Az ember sokszor szerez új információt. Például azt, hogy legtöbbször Takeshi autójával ment haza Sou, és sokszor maga Takeshi is vele tartott. Mikor aznap reggel értünk jött, bocsánatkérően nézett rám. Nem mondott semmit, és nem mondtam semmit. Egy percig átfutott az agyamon, hogy mérgesnek kellene rá lennem, aztán rájöttem, nem volt joga Sou helyett bármit is mondani.

            Nem volt hosszú az út. Egy óra alatt meg is érkeztünk. Sou szülei egy barátságos kinézetű kertes házban laktak. Ahogy az autó megállt a ház előtt, elkezdett remegni a lábam. Sou hátul ült velem, bíztatóan megfogta a kezem, és megszorította. Aha persze neki nincs mitől félnie, ő a félni valókat le tudta csütörtökön, amikor elmondta, hogyan is van neki most egy öt éves kislánya, de nekem csak most jön az igazi félelem.

            Kiszálltunk az autóból, ahogy Sou belépett a kapun, kiáltás csapta meg a fülemet.

- Apuuuuu! – És egy apró kislány futott Sou elé, aki meglátva a lánykát boldogan elmosolyodott, leguggolt, és megölelte. Soha sem láttam Sout még ennyire őszinte örömmel mosolyogni, mint akkor, amikor a lányát tartotta karja közt. Felállt, karjában tartva Hina-chant, és felém fordultak. A hasonlóság még fejbe vágóbb volt, mint a képen.

- Te vagy Youn-san? Apu mutatott képet. - Megszólított. Engem, és látott rólam képet, és szóhoz sem jutottam. Értelmesen tisztán beszélt, korát meghazudtolóan, és mégis kedvesen az őszinte gyermek mosolyával nézett rám. Megköszörültem a torkom.

- Szóval te vagy Hina-chan. Apukád rengeteget mesélt rólad.

- Ha ilyen sokat mesélt, mért nem jöttél hamarabb meglátogatni? – Igen egy nulla a gyereknek.

- Mért is nem jöttem hamarabb Sou? – néztem szemöldököm felvonva a boldog apukára. Ha ő tehet a helyzetről, hát viselje is a következményeit.

- Öhm kicsim nem kellene inkább bemennünk? Nagyanyád meg fog engem ölni, ha sokáig ácsorgunk a ház előtt.

- Ez így igaz kisfiam – csendült egy kedves nőia hang. Ránéztem. Ötven év körüli már nem túl vékony nő állt a nyitott ajtóban, és vidáman mosolygott. Nagyon hasonlított rá a fia. Idegesség fogott el, ahogy láttam, hogy elindult felém.

- Anya, ő Youn.

- Örülök, hogy végre megismerhetünk téged – mosolygott rám kedvesen, és én tisztelettel hajoltam meg előtte.

- Én örülök a találkozáshoz asszonyom.

- Apa hideg van! Meg fogok fázni!

- Jól van kicsim, menjünk be. Jössz Takeshi?

- Nem előtte benézek a szüleimhez.

- Nem köszönsz Suzunak? – vigyorgott Sou gonoszul.

- Suzu-neesan már nagyon várja Takesi-niisant. – bólogatott Hina-chan és Takeshi fülig pirult.

- Szép volt – nevetett föl Sou, és tenyerét Hina-chan felé fordította, a kislány nevetve belecsapott apja tenyerébe.

- Menjetek a fenébe… - morgolódott Takeshi, és átkullogott a szomszédba.

- Apu, mi az a fene? – húzta össze apró szemöldökét Hina-chan, és ezen már én is felnevettem. Sou segélykérően nézett rám.

- Szerintem ezt kérdezd meg majd Takeshitől – mondtam megmentve Sout.

- Ühm rendben! – bólintott a kislány, és végre bementünk a házba.

            Rend, tisztaság, és japán berendezés fogadott. Nálam minden európai stílusú volt, anyám mindig kinevette apát, és közölte, hogy ő nem fog tudni ilyen apró bútorok között élni, és ezt a szokást vittem magammal mikor végre saját házam lett. Bár sohasem jártam anyám családjánál, és egyszer sem hagytam el japánt, mégis néha idegen volt tőlem ez az egész.

- Korán jöttél fiam – hangzott fel egy komoly hang, és már szembe is találtam magam Sou apjával. Komoly, szigorú vonásokkal rendelkező embernek tűnt. Nagyot nyeltem.

- Nagyapa, ő Youn-san, aki Apu szerelme.

            Kb. a homlokom közepéig szaladhatott a szemöldököm, és biztos voltam benne, hogyha négyszemközt maradok Souval ezért az egy mondatért megfojtom, de minimum nagyon csúnya kínzásoknak vetem alá. Lelkem megnyugtatására szolgált, hogy volt a páromban annyi tisztesség, és legalább elpirult. A körülöttünk állók azonban hangosan felnevettek. Persze, ők értették zavarunkat, csak a kislány nem értette, mért nevetik ki a többiek.

- Apu valami rosszat mondtam? – nézett szomorú szemekkel Soura.

- Nem egyáltalán nem mondtál rosszat.

- Szóval ő az a híres Youn. – Jelent meg kötényben egy lány, vállig érő haja két hullámcsattal volt eltűzve, hogy ne lógjon a szemébe. Ugyan olyan szép volt lánynak, mint Sou férfinek.

- Youn ő a húgom, Suzu – mondta Sou, pedig magyarázata nélkül is tökéletesen tudtam, hogy a testvére az.

- Örülök a találkozásnak. – Hajolt meg, s én ugyan így köszöntöttem őt.

Hangom suttogóra fogva fordultam Sou felé.

- Van még valaki? Kutya, macska, nagymama?

- Nincs senki - mosolygott rám bíztatóan.

- Youn-san gyere velem rajzolni!- rángatta meg egy apró kéz pulóverem alját, majd kézen fogott és a szobájába vezetett. Elővette az üres lapokat, a színes ceruzát. Kedvesen előbb nekem adott lapot, amit hálásan megköszöntem, majd felém nyújtotta a színes ceruzás dobozt, a vendégnek kijáró joggal, hogy előbb vehessek ceruzát.

- Mit rajzoljunk Hina-chan?- kérdeztem, mert nem tudtam dönteni a színek kérdéséről.

- Te rajzolj egy orrszarvút, én meg rajzolok egy lovat. – Nyúltam a szürke színért. Elvégre az orrszarvúak szürkék, de Hina-chan arcát látva tudtam, hogy rosszul döntöttem.

- Milyen színű legyen az orrszarvú?

- Hát kék Youn-san! Még ezt se tudod? – vidáman nevettem fel.

- Igazad van az orrszarvúk kékek – megsimogattam a haját, ő pedig rám mosolygott, őszinte feltétlen szeretettel, ami csak azért járt nekem, mert tudta, hogy az apukájának fontos vagyok.

            Egészen ebédig csöndben rajzoltunk, néha félszemmel láttam, hogy valaki megjelenik az ajtóban, és megnézi, hogyan boldogulunk egymással. Suzu jött be szólni, hogy ebédelünk.

- Nahát! Ez gyönyörű! Sou! Mért nem mondtad, hogy Youn művész? – kiáltott mikor meglátta a rajzom.

            Művész? Hát nem tudom. Sok rajzom kapott már dicséretet, de ez csak egy orrszarvú volt, aki a hátán feküdt és napozott. Oké szépen volt megrajzolva, de napozó orrszarvút megrajzolni nem művészet. Hina-chan elszontyolódva nézett a rajzára. Hatalmas dicséretet várt érte, és nem azt, hogy a nagynénje majd engem dicsér, de összehúzott szemmel nézte a rajzom, és bánatosan bólintott, mintha csak azt mondaná „Hát igen, az a jobb”.

- Szerintem Hina-chan rajza sokkal szebb – mondtam komoly hangon. A kislány arca azonnal felderült.

- Tényleg Youn-san?

- Határozottan!

- Neked adom – nyújtotta felém rajzát, és én már ettől könnyeimet nyeltem. – Cserébe nekem adod a tied?

- Amúgy is neked készült.

- Apuuu nézd mit rajzolt nekem Youn-san! – futott ki a kislány, keresve apját, hogy megmutassa mit rajzoltam neki.

- Váó bámulatos – mondta, majd felhúzta a szemöldökét. – Youn, eddig azt hittem tudsz rajzolni, de azt orrszarvúak mióta kékek?

- Azóta, te ütődött, mióta tavaly karácsonyra vettél a lányodnak egy kék orrszarvút! – sziszegte oda neki húga, ő pedig bocsánatkérően vigyorgott.

- Nekem sokkal szebb rajzom van – mondtam büszkén kidüllesztett mellkassal.

- Neked mid van? Lila halad? – Sou kérdését hallva elnevettem magam, és felmutattam a zöld lovat.

            Utoljára gyerekkoromban lehetett részem ennyire vidám ebédben. Az első morcos kinézet után kiderült, hogy Sou apukájának gyilkos humora van, és hogy pont annyira elfogult az unokájával, amennyire egy rendes nagyapának elfogultnak kell lennie. Az ebéd fénypontja, az egymás kezét véletlenül megérintő Suzu, és Takeshi volt, akik utána végig pirulták az ebédet, a többiek szemforgatásával kísérve. Kíváncsian vártam mikor ismerik már végre el azt a valamit, ami körülbelül Souék születése óta van köztük.

            Evés után segítettem a mosogatásban. Majd kézen fogott Hina-chan és Sou, hogy megmutassák a környéket. A játszóteret, Hina-chan óvodáját, Sou régi suliját és minden egyebet. Már majdnem sötétedett, mikor teljesen átfagyva ám nagyon vidáman visszaérkeztünk. Kaptunk forró teát, majd nekiláttunk megnézni Hina-chan kedvenc meséjét. Elaludtunk, mármint Hina-chan meg én. Soiu végig ébren volt és minket figyelt. Mikor felébredtem azt láttam, hogy meredten néz minket, a szeme furcsán csillog, és apró félmosoly játszott az ajkán.

- Mi az?

- Semmi. Szépek vagytok – mondta kuncogva, és nyomott egy puszit a számra. Ijedten húzódtam el.

- Sou!

- Mi van?

- Viselkedj!

- Ugyan már senki sincs itt.

Némán mutogattam a mellettem alvó Hina-chanra.

- Ő alszik.

- Így igaz – mondta és kilesett félig lehunyt szemhéja alól. Sou felnevetett, ölbe kapta, és elkezdte csikizni. Nevettek mind a ketten, én meg csak néztem, és csóváltam a fejem. Takeshi szakította meg a vidámságot.

- Bocs, tudom ünneprontó, vagyok, de reggel ügyelek. – azonnal elmúlt Sou és Hina-chan jókedve. A kislány apukájához bújt.

- Ne menj még.

- Muszáj.

- Jövő héten jössz?

- Még szép.

- Youn-san te is jössz? – nézett rám az apja válla fölött. Szemében reménykedés csillogott.

- Szeretnéd? – kérdeztem remegve.

- Nagyon!

- Akkor jövök – nevettem rá. Ő elhúzódott Soutól, és felém nyújtotta karját. Magamhoz húztam és átöleltem. Apró karját nyakam köré fonta.

- Addig is vigyázz apura – súgta a fülembe. Csak bólintani tudtam, mert fojtogatta torkomat a sírás. Annyira boldog voltam végre.

- Nos?- kérdezte Sou mikor hazaértünk. Sóhajtva bújtam ki a kabátomból.

- Hogy bírod ki ezt?

- Mit?

- Hogy minden egyes héten így kéri, hogy maradj…

- Mostanság rosszul – mosolyodott el szomorkásan.

- Akkor mért nem maradsz vele?

- Itt élek. Veled. És itt dolgozom, nem lehetne megoldani.

- Vagy csak eddig úgy gondoltad, hogy nem lehet. - mondtam halkan. Még nem tudtam pontosan én se, hogyan gondolom. Csak azt tudtam, hogy íme a tökéletes lehetőség, hogy „lecsapjak” egy családra.

- Menjünk inkább aludni - mondta Sou. Adott egy puszit a homlokomra, és elindult az emelet felé.