Hébé nem akart meghalni. Külső szemlélőnek baromira nem így tűnhetett, de ő valójában tényleg nem akart meghalni.

            Az a sok gyógyszer csak figyelemfeketés volt. Nem jelentett többet, mint amikor az ember az utcán, magát kicsit megalázva sír. Csak egy sikítás volt, hogy valaki segítsen, mert megtörőben van benne valami, ami borzalmas kínokat okoz benne. Hogy pontosan mi? Mindig más, legtöbbször valami kicsiség. Egy szó, egy vissza nem köszönés, egy érzelem, vagy csak az élet.  Csak szúrta bökte belül az a sok minden. Csak segítséget akart.

            Hébé nem akart meghalni, de arról teljesen megfeledkezett, hogy a szülei este nem jönnek haza, a nővére pedig a barátjánál van. Filmnézés címszó alatt kefélnek egész éjjel. Neki biztosan nem fog eszébe jutni, hogy a húga mit csinálhat odahaza egyedül.

            Küzdött az ájulás ellen. Hányni akart, vagy legalább a mobilját elérni, hogy segítséget hívjon, de túl messze volt, ő pedig túl álmos.

            Az járt a fejében, hogy mekkora hülyeség így meghalni. Sokkal több értelme lett volna öregen egy csapatnyi gént hagyva maga után, de hiába. Az álom lassan legyőzte.

            Másnap délután talált rá a nővére. Először azt hitte, csak alszik a húga, mert mosolygott. Még a halálon át is mosolygott a helyzet abszurditásán.

2007.04.26.