- Renjiii-chan ébresztőőő!

- Ishigaki akadj le rólam, nem alszom, csak nézek ki a fejemből – szólok rá ingerülten, pedig én nem szoktam ilyen lenni. Nem szoktam üvölteni egy kuncsafttal, nem szoktam a „dugás” szót használ. És egyébként is mit keresek én itt. Utálom ezt. Ma minden bosszant. Ez a kedves fiú is. Ő is itt dolgozik, ugyan azt, mint én. A bárpulton támaszkodunk. Nincs kedvem megmozdulni, nincs kedvem dolgozni. Nincs kedvem létezni.

- Mi a baj Renji? – emeli meg az állam, hogy rá keljen néznem. Meleg barna szemei kedvesen néznek rám. Törékeny lányos alkata van. Ha neki lenne olyan hosszú haja, mint nekem akkor ő sokkal nőiesebb lenne, mint én. Mit tesz a hosszú haj… De neki rövid kócos barna haja van.

- Ehhh… Tudod. Tegnap volt az első Munkám – direkt nyomom meg a munka szót, itt mindenki érti, ha nagybetűs munkáról beszélsz az csak egyet jelent. Elengedi az arcom és megtámaszkodik a könyökén, állát kézfején támasztja. Ha valaki ennél jobban nőies lenne az már nő lenne…

- Igen tényleg mintha láttalak volna elmenni Kavagucsi-sanal – elrévedve néz maga elé – nekem sosem volt dolgom vele. Tudod ő a friss húsokat, szereti… én már akkor sem voltam ártatlan mikor idejöttem… - mintha egy kicsit szomorú lenne a hangja. 26 éves, nincs más munkája… ha hihetek a pletykáknak 18 éves kora óta, űzi ezt a mesterséget… Hát minden tiszteletem az övé. Ha én kifogok még egy olyat, mint a tegnap este akkor meghalok… bár élek a gyanúperrel hogy még egy olyan férfi, mint ő nincs a környéken. Csak azt nem tudom, hogy sajnos vagy szerencsére…

- De a többiek sokat meséltek róla – álmodozásomból Ishigaki hangja ébreszt. - Nem féltetlenül adja oda neki a főnök az új fiúkat beavatásra. Állítólag kezdeményező, tüzes mégis figyelmes… Nekem mért nincs dolgom ilyen férfival… - kezdeményező? Emlékeimben kettőnk közül, én voltam a kezdeményezőbb… azt hiszem össze, vagyok zavarodva… - Azok a fiúk, akik megvoltak neki, mindig csak utána sóhajtoznak. Ő viszont ha betéved figyelemre se méltatja őket. Ne ess ebbe a hibába Renji-chan – mondja, és határozottan néz rám. Tudom, hogy igaza van, de ha már beleestem ebbe a hibába, akkor nem tudok mit tenni.

- És ha már beleestem, hogy jöjjek ki? – valami kaparja a torkom. Nem, nem tetszik ez a gondolat, hogy a körülöttünk lévő fiúk nagy része megvolt már neki, határozottan gyűlölöm azt a gondolatot, hogy mindenki megfordult már a kezei között. Üvölteni tudnék a fájdalomtól, annyira, de annyira bánt.

- Saiki-san, ő itt Izawa Renji. Új fiú nálunk. Remélem örömét, leli majd benne – összerezzenek a főnök hangjára, finoman lecsusszanok a bárszékről. Meghajolok, majd ránézek a férfira. Ez nem az én napom könyvelem el magamban. A férfi jobban hasonlít Hayato-sanra mint Kavagucsi-sanra… alacsony kopaszodik, kövér, csúnya. Nem ez lesz életem legjobb éjszakája…

- Szóval Renjinek hívnak? – kérdezi miközben zöld ingemet, gombolja ki, a hangja legalább olyan undorító, mint a kinézete, viszolygok a gondolattól, hogy hozzám fog érni. Kirángatja az inget a nadrágomból, majd végigsimít a mellkasomon. Ez nem jó. Ez rossz. Nem olyan, mint tegnap volt… A tarkómhoz nyúl, kiszedi a szalagot a hajamból. Zöld pont olyan, mint az ingem. Majd közel húz magához, és szájon csókol. A nyelve, mint valami nyálas csiga tekergőzik a számban. Szorosan tartja a fejem, én meg szabadulni szeretnék… nem akarom ezt. De… ez a munkám… Az ember próbálja mindig a tőle telhető legjobbat nyújtani… fut át az agyamon, és legördül egy könnycsepp az arcomon.

- Megtenné uram, hogy elengedi? – Ez a hang…

- A fiú az enyém ma éjszakára… fizettem érte. És különben is mi jogon jön be más szobájába? - mondja ez az undorító rém.

- Az ajtó nem volt bezárva... és tudja mit? Tripla árat fizetek magának, ha elengedi. – A hangja rideg, és határozott.  Szememből meg peregnek a könnyek, szinte alig látom őt…

- Ennyire kell magának ez a ringyó? Akkor vigye. – elengedi a kezem, én bizonytalanul elindulok Kavagucsi-san felé. Ő kinyújtja a kezét, szinte belebújok az ölelésébe. Apró puszit nyom a homlokomra.

- Vedd fel az inged és várj meg az ajtó előtt. Nekem van még egy aprócska elintéznivalóm jó? – Úgy suttogja, ezt hogy még mindig magához ölel. Sután bólintok, felkapom az ingem, a szalagom, és kilépek a szobából. Becsukom az ajtót, begombolom az ingem, összekötöm a hajam. Mire végzek tompa puffanást hallok, majd kilép Kavagucsi-san is és a kezét rázogatja.

- Nem vagyok én ökölvívó… - morogja meg maga elé, majd karon ragad. – Gyere.

- De mégis hova? – loholok utána.

- A lakásomra.

És mint aki ezzel mindent megmagyarázott, fut velem, alig birok szaladni utána. Csak annyi időre engedi el a kezem, hogy felvehessem a kabátom. A szívem pedig hangosan dübörög nem hallok tőle semmit, Csak a kezét érzem a kezemen, csak őt látom… és örülök annyira, örülök, hogy itt van velem. Hogy nem azzal az undormánnyal kell lennem, hanem vele… és aminek a legjobban örülök, hogy ez nem az első, hanem a második éjszaka lesz.