- Nem, nem vagyok őrült. Nem, nem hülyéskedek. Nincs április. Hölgyem, inkább pötyögje már be a keresőbe, és mondjon pár telefonszámot. Nem vagyok udvariatlan de… azért ez mégis csak túlzás… nahát ez ennyi ideig tartott? Nyugodjon meg, megígérem, hogy legközelebb nem önt hívom… Igen magának is – megnyomtam a mobilomon a piros kis gombot, majd összecsuktam. – Mi a fasz tarthatott neked 10percen keresztül hülye liba amíg megtaláltad azt az egy kurva telefonszámot? – kérdeztem nyugodtan a telefontól, majd zsebre vágtam a cetlivel együtt, amire egy nevet (Kőváryné Nagy Mária), és egy telefonszámot írtam fel.

            Bár bizonyos fokig egyet kellett értenem a nővel. Én soha sem hittem ezekben a hülyeségekben. Csillát is őrültnek néztem, és tartom egy kicsit a mai napig. Én a realitások talaján élek, a tényeknek hiszek. Régésznek tanulok, a múlt az életem, de a tényszerű múlt, Damianról pedig egy hajfonatnyi tényem sincs. Annyira távol volt ez a reinkarnációs őrület az én életemtől.

- Karesz! – üvöltött Atis úgy, hogy mind két lába még csak bent se volt a lakásban.

- Mi van? – néztem ki a szobám ajtaján.

- Na húúzál ki a szobádból, főzzél nekem egy kávét, és fejezd be a reggeli sztorit.

- Onnan nézve szobalány szerkó van rajtam? – vontam föl a szemöldököm.

- Akkor előröl – sóhajtott. – Kérlek szépen, főzzél nekem egy kávét, amíg én ledobom a táskám, és utána meséld el a reggeli történet végét – mondta, és a végén egy hatalmas fültől-fülig bájvigyort is bevetett.

            Egy ideig még halkan morgolódtam, mégis nekiláttam megfőzni a kávét, két bögrébe tölteni, sőt le is ültem, arra várva, hogy a lakótársam megjelenjen.

- Szóval, azután, hogy álmodban megdugtad…

- Mért használja mindenki ezt a szót? Mi van, ebben a kurva világban már senki sem szokott szeretkezni? – csattantam fel idegesen.

- Karesz mi van veled? Te magad mondtad másfél hónapja, hogy te soha sem szeretkeztél, mert soha sem szeretted azokat, akikkel lefeküdtél. Én meg közöltem, hogy szánalmas vagy, mert én legalább két lányt szerettem azok közül, akikkel együtt voltam. És ki az a mindenki?

- Ma beszéltem Csillával – néztem Atisra, és vártam a reakciót.

- Te szóba áltál azzal a vámpírral? Azzal a nő nemű vérszívó piócával? Azzal a... azzal a…

- Ne erőltesd túl a szókincsed, tudom, hogy tetszik, és csak az bosszant, hogy helyetted én kellenék neki. Hidd el, őt meg az bosszantja, hogy nekem nem kell, neked viszont kellene.

- Ez nem igaz! – csattant fel Atis.

            Közölni akartam vele, hogy egy faszt nem igaz. Amióta azon az idióta bulin a közgázosokkal, Csilla kérdés nélkül ellenőrizte a nyelvével, hogy van-e mandulám, azóta fúj Atis rá. Érdekes módon előtte „gyönyörű szőke bombázó volt”. De nem közöltem. Inkább csak legyintettem egyet. Mire Atis látta, hogy nincs kedvem vitázni inkább visszatért az előző témához.

- Szóval, mért Damiannal más volt? Vele szeretkeztél? –kérdezte gúnyosan, mire én éreztem, hogy elvörösödöm. – Hogy mi?

- Nem mondom, hogy az összes eddigi partneremmel, csak úgy keféltünk egyet, mert bizony még kapcsolatom is volt már, de egyikkel se volt ennyire… meghitt, óvatos, féltő…

- Nyálas?

- Atis!

- Bocs, amiért megtöröm a fejedben lévő idillt, de ez csak egy álom! Felfogtam, hogy életed első „nem úgy dugom meg, mint egy állat” és „közben azt sugdosom a fülébe, hogy szeretlek” alkalma volt, de ez akkor is egy álom.

- Hát az, hogy álom volt vagy a múltam, az ki fog derülni, reményeim szerint még ma – húztam elő a zsebemből a cetlit.

- Ez meg mi? – kérdezte nem túl kedvesen.

- Ez egy nem tudom micsodával foglalkozó nő, aki állítólag visszahipnotizál engem az előző életembe.

- Mióta hiszel az ilyen faszságokba?

- Amióta nem látok más lehetőséget… - mondtam, majd kivettem a mobilom is a farmerem zsebéből. Kinyitottam, és nekiláttam a szám bepötyögéséhez. – Jó napot kívánok, Kőváryné Nagy Máriával szeretnék beszélni. Üdvözlöm, Várady Károly vagyok, és szeretnék pár dolgot megtudni az előző életemről. Nem a jövőhónap egy kicsit messze van, nem lehetne ma. Kérem, nagyon fontos lenne. Álmomban látom a múltam. Ma hat óra? Nagyon köszönöm. A címet esetleg... igen… leírtam. Ott leszek! Viszlát! – a címre néztem. Nem is volt messze.

- Meg vagy húzatva Karesz? Odamész egy ilyen szemfényvesztőhöz, aki majd azt mondja az arcod fölött, hogy csiribú-csiribá, és hoppá élből biztos leszel abban, hogy te bizony jó sok évvel ezelőtt Caleb voltál, és volt egy szép szerelmed… mégis mit vársz, hogy utána kiugrik a  fejedből Damian és én a tied te az enyémet játszotok? Hogy dőlhetsz be valami ennyire abszurdnak? – kérdezte magától kikelve a lakótársam.

- Bármi jobb ennél a nem tudomnál! Hogy fogalmam sincs, mi történik, és mért szeretek bele lassan valakibe, aki lehet, hogy soha nem is létezett.

- Mért bazd meg ha 200éve élt, akkor jobb?

- Talán… - mondtam halkan, majd fogtam a kávém és becsörtettem a szobámba. Ahogy becsuktam az ajtóm, láttam, ahogy Atis sóhajt egy nagyot, és kezébe temeti az arcát.

            A szobámba lépve, letettem a bögrét az éjjeliszekrényemre, magamat pedig az ágyra. Hirtelen nagyon álmosnak éreztem magam. Hálát adtam az égnek, hogy reggel bevetettem az ágyam. Hihetetlenül utálok utcai ruhában aludni a tiszta ágyneműben… Előkotorásztam valahonnan egy ezer éves takarót. Magamra kanyarítottam, és a következő másodpercben megszűnt körülöttem minden, és újra álmodtam.

- Mért akarod ezt? – kérdeztem Damiantól hisztérikusan. Ő a börtöncellában ült, szomorúan, és mégis nyugodtság áradt az egész lényéből.

- Mert ezt kell tenned. A családodért, és mert én amúgy sem menekülhetek meg.

- Ez őrültség Damian!

- Miért Caleb? Azért mert azt mondom, hogy tedd meg azt, amit tenned kell? – kérdezte szomorúan, felém fordítva az arcát.

- Nem árullak el, csak azért, hogy valaki mást megmenthessek! Ezt ne kérd tőlem!

- Már elárultál – mondta halkan.

- Ez nem igaz – ugrottam neki a rácsoknak. Ő búsan nézett hatalmas barna szemeivel.

- Tudod, hogy így van.

- Nem fogadom el az alkut. Te nem képezed számomra alku tárgyát – nyújtottam felé a kezemet. Lassan felkelt és a rácshoz lépdelt. Megfogta a kezem, tenyerem arcára simította.

- Ha nem fogadod el, ti is bajba kerültök. Ez meg volt írva a csillagokban. Mi boszorkányok már csak tudjuk – nevetett szomorúan.

- Te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy nem vagy boszorkány. Nem látod előre a jövőt, nem teszel csodákat, és nem bájitalt használsz a csábításra. Az, hogy a húgom él nem csoda, csupán néhány jó gyógynövény műve, a csábításra pedig pontosan elég magyarázat a ragyogó külsőd, és a nem kevésbé ragyogó belső tulajdonságaid – mondtam neki, miközben hüvelykujjammal simogattam ajkát. – Szeretlek Damian és ez nem bűbáj műve.

- Nem szokott fontos lenni az inkvizíciónak, hogy mi igaz, és mi nem… - suttogta, és lassan egy könnycsepp gördült le az arcán. – Félek Caleb. Próbálok bátor lenni, de nagyon félek.

- Nincs mitől félned. Ki fogsz jutni innen!

- Nem fogok. Caleb, meg fognak égetni – mondta sírástól eltorzult hangon.

- Akkor veled együtt fogok égni, mert nem hagyom – magam felé húztam és két rács közötti résen ajkához szorítottam ajkam.

- Hagynod kell – suttogta, mikor elváltak ajkaink, és lecsúszott a rács tövébe. Én leültem, így ismét a szemébe nézhettem.

            Közelről szemlélhettem, ahogy a gyönyörű örökké csillogó szemekből eltűnik az élet, ahogy eltűnik belőle a csillogás, és átveszi a helyét a biztos tudat, hogy soha többet nem fog kinn gyógynövényeket szedni a réten, hogy soha többet nem fog velem szeretkezni, hogy soha többé nem látja a gyönyörű csillagos eget, mert abból a lyukból, már csak a máglyára viszik.

            Láttam, ahogy reszket, és vele reszkettem.

- Caleb ígérd meg, hogy hagyni fogod. Ígérd meg, hogy hagysz meghalni.

- Hogy kérhetsz ilyet? – néztem rá hitetlenkedve.

- Tudod mi az alku tárgya.

- Igen. Mint ahogy azt is, hogy nem egyezkedem velük! – mondtam dacosan, de én is éreztem, hogy nem fog menni. Hogy kardoskodhatok napestig, nincs választásom.

- Elítélnek másért… Caleb ez nem fontos. Csak nyugodt akarok lenni a hátralévő időben, hogy te boldogan élhetsz. Szóval ígérd meg.

- Nem megy – mondtam és éreztem, hogy a sírás fojtogatja a torkom. A szemébe néztem, abba a barna szembe, amiben semmi életet nem láttam már.

- Meg kell ígérned – döntötte a rácsnak a homlokát. – Könyörgök Caleb…

- Megígérem – mondtam ki a szót, és írtam alá a szerelmem halálos ítéletét.

- Köszönöm… - suttogta.

- Addig fogok újra és újra erre az őrült világra születni, amíg meg nem talállak, és boldogan nem fogunk együtt élni, a születésünk percétől az utolsó lélegzetvételig ezer éves korunkban – suttogtam a vörös üstöknek. Damian felnézett, és egy percre visszatért az élet szemébe. Könnyein keresztül mosolygott rám.

- Bolond vagy.

- Igen, de most te ígérd meg, hogy visszajössz!

- És ha megint így lesz vége? Mi van, ha ez valami átok, amitől nem menekülhetünk? – nézett rám komolyan.

- Megoldunk bármit, ezek után csak jobb jöhet – mosolyogtam rá szomorúan.

- Remélem… - suttogta, és egy utolsó csókot váltottunk mielőtt, kizavartak volna.

            Lassan ébredeztem. Nem vetett ki magból az álom, hanem elengedte a kezem, hogy egyedül gyalogoljak az ébredés fekete folyosóján. Ahogy kinyitottam a szemem, és kezem arcomhoz érintettem, vizes volt. Sírtam álmomban.

            Attól a perctől biztos voltam abban, hogy tudnom kell mi történt. Tudtam mi a szerelem, pontosan átéltem minden egyes percében, amikor Damiannal lehettem, és tudtam, hogy rajta kívül senkivel se lehettem boldog. Hogy ezért vagyok itt, mert megígértem, hogy itt leszek. Ezek nem csupán álmok voltak, hanem a múlt. A közös múltunk, amiknek céljuk volt. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi, de tisztán láttam, hogy van valami oka az egész őrületnek.

            A szobám falán lévő órára néztem. Öt óra volt rajta. Majdnem három órát aludtam. Rendbe szedtem magam, bezsebeltem néhány „ugye tudod hogy nem vagy normális?” fajta mondatot Atistól, és elindultam.