- Caleb… szerelmem… meghalnék érted bármikor – hallottam egy lágy hangot, s láttam, ahogy belemerítem ujjaim a lángvörös hajzuhatagba.

- Caleb… - suttogta a hang szerelemtől ittasan.

- CALEB! – visította az, akinek az előző percben még haját simítottam, majd orromban éreztem az égett haj szagát, először a gyönyörű haja gyulladt meg, majd a bőre is lángolt, s egy éles kiáltás után örökre néma maradt.

- DAMIAN! – kiáltottam és az álom szertefoszlott.

            Úgy ültem fel, mintha rugóra járna felsőtestem. Sípolva vettem a levegőt. Takaróm a földön volt, párnáimmal együtt, lepedőm a fejemhez gyűrve, nekem pedig fénylett a bőröm az izzadtságtól. Sóhajtva keltem fel, s kisétáltam a fürdőszobába. Hidegvizet engedtem nyakamra, és megmostam az arcom, majd farkasszemet néztem a tükörképemmel. Egy nagyon karikás szemű, nagyon kócos 20éves fiút nézett rám vissza. Mérgesen fordítottam el az arcom tőle.

            Visszamentem a szobámba. Még mindig remegett a kezem az álomtól, és nem volt kedvem visszafeküdni, így megigazítottam az ágyat, majd leültem az asztalomhoz, és nekiláttam tanulni.

- Má megen oditottá!

- Nyeld le, és utána mond – szóltam Atisnak, aki akkorát nyelt, hogy az egész utca hallhatta.

- Már megint ordítottál! Minden csajt elüldözöl, a tegnapi is azt hiszi, hogy egy pszichopatával lakom együtt.

- Ha nem hoznál minden este mást haza, nem kéne magyarázkodni – tettem a mosogatóba müzlis tálam, s nekiláttam a mosogatásnak.

- Fáj neked mi? – húzta össze szemét a lakótársam.

- Peeeersze Atis. Minden vágyam lenne egyik buta libát a másik után az ágyamba vinni.

- Az a te bajod Karesz, hogy régen kúrtál.

- Atis. Modor. Méghozzá jó… igazán legalább végre köszönőviszonyban lehetnétek egymással!

- Minek? – nézett rám vigyorogva, és összekócolta amúgy is kócos hirtelenszőke haját.

- Mit tudom én, hogy végre ne csak a 30 IQ-n aluliakat szedd össze.

- Az afölöttiek túl sokat kérdeznek.

- Borzalmas vagy – forgattam a szemem.

- Én? Nem nekem merül ki a nemi életem a jobb kezemmel való nagyon jó barátságban!

- Még mindig bal az a jobb, mert bal kezes vagyok… - morogtam vissza.

- A gondolatmenet a lényeg Karesz, a gondolatmenet! – lemondóan legyintettem, majd visszaültem az asztalhoz.

- Megint ugyan azt álmodtam – váltottam hangot.

- Gyors témaváltás.

- Atis!

- Jó rendben. Pontosan mit is?

- Az a vörös hajú fiú, azt mondja, hogy a szerelme vagyok, és Calebnek hív… Aztán elemésztik a lángok, és az egyetlen, amit tudok, hogy Damiannak hívják.

- Legalább hangzatos a neve…

- Atis!

- Most ezzel mi rosszat mondtam? – tette maga elé a kezét védekezően.

- Egyszerűen tudnom kell kicsoda.

- Menj aludni.

- Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Menj aludni és próbáld meg kideríteni álmodban.

- Atis te nem is vagy annyira hülye – erre ő vállat vont, felkelt a konyhaszékből, tálját a mosogatóba tette és beáztatta.

- Te Karesz… neked nem gyanús, hogy egy FIÚVAL álmodsz? – hunyorog hamiskásan.

- Kapd be…

- Én kizárt, de az a csoporttársam…

- Jó éjt Atis! – köszöntem tőle jó hangosan és visszamentem a szobámba.

            Atissal értelmes gondolata egészen meglepett. Nem buta ő csak nem szokta használni a fejét. Csak a csajok, meg a bulik. Bár szerencsém volt vele. Kevés fiú szokott tolerálni egy meleg lakótársat, de Atis nem dramatizálta túl. Csak elfogadta, hogy ahogy ő mondaná, fiúkkal szoktam kefélni, és pont.

            Mármint keféltem volna, ha lett volna kivel. De a vizsgák a nyakamon voltak, és hiába telt a fél éjszakám tanulással, a rémálmok után alig tudtam másra koncentrálni, mint arra a gyönyörű vörös hajú fiúra.

            Hihetetlen volt számomra hogy egy reggel alatt két dologban is igaza legyen Atisnak… a visszaalvás, és a bal kéz…

            Sóhajtva dőltem le az ágyamra, kényelmesen elfészkeltem magam, és felidéztem egy nagyon régi tanácsot az alvásra… 10számolásig belégzés 10számolásig kilégzés.

            A negyedik sorozatot már nem számoltam, mert elnyomott az álom. Újra ott voltam, és mint egy külső szemlélő úgy figyeltem az eseményeket. Nekem nem volt testem, de pontosan tudtam, hogy kiket látok, és hol vagyok. Otthon voltam a falumban, és beléptem egy ajtón.

- Caleb! – kiáltott föl a vörös hajú gyönyörűség, mikor meglátta a belépőt, aki én voltam. Kicsit magasabb és sötétebb hajú kiadásban de határozottan én voltam.

- Szervusz Damian – mosolyogtam vissza

- A húgod gyógyfüveiért?

- Igen amióta az azokból készült teát issza, sokkal jobban van. Nagyon hálásak vagyunk érte.

- Örülök, ha segíthetek. Igazából édesanyámat illetné a köszönet de…- megakadt a hangja. Mögé léptem és átöleltem vékony derekát.

- Az ő halála szörnyű veszteség volt a falunak – suttogtam a vörös hajzuhatagba, majd arcom Damian nyakába fúrtam.

- Caleb, ezt nem szabad – tiltakozott nem túl nagy meggyőződéssel.

- Tudom – válaszoltam, majd magam felé fordítottam és lágyan megcsókoltam. Minden ellenkezés nélkül kulcsolta át a nyakam és simult hozzám.

- Tényleg nem szabad… - szakította meg a csókot.

- Csak egy kicsit még maradjunk így. Úgy hiányozott az ölelésed, az illatod – suttogtam a feje búbjának, ugyanis Damian pont befért az állam alá.

- Más nem is? – kuncogott.

- Dehogynem, de ha már a csóknál tiltakozol…

- Szörnyű vagy Caleb! – fakadt ki.

- Szeretlek – suttogtam halkan válaszként.

- Még úgy is, hogy egy boszorkány vagyok? – nézett rám apró orrát elfintorítva.

- A világ leggyönyörűbb boszorkánya lehetnél, ha az lennél, de nem vagy az – néztem rá komolyan.

- Pedig tudod, hogy…

- Igen tudom, de nem akarok ezzel foglalkozni. Sok beteg őrült elme. Ha nem lennél, a húgom már rég nem élne! Ez nem boszorkányság csak… - nem tudtam befejezni.

- Csak mi Caleb? Csoda? – horkantott gúnyosan és kilépett az ölelésemből. Az asztalon lévő gyógyfüvekhez lépett. – Ez nem csoda, nem boszorkányság, te is képes lennél rá, és az az őrült is, aki máglyára jutatott a környékbeli falvakból már öt nőt!

- De te nem vagy nő! – tiltakoztam kétségbeesve, mire ismét egy gúnyos horkantást kaptam.

- Nem, nem vagyok nő, de hallottad mit beszélnek.

- Igen, hogy csábítóbb vagy, mint bármelyik nő a környéken. Amivel köztünk legyen szólva egyet is értek. Gyönyörű vagy Damian! – néztem rá mosolyogva, mire ő elpirult.

- Az se javítana a helyzetemen, ha mindez kitudódna Caleb – mondta halkan.

- Ezt hogy érted? – léptem mellé, és felemeltem az állát, hogy rám nézzen.

- Pont úgy, ahogy mondtam. Szeretlek. De kevesebbért is jutottak máglyára mostanság az emberek, mint amennyit ellenem fel tudnak hozni.

- Nem hagyom – öleltem magamhoz.

- Nem tőled függ – dörmögte a durva vászoningembe.

- De tőlem – néztem magam elé komoran.

            A következő, amit láttam, az a máglya közepén álló Damian, aki szomorúan néz rám. Láttam magam, ahogy a könnyek folynak le az arcomon. És láttam, hogy nem teszek semmit. Ébredni pedig, a szokásos sikolyra ébredtem.

            A nap már magasan járt. Atis elment az egyetemre. Én az ébredés után azonnal papírra vetettem az álom minden egyes mozzanatát. Mikor végeztem, becaplattam a fürdőszobába, lezuhanyoztam, majd felöltöztem és utam a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár felé vettem. Minden könyvet át akartam böngészni, ami a reinkarnációról szólt.

- Karesz hát erre is látni téged? Ez nem az Alibi… – mosolygott rám a csoporttársam, aki mellékállásban könyvtárosként dolgozott.

- Jól van Csabi, gúnyolódj csak… - morogtam.

- Nah de komolyan, mit szeretnél te itt?

- Meg fogsz lepődni Csabi. Könyvet!

- Téma? – kezdett el valamit pötyögni a gépen.

- Reinkarnáció.

- Viccelsz? – nézett fel rám gúnyosan.

- Nem viccelek veled haver, szóval elő a könyvekkel!

- Ha ezt akarod…

            Sikerült belőle kiszednem a megfelelő könyveket, és nekiláttam átböngészni. Pontosan annyi tudásanyaggal jöttem ki, mint ahogy beléptem…

- Mi van veled? – tudakolta Atis mikor bevágtam magam mögött az ajtót, és lebasztam a táskámat az előszobában.

- Hogy mi van velem? Hogy mi a fasz van velem? Az van bazdmeg, hogy egy idióta állat, vagyok, aki mindenféle hülyeséget összeálmodik egy srácról, aki nem mellékesen gyönyörű, de minden bizonnyal csak a kibaszottul kielégületlen elmém játszik velem… az van velem, hogy egy hete nem alszom. Az van velem, hogy elmegyek a könyvtárba, ahol hagyom, hogy Csaba szétszívasson, és végig nyálazok minden kurva könyvet a reinkarnációval kapcsolatban, de egy kibaszott gondolattal nem vagyok okosabb! – ordítottam. – és most megyek és tanulok, különben megvágnak vizsgán, és még a családom is megöl – tettem hozzá, majd bevágtam a szobám ajtaját is magam mögött.

            Az ajtó túloldaláról, még hallottam Atis hangját…

- Csak ennyi?