- Caleb… - zokogott Damian.

- Mi történt? – léptem hozzá, és átöleltem.

- Anyám meghalt – suttogta az ingembe.

- Mikor? – húzódtam el, hogy szemébe nézhessek.

- Az éjszaka… - mondta, és az éppen pityergéssé szelídült sírása új erőre kapott.

- Css… ne sírj. Nem lesz baj – ringattam, miközben pontosan éreztem, hogy ez már a közelgő rossz előszele. Damian elhúzódott tőlem, és lábujjhegyre állva kínálta ajkát. Nem csókoltam meg de lehajtottam hozzá a fejem.

- Nem kellene ezt.

- Akarom. Most! – mondta akaratosan, és még egy picit nyújtózkodva elérte a számat. Karját azonnal nyakam köré fonta. Segítettem neki, hogy lábait derekam köré kulcsolhassa.

            Olyan hévvel falta az ajkaimat, mint azelőtt soha. Leugrott a derekamról, megragadta a kezem, s a picike szóba azon helyére vezetett ahol a talajt, rongyokból szőtt szőnyeg borította. Letérdelt a földre, és húzott magával. Letérdeltem vele szembe.

- Damian szerintem ez nem a legjobb ötlet – tiltakoztam halkan, mikor közelebb húzódott hozzám.

- Fáj Caleb. Borzalmasan fáj, és nem akarom ezt érezni… Csak segíts, hogy ne érezzem – suttogta, és megint megcsókolt. Megöleltem, és lassan lefektettem a szőnyegre. Fölé másztam, és úgy csókoltam meg. Lassan szívogattam alsó ajkát, könnyű csókot leheltem csukott szemhéjára, majd arcára. Finoman leheletkönnyű puszikkal hintettem nyakát.

- Caleb… - suttogta élvezettől rekedtes hangon, és én már attól, ahogy kimondta a nevemet, remegtem.

            Lassan vetkőztettem le. Lángvörös haja szétterült körülötte, ahogy ott feküdt előttem, úgy gondoltam ilyenek lehetnek a mennyből száműzött angyalok, akik azért kerülnek közénk, mert a többiek féltékenyek szépségükre. Átkarolta a nyakam, és magához húzott egy csókra. Elhúzódtam tőle, és gyorsan kibújtam ruhámból, majd combjai közé másztam vissza. Újabb csókban forrt össze ajkunk, miközben kihívóan hozzám dörgölte merevségét. Kezemmel óvatosan tágítottam, és ő, mint egy mantrát mondogatta a nevemet.

            Már éppen elég tágnak éreztem. Ő türelmetlenül emelte meg csípőjét, férfiasságom bejáratához illesztettem és lassan mozdultam előre. Fájdalmasan szisszent. Bal kezem a kezéért nyújtottam, de sehol sem találtam. Mindenhol csak a lepedőt éreztem… És ahogy tudatosult bennem az, hogy a lepedőt markolászom, úgy foszlott szerte az álom, úgy tűnt el a vörös hajú angyalom, és úgy maradtam magányosan az ágyamban. Azt szinte felesleges hozzátennem, hogy álló farokkal.

            Borzalmasan mérges voltam. Ezer éve nem voltam senkivel, és álmomban végre egy tökéletesen álomszép testű fiúban voltam, aki teljesen alávetette magát az akaratomnak, és úgy simult a karjaimba, mintha nem csak azon az egy helyen akarna egyé válni velem, hanem teljesen… erre én felébredtem.

            Kezem automatikusan kulcsolódott rá férfiasságomra. Nem kellett sok, hogy elélvezzek, az álom annyira valóságos volt… Damian illata, és forrósága. Éreztem a bőrét, és pár mozdulat után az ajkamba harapva élveztem el.

            Nem éreztem kifejezetten örömöt. Elmúlt az ágyékom bizsergése, ami követeli az orgazmust, de ennyi. Sóhajtva törölgettem le magam egy zsebkendővel, és mérgelődtem az egészen. Nem tudhattam be egyszerű álomnak, mert nem az volt. Valami furcsa valami… megmagyarázhatatlan. Elszomorodtam, ahogy szembejutott Damian sírástól kivörösödött gyönyörű barna szeme. Szegény fiú.

            Hirtelen nem értettem a dolgok logikai sorrendjét. Előző délutáni álmomban, Damian azt mondta, hogy az édesanyjának köszönhető a gyógyfű, de… de akkor mért utána álmodtam meg, azt hogy a halála után szeretkezünk?

            És mért ez jut eszembe. Egy számomra vadidegennel, még ha életemben nem feküdtem le senkivel így ennyire, meghitten ennyire finoman. Minden mozdulattal azt közvetítve, hogy szeretem.

            Miután feldolgoztam azt, hogy álmomban szeretkeztem, egy akkori énemnek ismerős, és szeretett fiúval, és hogy a mostani valóságos énem erre verte ki reggel a farkát, összeszedtem magam, és elindultam lezuhanyozni, és felöltözni.

            Mikor végeztem, és elindultam a konyhába egy bosszúsan összehúzott szemöldökű Atis nézett rám.

- Menj be ma az egyetemre! – mondta ellentmondást nem tűrően.

- És ha nem megyek be anyuci, akkor mit csinálsz?

- Bazd meg Karesz többet lógsz, mint én! – csapta le felháborodottan a kávésbögréjét az asztalra.

- Teszek rá.

- Ki vagy te és mit tettél a szorgalmas, minden órára bejáró lakótársammal? – nézett rám még mindig mérgesen.

- Elküldtem aludni… - morogatam a nyitott hűtőbe.

- Tényleg nem hallottam ordítást. Csak nem megfejtetted az álmot? Meg fogok lepődni, ha a szex hiány teszi ezt veled – gúnyolódott nem től kedvesen.

- Atis, egyszer valami másra is tudnál gondolni? Ha nem hagyod abba, most azonnal elmesélem, amit most álmodtam, és visítva fogsz kirohanni!

- Mit álmodtál? – kérdezte kíváncsian. Én végre kiszedtem a hűtőből a tejet, és a már kezemben lévő félbögrényi kávéba öntöttem, így egész bögrényi lett. Leültem az asztalhoz, szembe Atissal. Cigiért nyúltam, rágyújtottam, és nekiláttam.

- Szóval, azt már tudom, hogy máglyán halt meg. Boszorkányságért ítélték el, fogalmam sincs pontosan milyen vádakkal. És azt is tudom, hogy először egy rongyszőnyegen döntöttem meg – mondtam és beleszívtam a cigarettába. Atis kihasználta a másodpercnyi szünetet.

- Te döntötted meg?

- Jaja. Én. Ott voltam. Kicsit hosszabb hajjal, és sötétebbel, kicsit magasabban és baromira más arcvonásokkal, de én vagyok az álmomban. Érzem a bőrének az illatát, éreztem a tenyerem alatt az izmait összerándul, a puha bőrét, a… - nem fejeztem be a mondatot, mert eszembe jutott milyen érzés volt beléhatolni. Már a gondolattól is felizgultam.

- A? – kérdezett vissza Atis csillogó szemmel. Ez visszarántott a valóságba.

- Atis, nem álca véletlenül az a sok nő?

- A kíváncsiság nem bűn – vigyorgott rám úgy, ahogy a csajokra szokott. Ők persze ettől a vigyortól élből dobják le a bugyijuk. Nah én nem vetődtem ki a boxeremből tőle, csak megcsóváltam a fejem.

- Nem vagyok lány, úgyhogy nem válik be – tettem hozzá vigyorogva, ő pedig megvonta a vállát.

- Próbálkozni lehet. Mesélj még az álomról.

- Nem lehet. Elkésem az órámról.

- Jó kifogás sose rossz – morgott.

            Én fogtam a táskámat és elindultam órára. ELTE. BTK. Régészet…

- Csilla! Csilla! CSILLA! – üvöltöttem a folyosó kellős közepén mire volt annyira kedves és megállt. Kezében tengernyi könyv, mind angol nyelven. Hülye anglisztikások… azon se lepődnék meg, ha lassan elfelejtenének magyarul…

- Mi kéne Karesz? – nem voltam a szíve csücske, mióta közöltem, vele, hogy semmi esélye sincs nálam, viszont az ismeretségi körömben ő volt az egyetlen, aki tudom, hogy benne volt ebben az egész előző élet-következő élet dologban. Tudom, mert nem egy sörözős éjszakán keresztül beszélt erről. Én persze egy árva mukkot se értettem abból, amit mond. Akkor még nem álmodtam minden éjszaka az előző életemről.

- A tudásod kell – mondtam neki teljes meggyőződéssel, mire elmosolyodott, hosszú szőke haja picit az arcába hullott, és én automatikusan simítottam ki azt a kóbor tincset. Még jobban mosolygott. Pedig én tényleg nem akartam tőle semmi olyat, amit ő szeretett volna.

- És milyen téren? – Azonnal rá akartam, vágni, hogy nem olyanra, mint amire te gondolsz, de inkább elővettem a kedves énemet.

- Reinkarnáció – mondtam ki mosolyogva, és az ő arcára ráfagyott a döbbenet. Majd beleegyezően sóhajtott egyet.

- Most van egy lyukas órám…

- Köszi Csilla! – vigyorogtam rá, és elindultunk keresni egy helyet ahol beszélhetnénk.

- Szóval, úgy gondolod, hogy az előző életedről álmodsz? – kérdezte komolyan, haját összefogta, és már nem akart befűzni. Ezek szerint valami olyat mondhattam, ami jobban érdekli, mint a farkam.

- Igen. Szóval szerinted lehetséges?

- Mármint micsoda? Én hiszek a reinkarnációban, de olyan hogy egyszer csak elkezd megálmodni az előző életed, még számomra is meredek.

- Én nem hiszek benne. Elhiszed, hogy nekem mennyire meredek? – dőltem hátra a padon mérgesen.

- Biztos, hogy nem csak visszatérő álom? – húzta össze vékonyra szedett szemöldökét.

- A máglyahalál sokáig ismétlődött, de amióta tudatosan keresem a választ, újabb dolgokat álmodok meg.

- Mint azt, hogy az inkvizíciónak már feltűnt, és azt, hogy hogyan dugtad meg egy rongyszőnyegen - bólintott sután, mint egy összegzésként elmondva azt, amit én egy órán keresztül magyaráztam. Már rég elkezdődött az órája, de eszébe se jutott, hogy indulnia kéne.

- Jah.

- Azt hiszem valami fontos történhetett, különben nem lenne ennyire akaratos a múltad. Nem akarna ennyire a jelened része lenni.

- Ha te mondod – mondtam erősen szkeptikus hangon.

- Egy dolgot tudok mondani Karesz. Vagy keress fel valakit, aki hipnózissal visszavisz, vagy menj aludni.

- Vizsgaidőszak előtt, pont jó lenne végig aludni minden nappalom, és éjszakám… - morogtam, Csilla pedig rám nevetett.

- Vagy az alvás, vagy az őrlődés. Igazából te döntesz. Viszont most magadra hagylak, különben nem megyek be a következő órára se – tápászkodott fel a padról.

- Nagyon köszönöm! – fogtam meg a kezét. – Még ha nem is jutottunk sokkal előrébb, tényleg hálás vagyok neked!

            Csilla elmosolyodott, majd lehajolt, és szó nélkül nyomott a számra egy puszit.

- Szólj, ha máshoz támadna kedved. Legyen ez a jutalmam – mondta, majd összeszedte a cuccait, és egy szia kíséretében távozott.

            Én csak ültem a padon, és néztem magam elé. Remek kilátások voltak. Vagy aludjak végig egy hetet, vagy adjam magam egy szemfényvesztő agyturkász kezére. Komolyan rettegtem attól, hogy ezután a következő az lesz, hogy hiszek azoknak a szakadt vén muksóknak, akik azt állítják, elvitték őket az UFO-k és mahináltak velük valamit.

            Az órámra néztem, és tudatosult bennem, hogy aznap is csak egy órán voltam, ugyanis az összes többit elbeszélgettem Csillával. Gondolatban küldtem neki egy puszit, és egy-egy hatalmas ölelést az órán senyvedő csoporttársaimnak. Én pedig, hazafelé vettem az irányt, hogy felhívjam a tudakozót, és komplett idiótát csináljak magamból, amiért meg fogom kérdezni a telefonba kedvesen búgó sráctól, vagy az édesen csivitelő lánytól, hogy nem tud-e valakit, aki foglalkozik hipnózissal…