- SOU! Azonnal gyere ki a fürdőből, kapkod a táncos virgácsaid, mert Takeshi kidudálja a szomszédokat az ágyukból!

- Jól van na, megyek már – nyargalt le a lépcsőn párom, fejét a lépcsőfordulónál dugta  a pulóverbe, és már előttem állt mikorra kezei is megtalálták a helyes nyílást, és az említett ruhadarab végre rajta volt.

- Az utóbbi időben lassú vagy!

- Tévedsz vasárnaponként Te készülsz el roham tempóban!  – Nyelvet nyújtottam rá, majd kiszáguldottam a házból be Takeshi autójába.

- Induljuk, hagyjuk itt a morgós vénembert!

- Youn… Kicsit furcsa vagy.

- Hagyd rá Takeshi – szállt be az autóba Sou, morcosan. – Három hete ilyen.

- Mióta először volt nálatok?

- Igen… Azt hiszem beleszeretett a lányomba.

- Youn, Hina-chan NAGYON sokkal fiatalabb, mint te!

- Lököttek – dőltem hátra ültömben, és bekapcsoltam a biztonsági övet.

            Mikor kiszálltunk az autóból, a fekete hajú angyalka, nem az apjához szaladt először, hanem hozzám. Az én nyakamba ugrott, és én kaptam az első puszit. Meg egy borzalmasan ronda szemöldökráncolást Soutól.

            A hazaút borzalmas volt. Takeshi fűtött az autóban, nekem mégis összébb kellett húznom magamon a kabátot, olyan fagyos volt benn a levegő. Sou mérgesen meredt maga elé, és egy árva szót sem szólt. Egész nap így viselkedett, és fogalmam se volt mi a baja.

            Illedelmesen elköszöntem Takeshitől, és megköszöntem neki a fuvart. Sou a bejárat előtt toporgott, majd úgy csapta be az ajtót, hogy a képek majdnem lekéredzkedtek a falról

- Oké, azt felfogtam, hogy bajod van, de el is mondod hogy micsoda, vagy addig csapkodod az ajtót, amíg kijön a helyéről? – kérdeztem teljesen nyugodtan.

- TE VAGY A BAJOM! – üvöltötte, én pedig értetlenül álltam a helyzet előtt. Sou nem szokott üvöltözni.

- Sou? Mi van veled?

- Oh tehát a nevem még rémlik.

- Mi bajod?

- Mi a bajom? Az a bajom, hogy három hete meg se kérdezed, mi van velem. Hogy, hogy megy a tánc, egy előadáson sem jártál azóta, pedig múlthéten premier volt! Tudod egyáltalán ezt?

- Sok volt a munkám…

- Egy fenét a munka. Három átkozott hete minden gondolatod Hina!

- Eszednél vagy? A saját lányodra vagy féltékeny? – néztem rá elképedve.

- Nem vagyok féltékeny!

- De Sou az vagy, ráadásul teljesen értelmetlenül, és érthetetlenül.

- Mi érthetetlen ebbe? – nézett rám elkeseredetten.

- Csak próbálom jól kezelni a helyzetet. Nekem fontos volt, hogy jól kijöjjek Hinával. Pont azért mert neked fontos.

- Hát én úgy látom, hogy neked sokkal fontosabb. És neki is te – olyan keserűen csengett a hangja, amilyennek még sohasem hallottam.

- Hogy mi?

- Már nem én vagyok neki se az első, már nem az én nyakamba ugrik, hanem a tiedbe!

- Láttam, hogy bántott téged de ennyire…

- Igen bánt! Hina az ÉN lányom és mégis…

- Mégis mi Sou? – kérdeztem vissza már én is dühösen. – Mégis én foglalkozom vele többet? Mégis nekem fontosabb az, hogy minél kevesebb időt töltsön az apja nélkül? Mégis Én vagyok neki a fontosabb és nem te?

- Tudod is te milyen apának lenni!

- Mert te aztán olyan nagyon jól tudod! Otthagytad őt Sou, és most féltékenykedsz. Úgy viselkedsz, mint egy éretlen kamasz.

- Igen. Mindig elfelejtem, hogy kettőnk közül te vagy az érett felnőtt ember – hangja gúnyos volt.

- Ne beszél így…

- Ne mond meg, hogy mit tegyek! És ha már itt tartunk, mért is vagy még velem? Azért mert velem akarsz lenni, vagy azért mert így végre lehet egy gyereked?

A döbbenettől egy ideig tátogtam. Kerestem hangom, az igazságtalanság miatt. Sou vádaskodása, gyerekes volt, és kicsinyes.

- Ez nem volt igazságos Sou. És ha te magadtól nem tudod mennyire nem, akkor csak sajnálni tudlak! – mondtam halkan, majd a dolgozószoba felé vettem az irányt.

- Hova mész? – fogta meg a csuklóm. Hangja a régi volt, és ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy már nem mondana akkora hülyeségeket, de késő volt. Kimondta.

- Dolgozni. Mert tényleg elmaradtam a munkával, mivel három hete nem dolgozunk Reikoval vasárnap is. És most engedd el a kezem – elengedte, én pedig beléptem a dolgozószobámba, s halkan csuktam be magam mögött az ajtót.

            Mikor becsukódott, hátamat neki döntöttem, lassan lecsúsztam a földre és sírva fakadtam, gyerekesen szaggatottan, nem a felnőttek csöndes bánatával, hanem a gyermek tehetetlenségével. Lassan nyugodtam meg, s mikor már csuklásom is alábbhagyott, akkor tápászkodtam föl, s ültem le az asztalhoz.

            Állam kézfejemre támasztottam, és a sírástól megtisztultan próbáltam átgondolni a helyzetet. Én próbáltam a legjobbat cselekedni. Én próbáltam a legjobb lenni. Próbáltam elfogadó lenni, és megértő, nem kiborulni a helyzet abszurditásától, hogy egy öt éves kislány mellett kéne úgy pótapuka lennem, hogy jó pótapukához híven nem az anyukával, hanem a valódi apával alszom egy ágyban.

            A helyzetet már-már én is komikusnak találtam volna, ha nem tűnt volna fel, hogy Sout az első perctől zavarja az, hogy mennyire könnyedén veszem. Eleinte jól titkolta, de már a második héten keserű lett és hisztis, amit én még több jókedvvel próbáltam kompenzálni természetesen sikertelenül. Hina-chan megérezte apja rosszkedvét, ezért hozzám futott először, és a puszija után fülembe suttogta a kérdését:

- Youn-san, mi baja apunak?

- Biztos csak fáradt – mosolyogtam a kislányra.

            Sou mindig ezt teszi. Nem veszi észre, hogy a körülötte élő embereknek mennyire fontos is valójában. Mikro először találkoztam Takeshivel, akkor is ezt játszotta nem értve, hogy amiért én a mai napig jó kapcsolatban állok Takeshivel az az, hogy mind a kettőnknek fontos Sou.

            És - ugyan nem csak ezért-, de ezért is vagyunk első perctől fogva jóban Hinával. Annak a kis prücsöknek az apja a mindene, még ha neki ez fel sem tűnik néha. És én elfogadom ezt. Azt hogy a gyereknek kell lennie az elsőnek. Soha sem bántott, hogy a szenvedélye a tánc előrébb való, mint én, mint ahogy az sem bánt, amiért a gyereke fontosabb lehetne.

            Az viszont borzalmasan rosszul esett, hogy azt feltételezte, elveszem tőle a gyereket. Sőt, hogy csak haszonszerzésből vagyok vele a gyerekért. Szinte megdöbbentett ez a hatalmas hülyeség. Több mint egy éve éltünk együtt, és még azt feltételezte, hogy nem önmagáért, hanem egy öt éves kislányért szeretem őt, akinek a létezéséről ráadásként még egy hónapja se tudtam.

            Fogalmam sem volt, hogyan másszunk ki ebből a gödörből, csak abban voltam biztos, hogy nagyon hamar ki kéne mászni, mielőtt még többet bántjuk a másikat. Annyira hülye voltam megint elfutottam a vita közepén, persze megsértettek, de vajon mindig a megfutamodás a legjobb megoldás? Már-már felkeltem a székből, hogy kilépjek a szoba védelméből, és szembe nézzek a hétfejű Souval, amikor valaki halkan megkaparászta az ajtót.

- Bejöhetek? – hallatszott egy halk hang az ajtó túl oldaláról.

- Gyere! – kiáltottam ki.

            Belépett az ajtón, halál sápadt volt, és szomorú. Hirtelen elkezdtem félni attól, hogy nem akarja megbeszélni félreértésünket, simán csak elhagy. Becsukta az ajtót, és pont úgy ahogy negyed órával előtte én lecsúszott, hátát az ajtónak vetve.

- Abban a másodpercben, ahogy bejöttél ide, felhívtam Takeshit. Azt akartam, hogy igazat adjon nekem. Hogy megerősítsen abban a hitemben, hogy igazam van – rám nézett. Szomorú mosolyra húzódott az ajka, és én még mindig féltem attól, hogyan fejezi ezt be. –Tudod te hányszor üvöltözött már velem Takeshi? Rengetegszer. Mindig másért. Kezdetben, hogy mért mászom fel olyan fára, amiről nem tudok lejönni, vagy mért dobom úgy a labdát, hogy eltalálja Suzut. Aztán, hogy takarodjak haza meglátogatni a lányomat. De soha nem üvöltött velem még annyira, mint most a telefonba. – Most már vigyorgott szemtelenül, ahogy szokott. És én megnyugodtam.

- Mit mondott? – kérdeztem mosolyogva.

- Nem mondott üvöltött. Szerintem sérült a dobhártyám. Közölte, hogy egy óvodás szintjén megragadt kis hülye pisis vagyok, aki nem tud értékelni egy olyan nagyszerű embert, mint te, aki nem elég, hogy alapvetően el bír engem viselni, de még elfogadja a tényt, hogy van egy gyerekem, sőt a gyerekemmel az első perctől kezdve megtalálja a közös hangot – már nem vigyorgott csak bátortalanul mosolygott. – Egy seggfej vagyok ugye?

- Határozottan egy seggfej vagy Sou! – mosolyogtam rá. – Méghozzá egy hisztis, éretlen seggfej – felkeltem az asztaltól és lassan hozzá sétáltam, és letérdeltem elé. Ő azonnal felém hajolt, hogy ajkát ajkamhoz érintse. Nem húzódtam el, de nem is hajoltam előrébb megkönnyítve dolgát.

- Sajnálom – mondta miközben végigsimított ajkamon.               

- Mindig ezt mondod, miután megbántasz, és mégis újra megteszed – suttogtam válaszul. Sou hatalmasat sóhajtott, és visszadőlt, hátát ismét az ajtónak vetve.

- Tudom. Ideje lenne felnőni ugye? – Gúnyosan horkantottam. – Oké már réég fel kellett volna nőnöm.

- Így van. Nincs mindig minden megoldva egy bocsánatkéréssel.

- Szeretlek.

- Akit szeretünk Sou, azt megpróbáljuk minél kevésbé bántani.

- Tudom…

- És te nagyon gonosz dolgot mondtál.

- Tudom…

- Gyere velem! – ragadtam kézen, majd felhúztam, kinyitottam az ajtót, és felráncigáltam az emeletre, be a hálóba. Kinyitottam a szekrényt, és elővettem két nyakkendőt.

- Azzal mégis mit? – nézett rám kétségbeesve. Egy szót sem szóltam, csak az egyikkel összekötöttem a kezét a feje fölött, míg a másikkal bekötöttem a szemét. Zokszó nélkül tűrte, sőt kifejezetten élvezhette a helyzetet, mert ahogy a farmer szövetén keresztül végig simítottam férfiasságán, éreztem, hogy mennyire felkeltette érdeklődését a büntetési módszerem.

            Levettem róla a farmert, és a boxerét is. Pólóját felhúztam, és a mellbimbóját kezdtem szívogatni. Csípőjével felfele mozdult, keresve tenyerem, hogy kezembe fogjam, és úgy ingereljem. Nem kapta meg az áhított érintést, csak nyelvemmel kalandoztam felsőtestén, majd egyre lejjebb merev férfiasságáig. Nyelvem végig futtattam rajta párszor, és örömmel hallgattam Sou nyögéseit. Teljesen a számba fogadtam őt. Ahogy sóhajtozott kényeztetésemtől, én is egyre jobban felizgultam, akartam őt.

            Mikor éreztem, hogy másodpercek választják el a beteljesüléstől, abbahagytam. Kelletlenül nyögött fel, én pedig elnevettem magam. Gyorsan ledobáltam magamról a ruháim, majd fölé másztam, és nagyon lassan magamba fogadtam farkát. Egyszerre nyögtünk fel az érzéstől.

- Lassíts… így nem bírom… - nyöszörögte kis idő elteltével.

- Nem is kell…

            Mozgásom úgy irányítottam, hogy nekem is a legjobb legyen… magamhoz se kellett érnem, valahogy minden tökéletes volt. Ennyire hamar még sohasem élveztünk el.

- Ha ilyen a büntetés akkor ezentúl is idióta leszek! – nyögött fel Sou, mikor már leoldoztam róla köteleit, és hátam mellkasához szorítva elnyúltunk a takaró alatt.

- Ne álmodozz… Ez egyszeri eset volt.

- Nem is tudtam, hogy ilyen perverz vagy…- sóhajtottam egyet. Sou sohasem fog megjavulni.

- Van egy ötletem! – szólaltam meg kis idő múlva.

- Nekem több is… - suttogta és megharapta a fülcimpám.

- ÁÚ! Cannibál! És nem ilyen ötlet.

- Akkor milyen?

- Költözzön hozzánk Hina-chan.

- Ha ez szex közbe jutott eszedbe én most pakolok…

- SOU!  - mordultam rá, és bokán rúgtam. - Két hete jutott eszembe, de nem mertem mondani, mindig morogtál, és mérges voltál.

- És hogy gondolod? – komorodott el a hangja.

- Hát, talán először csak egy kis időre… hiszen ott az a szoba és… - motyogtam. Ő megfordított, és ragyogó mosolyával találtam szembe magam.

- Csodálatos lenne – mondta és megcsókolt.

- De mit szólnak majd a szüleid? És Suzu? – aggodalmaskodtam hirtelen.

- Majd megoldjuk – mosolygott bíztatóan, majd fölém gördült.

- És most mégis mit csinálsz?

- Szerinted? – vonta föl a szemöldökét, és végig húzta nyelvét nyakamon, majd finoman szívni kezdte a puha bőrt.

- Ugye én nem kapok kötelet? – pislogtam rá, mire ő felnevetett.

- Ha jó leszel nem…

Határozottan mondhatom, hogy nagyon jó voltam azon az éjszakán…