én…

- Ne, most ne mondj semmit, mert akármit mondasz minden szavadtól csak jobban foglak utálni, és olyat teszek, vagy mondok, amit bánni fogok. Hagyj egy kicsit, ezt az egy dolgot feldolgozni. Majd szólok, ha érdekel a többi. – mondtam higgadtan, pedig nem tudom, hogyan találtam meg ezt a nyugodt hangot.

- Youn, csak…

- Nem vagyok rá most kíváncsi.

- Én… - lépett hozzám közel, és megpróbálta megsimogatni az arcom.

- Ne – húzódtam el érintése elől. – És nem érdekel, ma hol alszol, de velem nem. Jó éjt.

- Sajnálom! – kiáltott a hátamnak.

- Mégis mit sajnálsz?! – fordultam meg és üvöltöttem neki, ahogy a torkomon kifért. – Azt, hogy nem mondtál el valami fontosat?! Hogy eltitkoltál valamit, ami ennyire az életed része?! Vagy azt, hogy csak a vasárnapi apukája voltál egy gyereknek?! Mert most kurvára gondolkozz el azon, hogy mért haragszom rád a legjobban!

            Kivágtáztam a konyhából, fel az emeletre, be a hálóba, és úgy csaptam be magam mögött az ajtót, hogyha üveg betét lett volna benne, hát betörik. Furcsa érzés volt. Haragudtam rá azért, amiért eltitkolta ezt, de Hina-chan helyében haragudtam rá a legjobban, amiért nem volt mellette. Egy kislány. Sounak van egy lánya. Csak ültem az ágy szélén, és nem tudtam napirendre térni az információ fölött. Nehéz volt magam elé képzelni Sout komoly apukaként, igazából komolytalanként se sikerült látnom. Ő a fejemben, egy mániákus, aki a táncnak és nekem él, mert eddig biztos voltam abban, hogy nagyon fontos vagyok neki, de ha ezt egy gyerektől vettem el…

            Morcosan dobáltam le magamról a ruhákat, áthágva ezzel a „koszos ruhát a szennyes tartóba” elvemet. A padlón landolt a garbó, a farmer, a zokni, sőt a boxerem is. Ruha nélkül bújtam be a takaró alá, arcomat Sou párnájába fúrtam, miközben dühös voltam önmagamra is, hogy az illata nélkül aludni se tudnék. Bevackoltam magam, és rémálmokkal teli, pihenést nem nyújtó álomba merültem.

            Reggel fáradtan ébredtem. Friss kávé illata szállt a levegőben, ruháim eltűntek. Ugyan nem néztem utána, de minden bizonnyal a szennyesbe voltak. Sou biztos bejött ruhát kivenni magának, és gondolta felül a piros biciklire. Szép próbálkozás, de ennyivel nem lehetett lekenyerezni. Kikászálódtam az ágyból, lezuhanyoztam, magamra kaptam egy kényelmes már lassan szétfoszló farmert, és a konyha felé vettem az irányt. A kávéfőzőn egy cetli fogadott.

„Elmentem próbára. Este jövök, és nagyon szeretnék veled beszélni! A kávé friss,

Szeretlek: Sou”

Ügyes próbálkozás volt. A kávé már-már meglágyította szívemet. Öntöttem egy bögrébe, majd sóhajtva leültem az egyik székre, és államat könyökömre támasztva töprengtem, hogy hogyan is történhetett ez… Mindenkinek vannak titkai. A nők titkolják a súlyukat, én azt, hogy pontosan hány férfival is feküdtem le, Reiko Kai előtt a vázlatokat, de egy gyereket titkolni, borzalmas nagy hülyeség. Persze nem tudhatta, hogy szeretem a gyerekeket, de eleve azt feltételezni, hogy nem érdekel a gyereke.

            Csak néztem a kitöltött kávét, és minél tovább gondolkodtam, annál jobban összekuszálódtak a gondolataim, és a végén azt se értettem, hogy mit is akartam pontosan elérni a töprengéssel. A csöngő szakította meg a gondolataimat.

- Reiko! – öleltem magamhoz asszisztensemet.

- Éreztem, hogy valami nincs rendben – mondta, és visszaölelt.

- Hát nincs. Ezt beszéljük meg odabent…

- Mi történt? – Kérdezte, mikor már a konyhában ültünk, és éppen kávét töltöttem neki.

            Milyen furcsa. Reikóval mindig kávézás közben beszélgettünk. Mintha ez a nyamvadt kávé teljesen központi szerepet öltene be az életünkben… Pedig a vérnyomásom Sou bejelentése óta folyamatosan az egeket verte.

- Sounak van egy lánya – mondtam tényszerűen, Reiko pedig félrenyelte a kávéját.

- Hogy milye? – Kérdezte köhögve.

- Kislánya. A kép alapján négy-öt éves lehet. Tegnapi bejelentésed után kérdezte, hogy mi a bajom, hát elmondtam, hogy mennyire szerettem volna régen egy gyereket, ő meg bevallotta, hogy neki van egy. Jobban mondva rám bízta a rádöbbenést miután a tárcájából előhúzott egy képet, ami az ő lányosított kisgyerekkori képe is lehetett volna – mondtam, miközben egyre több keserűséggel telt meg a hangom.

- Szóval ott járt vasárnaponként…

- Minden bizonnyal.

- És, hogyan?

- Hát, hogy hogyan lesz a gyerek, azt nem hiszem, hogy magyaráznom kéne – böktem a bögrémmel Reiko hasa felé.

- Ja normális esetében tökéletesen tudom, de Sou tudtommal meleg.

- Hát igen eddig én is így tudtam – horkantottam gúnyosan.

- Mit mondott még?

- Semmit. Közöltem vele, hogy nem vagyok kíváncsi többre, elsőre bőven elég volt ennyi információ. Persze most, már ha dohányoznék a huszadik szálat szívnám, mert nem tudom, hogyan, mikor, ki neveli, mennyire szoros a kapcsolatuk… És nem tudom ezt mért nem merte elmondani.

- Youn, légy őszinte magadhoz. Te olyan gyerek szerető típusnak tűnsz? – mosolygott rám Reiko szomorúan.

            Teljesen igaza van. Nem tűnök annak. De ha valakivel egy éve élek együtt annak tudnia kéne, annak éreznie kéne, hogy ha nem is lennék gyerekszerető, akkor is az ő gyerekét szeretném, mert őt is szeretem!

- Tudnia kellett volna, hogy nem zavar, hogy van egy gyereke – summáztam össze egy mondatba gondolataimat Reikónak.

- Aha, neki is mesélted azt a történetet, amikor a boltba összetalálkoztál egy férfival, aki felvitt magához, és az exe éppen vitte át hozzá a három gyerekét? Mert ha jól emlékszem azt a történetet „az a három idióta takonypóc”- al szoktad mesélni…

- Nem, nem meséltem. Jó nem minden gyereket szeretek. És az amúgy is kínos volt.

- Jah, ki örül, ha a volt férjénél egy férfit talál.

- Érdekes, hogy a talált férfi szemszögéből ezt kevesen nézik – mormogtam halkan, és nevettünk.

- Meg kell vele beszélned – mondta elkomolyodva Reiko.

- Tudom. Este meg is fogom vele beszélni.

- Nem ordítasz majd?

- Nem szoktam… - Reiko a szemét forgatta. – Tényleg nem szoktam… na jó tegnap igen ordítottam, de nagyon bántott.

- Pontosan mi?

- Nem tudom. Talán, hogy neki megadatott, ami nekem nem, és mégsem tud vele eléggé élni. Hogy ahelyett, hogy a lányával lenne, vagy egy dohos pincében táncol, vagy velem van. Persze én örülök, hogy velem van csak… egy gyerek ennél többet érdemelne, nem?

- Teljesen, totálisan, és végleg visszavonhatatlanul felnőttél Youn-chan! – mosolygott rám Reiko vidáman.

- Igen. – bólintottam. – Én is ettől félek.

            A kanapén ültem és olvastam. Legalábbis az egyik percben, a következőben már Sou keltegetett óvatosan simogatva karomat. Lassan kinyitottam a szememet, nagyon furán láttam a világot, megdörzsöltem a szememet, de félúton megakadt a mozdulat. Szemüvegben olvastam úgy nyomott el az álom, és félig rajta keresztül néztem szét, azért volt olyan fura minden.

- Ébren vagyok – dünnyögtem, majd nyújtózkodtam egy nagyot.

- Beszélhetünk? – kérdezte Sou komor arccal. Azonnal éber lettem.

- Persze.

            Felkuporodott mellém, mindkét lábát felhúzva a kanapéra. Csak nézett maga elé, néma csöndben.

- Még ma elmondod, amit akarsz? – kérdeztem élesen. Ő egy nagyot sóhajtott, és rám nézett végre. Hatalmas szomorúság volt a szemében, és egy csöppnyi sértettség.

- Én bezzeg sohasem siettettelek…

- Aha, de én nem is vártam ennyi időt, hogy elmondjak valami fontosat. Mikor akartad elmondani, hogy van egy lányod?

- Nem tudom.

- El akartad mondani?

- Persze az első perctől kezdve, és Suzu ezerszer elmondta, hogy bajom lesz ebből, meg Takeshi is és anya, és apa is…

- Az egész családod tud rólam?! – Pattantam fel hirtelen a kanapéról.

- Ülj le, kérlek. Nyugodj meg és kezdjük az elején.

- Üdv Hamano Youn, és te idegen? – a hangom sértettséggel volt teli.

- Sajnálom Youn.

- Ezt már mondtad.

- Akkor hagyod, hogy végre mást is mondjak?

            Lassan leültem. Igaza volt. Én nem hagytam beszélni, és ha máshoz nem is, ahhoz joga volt, hogy elmondja a dolgokat. Csöndben vártam, amíg elkezdi.

- Tizenhat évesen jöttem rá, hogy meleg vagyok. Táncosok között voltam, akiknek a fele meleg volt, nem éreztem zavarónak, csak az iskolában titkoltam, a szüleim nagyon megértőek voltak, azt hiszem előbb tudták mint én magam. Hina-chant egy véletlennek köszönhetem. Lefeküdtem az egyik lánnyal, akivel együtt táncoltunk. Egy szerelmespárt kellett eltáncolni, és csak ketten voltunk a teremben a végére olyan… természetesnek tűnt. Persze már abban  percben éreztem, hogy ez így nem lesz jó, de megtettük. Másnap már nem jelent meg próbán. Küldött egy levelet, hogy nem bír a szemem elé kerülni. Kilenc hónapra rá amíg én iskolában voltam elvitte a szüleimhez…  Ő lemondott minden jogáról, így Hina-chan egyedül az enyém lett, de én képtelen voltam róla gondoskodni. Otthagytam a szüleimmel és Suzuval. Én… lemaradtam a lányom első két évéről. Egy tizennyolc éves még nem alkalmas szülőnek. Két évig felé se néztem, csak képet láttam róla. Aztán két évig rengeteget voltam vele, az utóbbi egy évben megint csak heti egy napot…

            Döbbenten ültem. Elhanyagolta a gyerekét, és a végén már miattam. Hirtelen borzalmas mérges lettem Soura.

- Mért nem mondtad? – kérdeztem, mikor már meg tudtam szólalni.

- Youn, a minap mikor meséltem egy tenyérnyi kismacskáról, akit Takeshi talált, és kérdezte, hogy nem kellene nekünk, úgy reagáltál, mintha egy kisállat a föld legrosszabb dolga lenne…

- Egy gyerek nem egy macska!!!

- Honnan kellett volna tudnom, hogy nem utálod a gyerekeket?

- Onnan, hogy ismerned kellene már ennyire!

- De ha én se tudtam mit kezdeni magával a ténnyel se, hogy gyerekem van éveken keresztül, hogy várhattam volna, hogy te tudsz majd vele mit kezdeni?

- Azt hittem, egy pár vagyunk. Az úgy nem működik, ha ennyire nem vagy őszinte. – mondtam halkan. Egyre kevésbé voltam dühös, csak szomorú és csalódott.

- Nem tudtam, hogy mondjam el, ezt nem… nem lehet csak úgy közölni. Szia Yagami Sou vagyok, 23éves táncos, és van egy 5éves kislányom, akit a szüleim nevelnek, mert én egy akkora csőd vagyok, hogy még a gyerekemet se tudom felnevelni! Nagyon szeretem Hina-chant, és nagyon fontos nekem, de egyedül erre képtelen voltam. Annyira bánok mindent. – láttam, hogy gyűlnek a könnyek a szemében.

            Mérges voltam, hogy nem tudok rá annyira haragudni, mint szeretnék. De annyira fiatalnak láttam őt ott a kanapén kucorogva, annyira gyengének és sebezhetőnek, hogy kinyújtottam felé a karom, és ő kapva a kimondatlan ajánlaton, hozzám bújt és én átöleltem.

- A szüleid mit szóltak?

- Nagyon haragszanak rám ezért, de nagyon szeretnek, úgyhogy nem tudják eléggé kimutatni, hogy mennyire nagyon haragszanak.

- Jé de ismerős… Mondtam a feje búbjának.

- Szeretnének téged megismerni. Főként Suzu, már féltékeny volt, amikor Takeshi mesélt rólad.

- Engem, megismerni? És a lányod mit fog szólni?

- Hina-chan nagyon megértő, és okos. Fogalmam sincs mitől lett ennyire értelmes gyerek.

- Hát nem az apjára hasonlít.

- Nagyon haragszol?

- Kimondhatatlanul dühös vagyok rád, és nem akarok fenyegetőzni, de még egy ilyen eltitkolás, és nem a kanapéra száműzlek, hanem az utcára.

- Más már ezért kitette volna a szűröm.

- Soha sem voltam átlag ember – vontam meg a vállam, és Sou szomorkásan felnevetett. Lassan elhúzódott tőlem, és a szemembe nézett.

- Szeretnél vasárnap velem jönni?

- Mit tudnak rólunk a szüleid? – kérdeztem vissza félve.

- Mindent. – Elkerekedett szemmel néztem rá. – Igen tényleg mindent. – Mosolygott rám, és felém hajolt, hogy megcsókoljon. A kezemmel befogtam a száját, mielőtt még az enyémhez ért volna.

- Nincs több titok?

- Nincsen – dünnyögte a tenyerem mögül.

- Biztos?

- Biztos.

- Akkor veled megyek – Mosolyogtam rá, majd elvettem a kezem a szájáról, és hagytam, hogy megcsókoljon.