- Remélem tudja, hogy csak a legkülönlegesebb esetekben fogadok valakit ilyenkor? – nézett rám az ajtóból, egy 50körüli jól karban tartott nő.

- Sejtettem, de ez életbevágóan fontos ügy!

- Jöjjön be… - nyitotta ki az ajtót, és egy széles karmozdulattal beinvitált.

            Egy apró előszoba vezetet nyílegyenesen egy barna ajtónak. Ahogy beléptem, becsukta utánam az ajtót, majd elém lépett, és lenyomva a kilincset belépett abba a szobába. Volt egy nagy ablak, egy íróasztal, és egy heverő. Leültem a heverőre, ő pedig egy széket húzott mellé, ölébe vett egy jegyzetfüzetet.

- Az álmai idősíkja lineáris?

- Baromira nem. Öhm elnézést. Nem, nem lineáris. Össze vissza, mint ha valaki előre megfontolt szándékkal adagolná az információkat.

- Milyen információkat?

- Azt, hogy Damian máglyahalált hal. Azt, hogy értett a gyógynövényekhez, és boszorkánynak vélték. Azt, hogy mennyire szerettem, és az utolsó álomban azt, hogy valami alkut kellett kötnöm valakivel, aminek az lett az eredménye, hogy meghalt.

- Damian egy férfi ugye? – vonta össze a szemöldökét.

- Igen férfi. És nem, nem úgy szerettem, mintha a testvérem lenne – mondtam komolyan.

- Ön meleg? – tette fel a kérdést, amiről én azt hittem egyértelmű.

- Teljesen.

- Vicces, új kutatás… vajon a homoszexuálisok minden életükben homoszexuálisok voltak? – kuncogott halkan, de én kurvára nem találtam humorosnak.

- Volt egy egyességünk – tértem vissza a tárgyhoz.

- Milyen egyesség? – komolyodott vissza a nő.

- Hogy visszajövünk, és boldogan fogunk élni, egy következő életben. De akkor sem értem, miért most kezdődtek az álmok.

- Talán itt az idő – mondta tűnődve.

- Milyen idő?

- Amikor meg kell keresnie… Nos rendben, akkor lássunk neki. Lefeküdne?

- Persze – mondtam és már el is dőltem.

- Lélegezzen mélyeket, gondoljon egy…

            Valahogy olyan megnyugtató volt a hangja. Nem is emlékszem pontosan miket mondott, csak a csöndes duruzsolásra. Percekkel később már a múltban találtam magam. Tudom, hogy miközben ott jártam a nő folyton kérdezgetett és én válaszoltam, de erre sem emlékszem. Csak arra, ami ott történt.

- Caleb! – állított meg utamon egy erőszakos hang.

- Mit tehetek önért uram? – kérdeztem és próbáltam nyugodt maradni. Ő volt az az undorító szemétláda, aki máglyára juttatta a környékbeli faluból a nőket.

- Nagyon is sokat fiacskám, nagyon is sokat – mondta és a haragom elpárolgott. Megrémültem tőle.

- Pontosan mit is?

- Tudom, hogy szoros kapcsolatot tartasz fenn Damiannal – szerelmem nevének hallatán összerándultam. Nyílt titok volt, hogy valamiért szemet szúrt nekik Damian lángvörös haja, és gyógyfüvekkel való áldásos tevékenysége.

- Csak segít a húgomnak…

- Egy boszorkány – vágott közbe a férfi élesen.

- Nem az – sziszegtem vissza mérgesen.

- Hiszen téged is megbabonázott!

- Miről beszél maga? – vontam fel szemöldököm.

- Az egész falú tudja, hogy bűnös viszonyt folytatsz vele.

- Erős baráti kötődés – mondtam, mint egy betanult szöveget.

- Hiába a tagadás. Walter a cipész fia meglátott benneteket múltkor a réten – mondta, és engem levert a víz, és megrohantak az emlékek.

            Egy héttel előtte, kimentem vele a rétre gyógyfüveket szedni. Annyira gyönyörű volt, hosszú vörös hajába belekapott a szél, és ahogy mosolygott… tudtam, hogy nem lenne szabad, de megcsókoltam, és ott szeretkeztem vele a fűben a szabad ég alatt. Fantasztikus volt, és nem csak azért, mert Damian ritkán volt hajlandó ennyire átadni nekem a testét, hanem mert annyira, őszinte volt az egész. A halk nyögései, ahogy nyakamhoz fúrta az arcát… Hirtelen émelyegni kezdett a gyomrom a gondolattól, hogy egy számomra annyira csodálatos, és intim pillanatot valaki más is láthatta.

- Látom rájöttél, hogy hiába a tagadás fiacskám – vicsorgott rám a férfi.

- Miért nem hagy minket békén?

- Damiannak vesznie kell!

- Mit tett, amiért meg kellene halnia? – kérdeztem szomorúan.

- Egy mocskos boszorkány. Hát nem látod, hogy téged is elcsábított a bűn útjára? A fertőbe?

- Nem kellet csábítani. Önként mentem!

- Akkor közelítsük meg a kérdést máshogy. Ha nem vallod nyíltan azt, hogy bűbájjal láncolt magához. Esetleg te is a máglyán találod magad… vagy valamelyik családtagod, akinek csodálatos gyógyulása az egész falut meglepte.

- A húgomat hagyja ki ebből! – mondtam dühösen.

- Kit akarsz máglyán látni, a testvéred vagy azt az undorító vörös hajú boszorkányt? – kérdezte derűsen, és nekem egyre inkább kedvem támadt megütni.

- Damian élete nem alku tárgya a számomra.

- Nagy kár fiacskám… nagyon nagy kár. Hogy fogsz elszámolni a lelkiismereteddel, ha a testvéred fog égni a tűzben?

- Ne fenyegessen engem! – szorítottam ökölbe a kezem.

- Nem fenyegetlek, csak egyességet ajánlok, te vallasz valamit, cserébe boldogan élhetsz, és a családod is.

- De Damian halott lesz!

- Az élet már csak ilyen. Egyes emberek boldogsága más emberek halála – nevetett a fő inkvizítor, én pedig neki akartam ugrani.

- Ha megbocsát, dolgom van… - mondtam és elindultam Damian háza felé.

- őt hiába keresed. Egy cellában ül. De ha akarod, kaphatsz külön engedélyt, és meglátogathatod. Beszéld meg vele. Ő is velem fog egyet érteni.

            Lassan eltűnt előlem az inkvizítor arca, és Damian cellájában találtam magam, a falnál ültem, hátával nekem dőlt, s én szorosan karoltam át a mellkasát.

- Holnap lesz a nyilvános kivégzésem.

- Tudom.

- Ne gyere el – kért halkan. – Nem akarom, hogy lássd.

- Az inkvizítor külön kérésére, az első sorban kell állnom, mint a fő vádló – a hangomban semmi élet nem volt már. Még lélegeztünk. Damian is és én is de ez már nem jelentett semmit. Mind a ketten meghaltunk már belül. Valami eltört bennünk. Neki már nem volt miért élni, engem pedig megölt a tudat, hogy miattam végzi a máglyán.

- Ne okold magad – suttogta, és kicsit oldalra fordult, fülét a szívemre szorította. Mindig így bújt hozzám. Azt mondta, hogy szereti hallgatni, ahogy dobog. Megnyugtatja, az az egyenletes ritmus, amiben ver, és megnyugtatja a tudat, hogy ez azt jelzi élek.

- Ne okoljam magam? Damian én ölettelek meg. Hogy tudsz még mindig ugyan azzal a feltétlen bizalommal hozzám bújni, azok után, amit mondtam? – kérdeztem halkan.

- Nem magadtól mondtad. Nem tehetsz róla. Így kellett történnie.

- De miért? Nem ártottunk senkinek – mondtam, miközben lassan simogattam azt a gyönyörű vörös hajat, ami az elmúlt hetek alatt gubancossá vált, és elveszítette azt a gyönyörű fényességét is.

- Már nem fontos – mondta mindentudóan, majd felemelte a fejét mellkasomról. Szembe fordult velem, és megcsókolt. Szomorúan, az volt a búcsú csókja.

            Másnap reggel nekiláttak összehordani a máglyát. Egy egyszerű zsákruha volt rajta, ahogy elvitték odáig, kikötötték az oszlophoz, és a fő inkvizítor gyújtotta meg a máglyát. Damian egy ideig csukott szemmel tűrte a fájdalmat, mert tudta, hogy látom, és nem akart még több fájdalmat okozni nekem. Még a halálában is engem próbált védeni. Aztán nem bírta, szemei tágra nyíltak a fájdalomtól, artikulálatlan üvöltés szakadt fel a torkából, és a nevem… És én csak álltam, és zokogtam. Hangtalanul, de a testem rázkódott. És amikor már az egész teret megtöltötte az égett hús szaga, összerogytam, és ököllel ütöttem a földet. Úgy cibáltak el onnan. Akkor már kiabáltam, és a tűzbe akartam vetni magamat.

            Damian halála után három napig olyan magas lázam volt, hogy azt hitték, belehalok. És mikor idáig jutottam a múltamban, furcsa dolog történt. Hirtelen még távolabb kerültem az időben, és láttam magamat egy nyilvános kivégzésen. Egy gyönyörű fiatal rabszolgafiút vittek, a keze meg volt kötve. Dacosan vetette fel a fejét, és ahogy rám nézett, egy kicsit megrándult az arca. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy még megmenthetem, az én kezemben van az élete, és szeretem őt, így meg kell mentenem. Végignéztem a mellettem álló gyűlölködő arcokon, és tudatosult bennem, hogy tévedtem. Nem menthetem meg. Ő elmosolyodott, és biccentett, nekem pedig összeszorult a torkom. És foszladozott a távoli múlt. Felébredtem lázas álmomból, mint Caleb, és az első mondatom az volt:

- Igazad volt Damian… már elárultalak.

- Károly! Jól van?

- Kurvára szarul vagyok. Tudna adni egy pohár vizet? – mondtam még csukott szemmel. Pár pillanattal később, már ülve ittam a vizet.

- Egy szar alak vagyok – mondtam, mikor kiittam.

- Mindenre emlékszik? – nézett rám csodálkozva a nő.

- Hát persze. A konzekvencia pedig egyszerű: szar alak vagyok, aki kétszer is megölettem a szerelmemet.

- Igazából nem tudhatjuk biztosan, hogy ez hányszor történt meg.

- Ezt meg hogy érti? – kérdeztem döbbenten.

- Úgy értem, hogy olyan ez, mint egy bűnhődés. Mintha valamikor régen egy nagy hibát követtek volna el, amiért újra, és újra bűnhődniük kell. Bár furcsa, hogy Calebként csak Damian halála után, kezdődtek az álmok. Mintha az nem lett volna a büntetés része már.

- Nem értem, amit mond – ráztam meg lassan a fejemet.

- Csak próbálom össze rakni a maguk, végtelen hosszú történetét.

- Azt, hogy egy kibaszott hóhér vagyok, aki minden egyes istenverte életében megölte a szerelmét??

- Kérem, ne káromkodjon, és ne legyen ennyire ideges, ezek csupán az előző életei…

- De mindegyikben ugyan az! – üvöltöttem. Majd felpattantam, és elindultam az ajtó felé.

- Hová megy?

- Felkötni magam… - morogtam, miközben kiléptem, a szoba ajtaján, majd pár lépéssel a bejárati ajtóhoz értem, és kinn voltam a lépcsőházban.

- Károly! – üvöltött utánam a nő.

- Igen? – kérdeztem kelletlenül.

- Ezt ne értékelje túl, és ne hagyja, hogy befolyásolja a mostani életét. Minden élet egy új lehetőség, új választásokkal, és új cselekedetekkel. És minden lehetőség a maga kezében van!

            Halványan elmosolyodtam.

- Köszönöm…