Úgy értem oda az előadásra, hogy jó helyet fogjak ki. Az első sorban ültem a legszélén. Nem volt színpad, csak egy gumiszőnyeg. Soha nem jártam még ilyen előadáson, Reiko valami olyasmit mesélt róla, hogy nincs benne beszéd, meg valami balett dologról magyarázott. Egy kukkot sem értettem az egészből. De mikor megvolt a nyitó jelenet, már tudtam, hogy érdekes élményben lesz részem.

            Sou belépett a színpadra, elnyújtózott a földön, majd egy szőkére festett hajú fiú utána futott letérdelt mellé, és szájon csókolta. Vad birkózásba kezdtek, de… olyan táncos félébe, egymás lendületét kihasználva kerekedtek a másik fölé, úgy szökkentek föl a másik vállára, mint én a lépcsőfokokon. Könnyedén játszottak egymással, egymás testével a mozdulatokat, míg egy minden megmagyarázó ölelésben forrtak össze, és sötét…

 A könnyed kergetőzés megismétlődött de egy lánnyal. Kezdtem érteni szerelmi háromszög, de nem a megszokott formában. Egy férfi volt a középpontban, akinek két szerelme volt, egy férfi és egy nő. Eszembe jutatta gyerekkorom, a vidámságuk felidézte bennem életem első 14évének boldog emlékeit, édesanyám gyönyörű göndör vörös haját, zöld szemeit, ahogy ragyognak rám, és apám büszke tekintete a bizonyítványom láttán, és amikor rajztehetségem miatt külön díjat kaptam. A fejét fogná most, hogy manga rajzolásra „pazarlom” a tehetségem. Én élvezem.

Egy maroknyi fiú vette körbe Sout, lökdösték, vállukra vették, össze-vissza dobálták, ő próbált átszökkeni fölöttük, de bezárták dühük gyűrűjébe, a lány és a fiú Sou megtört testét látva könnyeit nyeldesve hajoltak fölé, és ölelő karjukba fonták testét, úgy dédelgették.

Meghaltak. Mind a ketten, bankrablás volt, és a menekülő rabló elütötte őket. Souék játéka előhozta belőlem mélyre eltemetett emlékeimet, és mire ezt észrevettem már patakokban folytak a könnyeim. Miközben figyeltem a darabra, újra láttam magam előtt szüleim hamvait, és a nagybátyámékat, akik magukhoz vettek. A temetésen közölték velem, hogy velük fogok élni. 14éves voltam, és már akkor megrettentem nálam 4 évvel idősebb unokabátyám sóvárgó tekintetétől. Minden éjjel álomba sírtam magam, és átkoztam az eget, hogy a két zöld csillag már nem ragyog rám többet.

Megint sötét, és Sou két szerelmese eltűnt, ő a tér közepén ült, és a fiúk táborából lassan besétált a takarásból egy nagyon magas tüskésre nyírt hajú srác. Sou mögé settenkedett, és átölelte, ő megdermedt az ölelésben, felpattant és elhátrált tőle, a másik viszont úgy nézett rá, mint ragadozó a zsákmányra. Mire Sou egyet pislogott már ott volt előtte. Nem tudott elfutni, a másik minden erőlködés nélkül kapta magára, és szorította testéhez. Oh ő korántsem úgy akarta bántani, mint a többiek. Sou próbált szabadulni az ölelésből, de hiába, a másik erősebb volt, maga alá teperte Sou gyönyörű testét, és a sötétbe még bele rivallt Sou ordítása, pont úgy ordított, mint én egykoron…

Nem kellett sokáig várnom rá. Unokabátyámhoz nem fűztem sok reményt, már a temetésen rájöttem, mit akar tőlem. Nem volt olyan korai emlékem, amiben ne a kisfiúk után szaladtam volna, így azzal a ténnyel, hogy fiú volt tudtam mit kezdeni. De a lelkem apró darabokban volt a szüleim halálát követően, és ő a rokonom volt. Egy ideig óvatosan hárítottam, vagy egy hónapig bírtam különböző ügyködésekkel leszerelni. De aztán nem voltak otthon nagybátyámék, rám törte az ajtót, és a saját ágyamban erőszakolt meg. Olyan durván hatolt belém, hogy ömlött a vérem.  Utána órákig feküdtem vérem és rokonom nedveinek keverékében, a saját ágyamban, míg vissza nem tért, és a hajamnál fogva rángatott el a fürdőig, ott rám engedte a jéghideg vizet, az ágyneműm egyszerűen kidobta a kukába, és a kérdésre miszerint mi történt az ajtómmal, csak azt felelte, hogy Youn beragadt a szobába.

Megint ölelő karok zárták maguk közé Sout, két szerelmese úgy dédelgette, mint a különleges virágszálakat szokás, és ő megtörten simult karjaik közé. Szerelmesen ölelték, simogatták ahol érték, száját csókolgatták. És ő kezdett felengedni karjaik között, hatalmas összegabalyodott egész lettek ők hárman. Együtt

Ebben nekem sosem volt részem. Unoka bátyám által okozott sérüléseket senki sem gyógyította, sőt. Minden este betért hozzám, hosszú hajam simogatta, és azt mondta, gyönyörű vagyok. Becézgetett, és mikor nem hatott meg hízelkedésével, olyan erővel tett magáévá, hogy csillagokat láttam a fájdalomtól. Mai napig élesen él bennem az emlék, ahogy a fürdőszoba kövén ülök, körülöttem levágott hajam. Utána küldtek pszichológushoz, majd önszántamból elköltöztem tőlük kollégiumba. Azóta se mentem vissza hozzájuk.

Megint a fiú csapat, de középen most nem Sou, hanem két szerelmese, hatalmas verekedés a fiú próbálja védeni a lányt, de hiába. Hamar véget ér, és a két szerelmes mozdulatlan teste ott maradt a tér közepén.

Olyan erővel csapott le rám a következő emlék hogy levegőt alig kaptam, és úgy ömlöttek könnyeim, hogy csak homályosan érzékeltem mi történik a darabban. A kollégiumban ismertem meg Kibát. Én 16 éves voltam ő 18. Gyönyörű, és okos volt. Hat évig volt a párom, hat évből négyet egy fedél alatt is éltünk le. Életem legszebb évei voltak, én akkor kaptam meg a szeretetteljes öleléseket, ami régen csak durvaság volt. Akkor tanultam meg szeretni önmagam, és másokat. Mellette önmagam voltam, és visszanövesztettem a hajamat is. Az utolsó évben sokat fájt a feje, feledékeny lett még viccelődött is, hogy vénül… aztán korházba került és meghalt. Jóindulatú agydaganata volt, de mivel nagy kiterjedésű volt, így mindegy volt hogy jó, vagy rossz. Belehalt. Ott álltam 22évesen, teljesen magányosan. Többszörösen megtört lélekkel, és többszörösen megtört testel.

Sou szerelmesei testét nézte. Arcán döbbent iszonyat, majd leült melléjük, térdét mellkasához húzta, és üveges szemmel meredt maga elé, előre hátra hintázva, nyugtatta magát mint anya a gyermekét, hogy minden rendben lesz, pedig az lehetetlen.

Valahogy így néztem ki Kiba halála után. Aztán egy reggel magamhoz tértem, minta ábrándból ébrednék, és azóta vagyok ilyen…

A következő jelenetnél a két szerelmes áttetsző ruhában becézgeti Sout, mintha szellem alakok lennének. Édesgetik, majd a darabban először felcsendül egy zene, hangos lüktető, ritmusa örvénylik, és ismétli önmagát. Sout felrántják a földről, és pörgetik, húzzák, vonják, cipelik magukkal, néha elengedik, de nem áll meg a saját lábán, összezuhan, ezért a két szellem alak csak pörgeti tovább, és lassan mindent körbevesz a sötétség.

Úgy ültem ott, mint akit oda szögeznek. Az egész életem játszódott le a szemem előtt, csupán egy darab alatt… de micsoda darab volt, ami ennyire mélyen megérint és felkavar, az összes érzelmemet a felszínre hozta, és csak ekkor vettem észre azt, hogy az ingem eleje nyirkos a rengetek könnyemtől. De Sou ezeket nem tudta, nem tudhatta. Nem tudott Kibáról, a haláláról, nem tudott arról, hogy attól kezdve pont olyan monotonon megyek nap, nap után. Hogy hiába a rengetek férfi otthon forró vízzel, égetem le magamról bőrük illatát… egyet kivéve Sou volt az első, akivel bármennyire furcsa is volt mindkét együttlétem nem rohantam fertőtlenítőszerrel vakarni le magamról érintésének még az emlékét is… Mit érintett meg bennem egy mozdulatával, hangjával? És mért akarta, hogy ezt lássam? Zakatoltak az agyamban a kérdések, és miután megtöröltem arcom, rájöttem, hogy ezt egy módon lehet csak orvosolni… ha megkérdezem tőle.

A színpad mögött egy széken kuporogva találtam rá, térdét magához húzta, a semmibe meredt. Teste izzadt volt a haja rátapadt a homlokára.

- Sou! SOU!- szólongattam, de csak akkor figyelt fel rám mikor megérintettem a karját.

- Youn… hát láttad? – nézett rám fáradt szemekkel.

- Igen… beszélhetnénk?

- Persze, csak… adj pár percet, amíg összekaparom magam… - suttogta halkan majd bement az öltözőbe.

Leültem a helyére. Éreztem, hogy szemem dagadt a sok sírástól. Hát azt az egy órát, amíg tartott végig bőgtem, úgyhogy nincs min csodálkoznom. De Sou még nálam is fáradtabbnak tűnt. Arca megtört, így beszélni vele, nem tűnt túl kecsegtetőnek. 10 perc múlva lépett ki az öltözőből, farmerben és zöld garbós pulóverben. Mosolygott, barna szeme ragyogott.

- Hol szeretnél beszélni?

- Menjünk hozzám. – Felvonta a szemöldökét.

- Önként meghívsz magadhoz? – kérdezte értetlenül. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

- Elbűvölő személyiségednek, és ragyogó tehetségednek. Meg persze mérhetetlen jóindulatomnak. – mosolyogtam rá.

- Váó, meghívás és mosoly, ennyire jó voltam? – kérdezte vidáman.

- Nagyon is. – válaszoltam kétértelmű hangsúllyal, majd kacsintottam. Ő felnevetett, És egymás mellett lépdelve elindultunk a lakásom felé.

- Hogy tetszett a darab? – kérdezte kisvártatva.

- Nagyon…. Megdöbbentő volt, és vagytok. Mért akartad, hogy lássam?

- Mert azt hittem megérted majd, és sok mindent fog neked jelenteni… és… - sóhajtott egy hatalmasat – Mert azt akartam, hogy velem legyél.

- Boldog vagyok, hogy ott lehettem, még ha borzalmasan felkavaró volt, akkor is. – suttogtam.

- És megértetted? – állt meg a járda kellős közepén

- Mit? – néztem rá értetlenül.

- Hogy mi visz előre, hogy mi hajt túl minden borzalmon az életben. – értetlenül meredtem rá. Nem értettem mire gondol. Vagy… nem akartam megérteni mire gondol.

- Tessék?

- A szeretet! Ha szerető karok óvnak, védenek, ha…

- Hagyd abba – mondtam határozottan.

- Miért Youn? – lépett közel hozzám, és megemelte az állam, hogy a szemébe nézzek. Pont az arcomba sütött a lámpa fénye. Zavarodottan nézett rám, csak most vette észre duzzadt szemeimet. – Miért sírtál?

El akartam fordítani az arcom, de két keze közé fogta fejem, hogy rá kelljen néznem, így szinte az arcába köptem szavaimat.

- Azt hiszed Sou, hogy a szereteted mindentől megóv? Mit hiszel egy nyamvadt szerelmes regényben vagyunk, vagy valamelyik mangámban ahol a két főhős lefekszik egymással, és másnap már örök szerelmet fogadnak a másiknak? Mért hiszed, hogy ez ennyire egyszerű?

- Mert az. - felelte halkan. Majd száját óvatosan az enyémhez érintette. – Örökké veled akarok maradni, és védelmezni téged. Főként önmagadtól. Át akarlak ölelni, meg akarlak csókolni. Szeretek. – Suttogta homlokát homlokomnak döntve.

- Ne szeress engem… – suttogtam neki vissza.

- Mitől rettegsz ennyire? – kérdezte.

- Nem mondhatom el. - mondtam, és elhúzódtam.

- Csak annyit engedj meg, hogy veled legyek, hogy megvédjelek. Mert ez kell neked!

- Honnan tudja mindenki ennyire, hogy mire van szükségem?! – keltem ki magamból.

- Mert rajtad kívül mindenki tovább lát az orránál! Te vagy az egyetlen, aki nem veszi észre, hogy nem arra van szükséged, hogy minden este más dugjon meg, hanem arra, hogy valaki átöleljen, hogy reggel kávét főzzön neked, hogy melletted legyen! – emelte fel a hangját ő is.

- És? És ha erre van szükségem? A romantikus filmeknek mind ott van vége, hogy boldogan élnek, míg meg nem halknak! De hol marad, a meghalnak? Hol marad a borzalmas fájdalom, a szívedet tépő, amibe te is majdnem belehalsz? Vagy hol van a megcsalás fájdalma? Az aggódás a másikért? Ez sokkal borzalmasabb mint amit ad ez az érzés. Nekem ez nem kell! Én ezt nem akarom! – mondtam, de a végén már csak suttogtam, és éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon.

- Félsz… de mért? Mért hiszed, hogy elhagylak? – nézett rám értetlenül, és letörölte az arcomról a könnycseppet.

- Nem is ismersz, nem tudsz rólam semmit, egy felelőtlen kölyök vagy, hogy mondhatod, hogy nem hagysz el? – néztem rá értetlenül. Ő még közelebb lépett hozzám, és átölelt.

Megértettem, nem villámcsapás volt. Lassan kúszott fel a tudatomba. Megszerettem őt, és hiába hadakoztam. Nem tudom, szerelem volt-e de… de abban biztos vagyok, hogy már nem csak a sürgető vágy volt, hanem a megértés. Tudni mi az, ami igazán mosolyt csal arcára, tudni a kedvenc gyerekkori játékának nevét. Valamit megérintett bennem, és már nem lehetett küzdeni, mert ha elküldöm magamtól, önkezemmel okozok magamnak fájdalmat. Nem, nem lenne jobb hamar túl lenni rajta, nem fájna most kevésbé, mint egy év múlva. Biztosan voltam benne, hogy igazuk van, nekem most rá van szükségem. Tudtam biztosra, éreztem. Elkeseredetten sóhajtottam és átöleltem.

- Feladod? – suttogta vidáman a hajamba.

- Nem, csak, most ezt akarom. Belesimulni az ölelésedbe. – dünnyögtem halkan. És ő végigfuttatta a kezét hátamon. – Ha megbántasz agyon csaplak.

- Minden tőlem telhetőt megteszek… És most menjünk, mert halálra fagysz. – mosolygott rám.

Egymás mellett ballagtunk a házamig, kinyitottam az ajtót és beléptem, nem követett.

- Nem jössz be? – kérdeztem.

- Azt hiszem, nem lenne jó, én…- mondta sután.

- Kérlek. Gyere be, és aludj velem. - egy borzalmasan nagy szemkerekítést kaptam.

- Mármint ágy, meg te meg én, és mindez egy éjszakán keresztül? Youn nem lesz ez egy kicsit…

Csókkal fojtottam belé a szót.

- Szükségem van rád, hogy ne akarjam meggondolni magam. – suttogtam miután elváltak ajkaink.

Elmosolyodott és belépett.