FIGYELMEZTETÉS: A fejezet megbotránkoztató, esetlegesen gyomorforgató, lelki sérülést okozható jelenetet tartalmaz. Aki nem szereti, nem bírja, ne olvassa.

Köszönönöööm.

            Fájt otthagyni. Rossz volt kibújni a meleg test szorításából. Az egésztől amúgy is rossz volt a szám íze. Annyira nevetségesnek tűnt, hogy valami ős sok ezer évvel ezelőtti hülyeség miatt nem lehetnék Daviddal.

            Az főként bántott, hogy az én hibám. Türelmetlen vagyok. Hát nem borzalmas magyarázat? Azért történik ez mert nem hagyom, hogy a dolgok a maguk tempójában történjenek, hanem előre kapkodok. Nevetséges.

- Hova mész? – dünnyögte David mikor megérezte, hogy otthagytam.

- Csak pár óra és itt vagyok. Hazaugrom valami ruháért - másztam vissza hozzá.

- Utána jössz vissza?

- Jövök vissza – bólintottam.

- Így görbülj meg? – mutatta a behajlított mutatóujját.

- Így.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek – mondtam és megcsókoltam.

            Felöltöztem, miközben David egész idő alatt a szokásos „mindent tudok” bölcsességgel figyelt engem. Mikor kész voltam visszahajoltam egy búcsú csókra, de David teljesen visszahúzott és szorosan magához ölelt.

- Nah, ne fojts meg! Pár óra és megint itt leszek.

- Persze… vigyázz magadra jó?

- Rendben – mosolyogtam rá, majd kiléptem a szobából.

            Az előszobában pont összefutottam David apjával, aki kiengedett. Neki is mondtam, hogy nemsokára visszajövök. Nem is volt goromba. A konyha ajtóban egy perce láttam Annát. Integetett.

            A lakásom felé vettem az irányt. Nem a ruhám volt az elsődleges amiért haza akartam menni, hanem a fegyverem. Úgy éreztem, ha nálam van, akkor meg tudom őket védeni. Őket hiszen nem csak Davidról volt szó, hanem az egész családjáról.

            Hirtelen elkezdte nyomni a vállam az a hihetetlen nagy felelősség. Egy egész család, akit védeni kell, óvni minden rossztól. És főként őt, a szerelmemet akinek barna szemében állandóan ott ült évszázadnyi élet bölcsessége. Hiába volt ugyan annyi idős a lelkem mint az övé, az én tekintetemnek sohasem volt súlya. Hülyeség is az egész, hiszen nem én haltam meg állandóan…

            Hazaérve gyorsan dobáltam a ruhámat egy táskába. A fegyvert hátulra tűrtem a nadrágomba, a kabátom hosszabb volt így elrejtette. Az út, a töprengés, a pakolás, időt vett igénybe, de két és fél órával később már a házuknál jártam. Nem jutottam fel azonnal, mert egy katona elállta az utamat.

- Engedjen! – kiáltottam rá.

- Nem tehetem. Parancsot kaptam, hogy senki sem mehet fel – nézett rám határozottan.

- Értse meg nekem fel kell mennem! Nekem muszáj! Én… nekem…én… - dadogtam össze vissza.

- Engedje be – nyílt ki az ajtó, és ott állt Franz. Ő adta az engedélyt a belépésemre.

- Franz mi a fene folyik itt?

- Nem kívánatos személyek likvidálása – mondta rideg hangon.

- Miről beszélsz?

- Hogy-hogy miről beszélek? Hiszen voltál olyan kedves felhívni a figyelmünket bujkáló zsidókra.

- Franz…

- Gyere fel, ha akarod… bár nem sok látni való akad.

            Félrelöktem Franz-ot az ajtóból, és futottam fel a lépcsőn. A szívem azt zakatolta, hjogy ez csak egy rossz álom és Franz… a régi jó barátom csak viccel, hiszen ez nem történhetett meg. Nem lehet semmi bajuk, hiszen nincs még három órája sem, hogy itt hagytam őket. Az nem lehet…

            A bejárati ajtó tárva nyitva volt. A lakásban üvöltött a csend. Először a konyhába léptem. A sarokban volt David húgának a teste, szorosan magához húzva a lánya. Csak test volt, nem több. A lelke már messze járt. Lelőtték, a vér sötéten vöröslött körülötte. Az egyik székről félig lecsúszva David anyja, és az asztalra dőlve David apja. Mind halottak voltak.

            Azok az emberek akik egy nappal azelőtt még tőlem rettegtek, többé nem féltek már senkitől. A halottak nem tudnak félni.

            De egy valaki hiányzott. A legjobban szeretett. Gyors léptekkel mentem ki a konyhából, az ajtóban láttam felvillanni Franz alakját. A kisszobába siettem. Az ablakról le voltak tépve a deszkák, csak azért, hogy jobban lássam.

            David még mindig nem öltözött fel, és az a test soha többet nem is viselhetett már ruhát. Magától legalábbis nem. A halottak nem szoktak maguktól felöltözni. David is halott volt, de vele nem úgy végeztek, mint a családja többi tagjával. Ők 1-1 golyót kaptak. Kevés fájdalom azonnali halál. Davidot kivéreztették. A matrac amin előző éjszaka szeretkeztünk tocsogott a vérében. Tudom mert amikor megláttam a tűző nap fényében átlátszónak tűnő bőrét térdre estem. Rá a matracra. Nadrágom itta magába szerelmem vérét. Szeme élettelenül meredt rám. Direkt beállították, hogy így fogadhasson. Nem érdekelt a vér, csak meg akartam érinteni. Meg akartam rázni, szólni neki, hogy ébredjen fel…

- David! David! Kelj fel! Hallod ne csináld ezt! David… David… - zokogtam a nevét, miközben fejét az ölembe húztam. Teljesen a matracon térdeltem, pont úgy ahogy előző este még őt csókoltam. Mint egy rongybaba, úgy feküdt ölelésemben.

- David… David.. Óhh csak nem meghaltál? Szívfájdító… - hallottam egy gúnyos hangot az ajtóból. Franz állt ott, ajkát gúnyos mosolyra húzva.

- Na milyen hullaként a kis szerelmed?

- Te mocskos szemétláda! – Pattantam fel, és máris neki ugrottam. Nyaka köré fontam ujjaim, gyilkos dühöt éreztem.

            Bántani akartam. Azt akartam, hogy fájjon neki jobban, mint amennyire nekem fáj. Ezerszeresen kapja vissza a kínt amit okozott.

- Megölted őt! – hörögtem pedig nem engem fojtogattak. – Megölted, pedig én megígértem, hogy megvédem!

- Szóval ez a baj. Megint csalódást okoztál – lehelte, mikor már sikerült lefejtenie ujjaimat torkáról.

- Dögölj meg Franz! – morogtam, és megint nekiestem, de gyorsabb volt. Maga elé rántott, hátrafogva mindkét kezem.

- Valami baj van Karl? – gügyögte a fülembe. – Talán fáj valami? – Lassan visszafordított, a kisszoba felé, hogy lássam a halott Davidot. – Csak nem meghalt a kis zsidó szívszerelmed? – Szinte köpte a zsidó szót.

- Kit érdekelt, hogy zsidó Franz, én szerettem! – Borzalmasan fájt…

- Két férfi nem szereti egymást, az csak szex.

- Én nem így emlékszem ránk se. Én bíztam benned, és te is bennem. És most megölted…

- Megöltem, mert minden mocskos undorító zsidóval végezni kell, és megöltem, mert ezt akartam tenni. És most meg foglak dugni, itt ezen a küszöbön fogsz térdelni, miközben hátulról duglak, és a halott szívszerelmed élettelen szemeit bámulhatod… ez hogy tetszik Karl?

- Franz ez nem te vagy. Ez az egész egy őrület te nem te…

- Én nem ölnék embert? Ugyan, mintha te még nem végeztél volna ki ugyan így családokat.

            Lehunytam a szememet. Nem akartam hallani. Nem akartam tudomást venni arról, hogy pár héttel azelőtt, valaki ugyan úgy zokoghatott azokért akiket szeretett mint én ott a küszöbön.

- Értelmetlen halál… értelmetlen élet – suttogtam magam elé.

            Franz előre nyúlt és a nadrágom kezdte bontogatni. Már nem éreztem matató kezeit, úgy láttam mindent mint valami kívülálló.

- Nahát, egy fegyver… Végig itt lapult a hátadnál, és nem akartad használni kicsi Karl? Most már biztosan bánod…

            Nem bántam. Ez is mindegy volt már. Lerángatta nadrágom, majd hátulról meglökte a térdem. Orra buktam. Alsóruházatom a bokámra volt csavarodva. Franz erőszakosan széljel tolta a lábam. Egy kezével még mindig a kezeim fogta hátra a másikkal a hajamnál fogva felemelte a fejemet. Nem kellett volna lefogni. Már nem volt erőm semmihez, csak úgy voltam.

- Ne merészeld becsukni a szemed, vagy megbánod – sziszegte a fülembe.

            Már az sem érdekelt, hogy látok-e egyáltalán. Nyitva volt a szemem, de nem láttam a halott Davidot. Élőnek láttam, úgy mint pár órával azelőtt. Rájöttem, hogy igaza volt. Nem tehetek soha semmit. Nem menthettem meg őt, nem menthettem meg a családját, és nem menekülhettem attól, ahogy Franz erőszakosan belém nyomuljon.

            Fel se kiáltottam, pedig azt éreztem szétszakadok. Mintha az agyam felfogta volna, hogy fáj, hogy rossz amit tesznek velem, de nem akarta volna továbbítani sehova. Megmaradt az agyamban, és kihalt belőlem az összes életösztön.

            Hányi akartam. A gyomrom ki akarta adni magából minden tartalmát. A gondolat megakadt, nem tudom azért mert a gyomrom totálisan üres volt, vagy mert már erre sem voltam képes.

            Ahogy mozgott bennem hajszolva az élvezetét, csak az járt a fejemben, hogy cserbenhagytam azt, akit szerettem. Hogy halott ő is, és halott az unokahúga. Kisgyerek volt még, és az összes amit az életből láthatott a szenvedés volt.

            Sírni akartam. De ez is olyan volt ami megakadt félúton. Amikor elpusztul minden ami számított, és lassan gyilkolnak téged is, akkor sírni kell. Nem jutott túl a gondolat az agyamon.

            Éreztem ahogy Franz elélvez. Éreztem, ahogy kihúzódik belőlem, és a farkát megtörli a hátamon a kabátomba.

- Kegyes legyek hozzád Karl? Szeretnéd? – húzta magához fejemet. Nem szóltam. Nem tudtam… nem akartam nem teljesen mindegy?

- Akarod a halált? Megtehetném, hogy itt hagylak, ezzel a sok mocskos halott zsidóval egy lakásban. De tudod mit, azért mert régóta ismerlek, megkegyelmezek neked és megöllek. Rendes leszek – suttogta teljesen a fülembe – nem véreztetlek ki mint őt, nem hagylak sokáig szenvedni. Csak egy golyó és vége. – Kéjesen belenyalt a fülembe. Borzonganom kellett volna. Még a borzongás is megakadt a bőröm alatt. Már ez sem számított.

- Viszlát Karl – mondta vigyorogva. Majd felkelt mellőlem, kezébe vette a pisztolyomat, és lőtt. Egy golyó, a fejembe. Pontosan célozva.

            Azonnal elnyelt a sötétség.