Az utcán rohantam keresztül. Egyenruha volt rajtam.  Egy autó rám dudált, elnézést kérve intettem neki, majd végre átértem a túloldalra.

Egy öreg épület előtt álltam. Tudtam, hogy ott benn van valaki, akit egy éve keresek, az, akit mindig szerettem, és akit örökké szeretni fogok. Remegett a lábam ahogy a rozzant lépcsőn siettem felfelé. Nyikorgott az egész, és ha odafigyeltem volna, akkor talán rettegek, hogy leszakad, de nem figyeltem semmire, csak a szívem dobogása dübörgött a fülemben.

Felértem a második emeletre, egy hatalmas ajtó volt előttem. Kinyitottam. Nyikorgott az is, mint minden.

- Jó napot! – köszöntem hangosan.

- Mit akar itt? – állt meg nem messze tőlem egy velem egy idős fiú. Rövid borzalmasan göndör vörös haja volt, hatalmas barna szemei, törékeny csontjai. Ezer közül is felismertem volna…

- Damian! – kiáltottam fel, és hozzá futottam. Egy lépéssel előtte fékeztem le. Megrémített, amit az arcán láttam.

- Mért vagy itt? – remegett meg a szája.

- Csak bocsánatot akartam…

- Mégis miért? – vágott közbe. – Bocsánatot akarsz kérni… mert mindig ezt csinálod!

- Milyen mindig Damian, hiszen a múltkor nem is emlékeztem. Miután meghaltál, akkor lettek álmaim. De most Damian…

- Ne hívj így – vágott közbe ismét halkan.

- Mért hogy hívjalak?

- David.

            Óvatosan rámosolyogtam, és léptem felé egy fél lépést. Ő a kétszeresét lépte le hátrafelé. Sóhajtottam.

- Hiányoztál - suttogtam nem is neki, hanem a cipőm orrának.

- Te is nekem – súgta vissza szomorúan, mire felemeltem a fejem és elkeseredetten néztem rá.

- Hiszen magadhoz sem engedsz!

- Mert fogalmam sincs ki vagy.

- Pontosan tudod ki vagyok – mondtam komoran.

- Azt tudom, ki voltál 200 éve. Egy király, aki megöletett… tudom, ki voltál 100éve. Egy fiú, aki nem tehetett mást és elárulta az akkori énemet…

- Damiant – suttogtam halkan, de nem foglalkozott azzal mit mondok.

- De ebben az életben, most még a neved se tudom.

- Karl – mosolyogtam rá halványan.

- Örvendek a szerencsének Karl. És most, ha megkérhetlek, menj el innen.

- Nem megyek! Végre megtaláltalak – mondtam határozottan.

- Mond Karl te tényleg ennyire nem érted? – nézett rám egyre mérgesebben.

- Szeretlek.

- Te tényleg nem érted – csóválta a fejét szomorúan. – Menj el, addig jó neked és addig jó nekünk.

- Ki az a nekünk? – kaptam rajta a többes számon.

- Karl könyörgöm, menj el, majd máskor megbeszéljük ezt, egy jobb, alkalmasabb…

- Életben? Ezt akartad mondani? Mert én nem akarok következő lehetőségre várni – mondtam és egyre közelebb léptem hozzá. Ő addig hátrált, míg megakadt háta egy szekrényben. Álla alá, nyúltam hogy arcát magam felé fordíthassam.

            Nem azt láttam a szemében, amit vártam. Azt hittem félelem fog fogadni, de életemben nem tévedhettem ennél nagyobbat. A tekintete őszintébben és minden elmondóbban beszélt hozzám, mint szavai. Tökéletesen tükröződtek benne a gondolatai. Azt akarta, hogy vagy csókoljam meg, ezzel porba döntve az összes védfalát, mert más vágya sincs, mint velem lenni, vagy menjek a közeléből, mert ő maga fogja megtenni.

            Eleget tettem a néma fohásznak. Ajkamat lassan az övéhez érintettem. Puhán szinte simogatva. Perzselt még ez az apró érintés is, bal kezem a derekára csúsztattam, jobb kezemet finoman a tarkójára, és hüvelykujjammal simogattam arcát. Ő követelte a csók elmélyítését, és halkan felnyögött mikor nyelvem végre találkozott nyelvével.

            Ugyan az volt, és mégsem. Ugyan az a határtalan boldogság, amit csak akkor éreztem, ha őt tarthattam karjaim között, miközben pontosan tudtam, hogy ez nem teljesen ugyan az. Mert nem lehet.

            Lassan ízlelgettük a másikat. Nem volt benne semmi hevesség, pedig ennyi idő után azt hittem, ha végre megint érezhetem őt, akkor az önuralmam kidobódik az ablakon, és én nem fogom tudni kordában tartani azt az őrült vágyat, amit az álmok kezdete óta érzek iránta. Vagy amit már ezer éve érzek, ha a közelemben van.

            Kicsit zihálva váltunk el egymástól. Orrunkat összeérintve néztem a szemébe. Csak bámultam az a gyönyörű barna szempárt, ami ennyire közelről nem egyszerű barna volt, hanem látszódtak benne az apró arany vonalak. Annyira hiányzott, hogy azt hittem beleőrülök. Magamhoz húztam, átöleltem, és csak szorítottam magamhoz, mintha magamba akarnám olvasztani testét.

- Karl nem kapok levegőt… - suttogta halkan, mire lazítottam az ölelésen.

- Annyira hiányoztál.

- Te is nekem. – Eltolt magától, hogy megint rám nézhessen.

- David! David! David! - futott ki a másik szobából egy 8év körüli kislány. Ahogy meglátott az arcára rettegés ült ki. Nem értettem mért fél tőlem.

- Anna, nem kell félni. Ő egy barát, nem azért jött, hogy bántson – próbálta már a szavaival nyugtatni a gyereket. Ellépett tőlem a kislányhoz, hogy közelségével is oldja félelmét.– Nem kell félni.

- De David ő… ő egy német katona!

            Mint amikor egy vaknak kinyílik a szeme, úgy éreztem magam. Megláttam rajtuk a csillagot. A mindennél biztosabb jelét annak, hogy ők zsidók. Lenéztem az egyenruhámra. Olyan volt az, mint az ő csillaguk… a mindennél biztosabb jele annak, hogy egy német katona vagyok. A felismeréstől sírni tudtam volna. Addig a percig nem tudatosodott bennem a hely az idő, a név… Lerogytam a földre, és az arcom a tenyerembe temettem.

- Kicsit lassan érted meg a helyzetet Karl – mondta szomorúan David, és ahogy felnéztem rá a tenyerem félig takarásából, láttam hogy mennyire szomorú. Ő azonnal észrevette az egyenruhámat, de én nem láttam rajta a csillagot, a szemében mélyen bújó rettegést.

- Zsidó vagy – mondtam ki, mintha nem lenne egyértelmű.

- Te pedig egy német katona – mondta, és felnevetett.

- Nem értem, hogy min tudsz még nevetni.

- Csak örülök, hogy végre rájöttél, mért kell elmenned innen. Most! – hangja éles volt, a nevetésnek a morzsája se maradt meg benne. Szorosan állt a kislány mellett, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon az ő lánya-e.

- Rendben David elmegyek. De nem azért, mert zsidó vagy. Akarlak, és ezen nem változtat semmi. Azért megyek most el, hogy mindezt megemészthesd.

- Csak menj már el – mondta elkeseredetten, és rám sem nézett. Én elfordultam, és kiléptem a hatalmas nyikorgó ajtón. Lesiettem a lépcsőn, és a házból kilépve nekiszaladtam egy embernek.

- Azért ennél jó… Karl?

- Franz? – kerekedett el a szemem régi barátom láttán.

            Ezernyi emlék villant fel. Mintha Franz nem csak barát lett volna. Láttam, ahogy szőke haja szétterül a párnán, rám mosolyog, csókra invitál… a fenébe.

- Karl istenem de régen láttalak! – nevetett rám, és megölelt. Az ölelése nyugtató. Nem úgy, mint a szerelmedé, inkább egy családtagra emlékeztet.

- Régen volt – húzódtam el tőle. Mire szórakozottan bólintott.

- Régen. Nem jössz fel egy kávéra? Itt lakom nem messze – mosolygott. Gyönyörű kék szemeiben nem a régi boldog együttlétek ajánlatát láttam. Csak a barátot.

- Menjünk – mosolyogtam rá vissza.

            Franz tényleg közel lakott. Két utcával arrébb egy négy emeletes bérház harmadik emeletén. Ment előttem a lépcsőn, mert egymás mellet nem fértünk volna el. Ahogy lépett a nadrág ráfeszült kerek fenekére. Eszméletlenül jól nézett ki ruhában. Ruha nélkül már kevésbé… a hátán volt egy hatalmas égési heg. Erre emlékszem még most is. És arra is, hogy amikor 16évesen megismertem őt, már vele volt ez is. Engem valahogy sohasem zavart. Nem voltunk egymásba szerelmesek, de jó volt vele. Inkább szoros baráti kapcsolat volt kölcsönös örömszerzéssel megspékelve, mint szerelem. Szerelmemből mindig csak egy volt akárhányszor éltem…

- Kávét vagy teát? – kérdezte Franz és én arra eszméltem fel, hogy a konyhájában állok.

- Kávét. Köszi.

- Fura vagy. Tudom – tette maga elé védekezően a kezét –, fél éve nem találkoztunk. De akkor is furcsa vagy.

- Csak elgondolkoztam. Azon, ahogy harcolunk. Amiért harcolunk. Akik ellen harcolunk... Franz te látod az értelmét?

- Mire gondolsz pontosan? – kérdezte nyugodtan, miközben letett elém egy bögre kávét.

- Te nem látod úgy néha, hogy félre vagyunk vezetve? Hogy valami nem stimmel az egészben.

- Például? – kortyolt bele a kávéjába. Az arcán nem láttam semmilyen érzelmet.

- Két napja, egy zsidó férfit a szemem láttára lőttek agyon a családját pedig vitték tovább, ki tudja merre. Két isten tudja milyen nyelvet beszélő férfit rángattunk ki tegnap, a közös ágyukból. Franz, pár éve akár mi is lehettünk volna azok!

- Mi németek vagyunk Karl. Hitler hű szolgái, a törvény betartatói. Ne beszélj furcsaságokat, mert meg kell feledkeznem arról, hogy a barátom vagy.

            Elkerekedett szemmel néztem rá. Hova tűnt az alig tíz perccel azelőtti mosoly? Hova tűnt a jó barátom, és mért tűnt el?

- Ha azt mondanám, hogy egy zsidó férfival osztom meg az ágyam, akkor engem is agyonlövetnél?

- Ugye nem mondod ezt Karl? – húzta fel a szemöldökét. Megkaptam a választ.

- Most elmegyek Franz. És megpróbálom ezt a 10 percet kitörölni az emlékezetemből.

- Amíg nem beszélsz furcsa dolgokat, ugyan az a jó barátod vagyok, aki voltam – csillant meg a régi barátságunk emléke a kék szemekben, de már tudtam, hogy a régi mosoly az ölelés és minden barátságok gesztus egy furcsa felvett póz szüleménye.

- Ég veled Franz – suttogtam már neki háttal, és kimentem az apró lakásból.

            Megint nyikorgó lépcsők voltak a lábam alatt de a házból kiérve nem futottam senkibe. Csak a saját rossz gondolataim nem hagytak nyugodni. Tudtam, hogy talán nagyobb bajt okozok Davidnak, ha visszamegyek hozzá. De így, hogy tudtam hol van, hogy néz ki… Hogy az álmokban szereplő csókok emléke, égően valóssá vált, már nem tudtam elengedni.

            Rosszabb időszak volt ez a szerelemre, mint bármelyik előtte lévő élet. Csak annyit kellett volna tennem, hogy nem megyek vissza. Nem keresem többet… Megálltam, lassan szembefordultam a fallal, és elkezdtem a homlokom a kemény téglának ütni. Az első két ütés után már sajgott a fejem, és semmit sem értem el vele. A gondolatok nem rázódtak a helyükre, a kerekek nem akartak helyesen forogni. Hazaindultam, azzal a biztos tudattal, hogy másnap reggel az első utam Davidhoz fog vezetni.