Öt perc szünet. Öt perc… Sóhajtva lépek be a dohányzóba. Nem szoktam dohányozni, csak nagyon ritkán. Youn még ezt a nagyon ritkát sem tudja. Tanácstalanul állok, fogalmam sincs, kitől kellene kérnem egy szálat.

- Sou! Kérsz egy szálat? – kínál meg mosolyogva Hiroki. Kedves fiú.

- Köszönöm – mondom már kezemben a cigarettával. Számba veszem, és ő meggyújtja. Felparázslik. Szeretem a cigarettát már nézni is. Elvonulok egy sarokba. Még van négy és fél percem kigondolni, hogy mit is mondok majd este Younnak.

            Amikor tegnap este szinte könnybe lábadt szemmel mondta, hogy apa akart lenni, de sohasem lehet, már éreztem, hogy elrontottam. Nagy hiba volt, és mindenkinek igaza volt, aki azt mondta, azzal, hogy nem mesélem el neki, hatalmas hibát követek el. Nem hittem el, nem tudtam elképzelni, hogy az én vörös hajú démonom, akiből úgy kell minden szeretettel teli szót kicsikarni, olyan álmokat delelget magában, mint az apaság. Biztos vagyok benne, hogy ő jobban csinálta volna.

            Tizennyolc évesen lefeküdni egy táncos társaddal, aki nő miközben te régóta tudod magadról, hogy nem vonzódsz a nőkhöz, nem egyszerű tévedés, hanem borzalmas nagy hülyeség. Akkor még csak tanultam, és a tanár kettőnknek adta ki egy szerelmespár megformálását. Úgy kellett érintenem, emelnem tartanom őt, hogy ne csak testiség legyen a mozdulatokban, hanem érzelem is. Mire végeztünk a gyakorlással, száját éreztem a számon, és nem tűnt rossznak. Csak egy csók volt, és igazán akkor fogtam fel, hogy mekkora bajban is vagyok, amikor meztelen testét éreztem az enyémhez érni. Furcsa volt, új, és nem annyira élvezetes, mint amennyire szokott. Persze felelőtlenek voltunk, nem védekeztünk. Miután vége volt, Miki szégyenlősen kapkodta magára ruháit és remegő hangon kért bocsánatot. Tudta jól, hogy meleg vagyok. Próbáltam győzködni, hogy nem az ő hibája volt, hanem a pillanaté, de hasztalan volt. Soha többé nem láttam. Nem jelent meg több órán.

            Kilenc hónappal később, amíg én iskolában voltam, ő elvitte hozzánk Hina-chant. Anyuéknál hagyta az összes irattal, amiben az volt, hogy lemond róla, és csináljak vele amit akarok. Adjam örökbe, neveljem fel neki mindegy, de nem teheti tönkre táncos karrierjét. Mikor hazaérve gyereksírást hallottam és megpillantottam őt egyből tudtam. Nem akartam kézbe venni a lányomat, nem akartam őt megérinteni, és gyűlöltem, amiért ott van, és elvesz tőlem valamit, ami a felelőtlenség és a gyermekkorom. Nem akartam ezt.

            Összepakoltam, és pár nap múlva eljöttem otthonról. Suzu rengeteget győzködött, s még mindig a fülemben cseng eljövetelem előtti vitánk.

- Nézd meg Sou! Annyira hasonlít rád.

- Remek akkor akár a te lányodnak is elmenne – válaszoltam epésen.

- Ő a te lányod! Nem hagytatod itt a szüleinknek.

- Oh dehogynem húgocskám.

- Ne viselkedj úgy, mint egy istenverte kölyök.

- Pedig az vagyok, és most elmegyek innen.

- Hogy fogsz később a tükörbe nézni, ha lemaradsz a lányod első szavairól, első lépteiről. Hogy fogsz a tükörbe nézni, ha majd egyszer kétkedve kérdezi, hogy igaz-e hogy te, mint idegen bácsi vagy az apukája?

- Ezt majd akkor megbeszélem magammal, és most hagyj elmenni, mert megfolyt ez a hely!

            Otthagytam a csöpp gyerekem a szüleimmel, Takeshi befogadott. Dolgoztam, tanultam, és ha egyiket sem tettem, akkor ittam. Azt hittem ez majd megoldja a dolgokat. Takeshi rengeteget veszekedett velem, de én csak romboltam magam tovább, miközben az üres perceimet az a gondolat töltötte ki, hogy egy utolsó szemétláda vagyok, aki elhagyta a gyerekét. Tudtam Anyu mennyire, megvet érte, és nevelésének csődjét látja maga előtt. Mégis néha felnézett Takesihez a kedvenc ételemmel, vagy csak azért, hogy megnézze élek-e még. Nem érdemeltem meg a gondoskodását.

            Két évig tettem ezt. Utána kerültem a jelenlegi társulathoz, ahol végre rendes fizetést kaptam, így nem kellett pincérkednem. Ez a hely rendet, és fegyelmet követelt. Egy nap mikor próba után hazamentem, Takeshi „véletlenül” kinn hagyott egy képet. Hina-chan volt rajta, azzal a plüss nyúllal, ami kiskoromban az enyém volt, szorította magához azt a szerencsétlen ezer éves foszló nyulat.

- Hol találta?

- Meglátta, ahogy Suzu ahhoz a nyúlhoz beszél, és megkérdezte kié. Azt mondták neki az apukájáé, azóta fürdésnél is úgy kell kiimádkozni a kezéből. – Takeshi hangja szomorú volt, már nem volt mérges, két év alatt letett arról, hogy valaha jó útra térek.

- Szeretném őt látni – mondtam ki mielőtt még végig gondoltam volna. Annyi bűnöm volt amit jóvá kellett tennem, és nem reménykedhettem abban, hogy Hina-chan valaha megengedi, hogy jóvá tegyem.

            Másnap nem volt próbám, Takeshi elvitt a szüleimhez. Remegve szálltam ki az autóból, a kertben ott játszott a lányom. Rám nézett, és akkor tudtam, hogy megtörtént a lehetetlen, és örökké tartó szerelmet fogadok egy lánynak.

- Bácsi! Te vagy az apukám? – szólított meg.

- Igen – válaszoltam rekedten, ő elkezdett futni felém.

- Apuuu – és ahogy futott felém kitárt karokkal, én felkaptam és megöleltem. Folytak a könnyeim, és nem bírtam nekik megálljt parancsolni. Csak szidtam az idióta fejemet, amiért akkor régen elhagytam a gyerekemet.

- Kicsit késő van ehhez, nem gondolod? – hallottam apám hangját az ajtóból.

- Nagypapi ne bántsd Aput! Végre itt van! – védett meg lányom. – Gyere, játszunk. – kapálózott, hogy le szeretne szállni a karomból. Letettem, és már rohant is a házba intve, hogy menjek vele.

- Ne kelts benne hiú reményeket. – mondta apám, ahogy elhaladtam mellette. Bólintottam.

- Mi van valaki felnőtt? – nézett rám nevetve Suzu.

- Meg fogjátok ezt valaha bocsátani?

- Nem hiszem. Apu főként nem, szinte szerelmes az unokájába. De hajlandóak vagyunk úgy tenni, mintha minden el lenne felejtve.

- Apuuuu gyere mááár!

            Két évig minden szabad másodpercem a lányommal töltöttem, próbálva elfeledtetni azt, hogy régen nem így történt. Ez pontosan addig tartott, amíg meg nem ismertem Yount. Takeshi mondta, hogy keressek magamnak valakit, mert a gimnázium óta nem volt komoly kapcsolatom. Akkor már nem nála laktam, de a lakásom pici volt, és nem voltam elég időt ahhoz, hogy Hina velem lakhasson. Hallgattam legjobb barátomra, és egy este elmentem a helyi meleg bárba. Rosszkedvűen morcosan, de eltökélten. Amikor (az akkori tudomásom szerint először) megláttam Yount olyan bánatos arckifejezése volt, mint a lányomnak, mikor elbúcsúzom tőle. Úgy nézett maga elé, mint azok, akik nem is tudnak róla, mennyire szeretetért könyörög minden mozdulatuk. Odamentem hozzá, és azt hittem elcsábítom, de már az első mosolya után tudtam, hogy itt nem én hódítok, hanem ő, ebben a harcban nekem esélyem sincs hozzá képest. Én szerettem őt az első pillanattól kezdve, de ő csak a magányában gyógyírnek szánt. Többet akartam, minden reggelét estéjét, a nappalaiból néhány lopott percet.

            Mikor sikerült, mikor először hívott be magához, hogy aludjak vele, az maga volt a boldogság, és… megint szinte már megfeledkeztem valakiről akiről nem lett volna szabad. A lányomról. Takeshi előbb találkozott Younnal, mint hogy otthon elmeséltem volna. Kaptam is fejmosást bőven.

- Takeshi azt mondta gyönyörű.

- Tényleg az.

- És hogy nem néz ki japánnak.

- Az édesanyja ír volt. Younnak vörös a haja, és zöld a szeme.

- Váó igazi különlegesség, és nem feledkeztél el közben valakiről? – Egyre élesebbé vált húgom hangja és pontosan tudtam mire játszik.

- Nem, nem feledkeztem el a lányomról Suzu.

- Persze a lányod, és ki nevelte eddig? Nekem jobban a lányom, mint neked – mondta és rám vágta az ajtót.

            Igaza volt. Meséltem Anyunak is róla, és azt mondta, nekem is kell valaki. Kérdezte, hogy mondtam-e Younnak, és hogy nem akarnánk-e hogy velünk éljen Hina. Egy pillanatig, csak egyetlen pillanatig átadtam magam a gondolatnak, hogy egy teljesen egész család vagyunk. De az életemet mertem volna tenni arra, hogy Youn nem szereti a gyerekeket, és amúgy is irtózott mindenféle érzelem dologtól, így napoltam a kérdést. Mindig, egyre messzebbre.

            Hina mérges volt rám. Régen egy héten többször jártam otthon, miután Younnak összeköltöztem csak heti egy nap látogattam meg, és ez neki nem volt elég. Megértettem az érzéseit. Én is jobban örültem volna, ha mindig vele lehetek. Vele és Younnal, de nem lehetett. Legalábbis én azt hittem. Hálát adtam az égnek, hogy csak egyszer hozta fel a vasárnapi kimaradásaimat, nem is hittem, hogy ennyire megértő, és elfogadó tud lenni.

            Hogy mekkora ökör voltam. Egy címeres balfék. Megbuktam, mint apa, mint társ, mint gyerek. Egy csődtömeg vagyok, amiért a környezetemben élőket nagyon kellene sajnálni. Mert mégis elviselnek.

            A cigaretta végig égett. Alig szívtam belőle valamennyit. Letelt a szünet, és várt a próba, este pedig egy nem túl vidám beszélgetés, de végre tudtam, hogy mit kell tennem. Őszintének kell lennem.