Reggel arra keltem, hogy Sou próbál kibújni karjaim közül. Erősebben szorítottam magamhoz. Egyszerűen nem akartam elengedni.

- Youn, kérlek, már alig kapok levegőt.

- Sajnálom…- suttogtam, és elengedtem eddig szorongatott mellkasát. Elégedetten szívta a be a levegőt.

- Nincs semmi baj, ha elájultam volna a levegőhiánytól, kénytelen lettél volna szájon át lélegeztetni.

- Nálunk orron keresztül szokás lélegeztetni, nem szájon…- oktattam párom már kora reggel.

- Hogy te mindig mindentől elveszed a kedvem – dörmögött, és kimászott az ágyból.

- Hová mész?

- Zuhanyozni. Jössz? Oh bocsánat, Miss. fázós nem bírja a hideg vizet - gúnyolódott.

Nyelvet nyújtottam rá. Elindult lezuhanyozni, miután végzett, én is beálltam a vízsugár alá. Valahogy furcsán nyugodtnak éreztem magam. Mintha pár évente szükségem lenne egy tisztító sírásra, amitől a világ szebb lesz, a múlt pedig múlt, és nem kínzó szemem előtt lebegő rémálom.

Mire kijöttem a fürdőszobából a konyhában már várt a kávé, sőt valami reggelinek álcázott pirítós is. Minden hang nélkül ettünk. Nem szoktunk reggelizni. Sou mindig őrzi az alakját, én meg nem szeretek. Csak kávé. Csoda, hogy még nem kaptunk gyomorfekélyt…

Miután végeztünk az evéssel, eltársalogtunk a napsütésről, a melegről, az évi kavicsterméstől, elmosogatott, letörölgettem a konyhapultot, összesöpörtem a morzsákat (azt a hármat…) és már nem volt mit tenni, vagy mondani, sóhajtva vonultam be dolgozószobámba. Előtte odaszóltam Sounak, hogy menjen be a nappaliba. Engedelmesen bevonult.

            A dolgozószobámban odamentem az íróasztalomhoz, a középső fiók leghátsó részéből előkapartam egy apró kulcsot, amivel az alsó fiók nyílt. Kinyitottam, és kivettem belőle, egy lapos dobozt. Becsuktam a fiókot, a kulcsot visszatettem a középső fiókba, és a dobozzal a kezemben elindultam a nappaliba. Letettem Sou elé és vártam. Értetlenül nézett rám.

- Mi ez?

- Az amit nem akarok elmondani, így azt kérem, nézd végig.

- Biztos? Úgy értem ez...

- Igen biztos - bólintottam. Majd átültem a fotelba.

            Ölébe vette a dobozt. A legtetején, egy kép volt anyuról és rólam, nem sokkal a haláluk előtt készült a kép, ugyan olyan pózban ülünk egymás mellett, hajunk ugyan úgy átvetve vállunkon, csak anyué göndör. Emlékszem a kép elkészülte után apu gonoszkodott, hogy úgy nézünk ki, mint anya és lánya…

            A kép után egy újságcikk következett:

Egy rabló menekülés közben elgázolt egy párt!

Egy bankrabló menekülés közben elgázolt, egy fiatal házaspárt. Tizennégy éves fiúk árván maradt. A rablót nem csak…

- Youn ez…

- Olvasd a többit.

Még mindig nyugodt voltam. Szinte már furcsállottam a nyugalmam. Fojtogatnia kellett volna a könnyeknek, de semmi. Csak nyugalom… Pedig a dobozban borzalmak szerint növekvő sorrendben voltak a dolgok. Bár azt hiszem a legfájóbb a szüleim halála volt, azt hiszem emlékekben a legborzalmasabbak csak a cikk után, jöttek… a közvetlenül utána lévő, csak közepesen rossz emlék. Egy napló. Nem is napló inkább csak egy vékony füzetke, amibe csupán egyetlen bejegyzés volt írva.

A Nénikém meggyőzte a Bácsikámat, hogy küldjenek pszichológushoz. Ez az őrült nő pedig, kiadta, hogy írjak naplót. Azt hiszi labilis vagyok, és meg akarom ölni magam. Pedig én annyira akarok élni! Nénikém összeszedte a hajam. Még sírt is mikor meglátta. Olyan furcsa, ahogy hozzáérek, szúr az egész. Saeki megverni eddig sohasem vert meg. A  kötél nyomok néha látszódtak a csuklómon, vagy bokámon, ahogy kikötötte szétfeszítve a lábam az ágyhoz, de most a hajam miatt, megvert. Az arcomat nem bántotta, azt mondta túl szép, azt nem teszi tönkre. Nem fájt jobban, mint az, ahogyan eddig megerőszakolt.

            A hajam… minden azért volt, mert… nem tudom leírni, a nő szerint jobb lesz… de… szinte érzek mindent megint.

            Egy éve tart. Már egy éve minden héten többször is… Néha még egészen élveztem is. A kikötözést sohasem, a megalázást… de a testem nincs fából. Néha, néha élveztem. Tényleg néha. De most, túl messzire ment. Farkát szokás szerint beleerőszakolta számba, undorodtam tőle, öklendeztem, de már az elején figyelmeztetett, hogy akkor járok a legjobban, ha nem rontom el az örömét. Ha bármiben hibázok, olyan büntetést kapok, hogy belehalok. Rettegtem tőle, így teljesítettem kívánságát. De most nem erőltette le spermáját torkomon. Egész idő alatt a hajamról motyogott, végül nem számba élvezett el, hanem hajamra. Élvezete undorító nedvét, a hajamra spriccelte. Elborzadva figyeltem magamat utána a tükörben. Mostam, dörzsöltem hajam, de folyamatosan éreztem… a testembe ezerszer élvezett már el, hajam is piszkolódott már be tőle de ennyire, még soha a hajam… a hajam egy emlék volt anyámtól. Mindig azt mondta, ha ránéz, nem érzi magát itt egyedül, pont olyan, mint az övé. Azért is hagytam mindig pont olyan hosszúra, mint az övé. Olyan érzésem volt, mintha nem csak engem, hanem az anyámat is megerőszakolta volna…

Körömollóval vágtam le a hajam. Néhol megkarcolva fejbőröm, így vérzett.  Előre hátra ringattam testem, mikor rám találtak a fürdőszoba kövén. Láttam, ahogy Saeki elégedetten vigyorog. Egy év alatt nem sikerült elérnie, hogy túlzottan kiboruljak. Persze remegtem, ha a közelembe jött, de tűrtem, bírtam, később kinevetett, hogy pont a hajam akasztott ki ennyire. Korcs féregnek nevezett és… Nem akarok többet írni. Ki volt az, az idióta aki kitalálta, hogy ettől kevésbé fog fájni?!

- Youn én… - tette, le a vékony füzetet Sou remegő kézzel.

- Nézd tovább a dobozt. – mondtam neki.

            Hallgatott rám. A dobozban már egy dolog volt. Egy fotó album. Ez volt Saeki búcsú ajándéka. Akkor még csak hobbi szinten fotózgatott. Később a nagynéném pár leveléből megtudtam, hogy profi fotós lett. Én voltam a kísérleti alanya…

            Sok képet készített rólam. Imádta elgyötört testem fura pózokba csavarni, és úgy fotózni le.  Abban az albumban minden volt. Kép az első alkalomról, a gyűrött ágyról, és közeli a sebemről, ahogy vérzik. Képsorozat, ahogy arra kényszerített, hogy önmagammal szórakozzam el. Kép az utolsó alkalomról, testemet díszítő kék-zöld foltokról, sebesre karcolt fejbőrömről.

            Egyszer néztem végig azt az albumot, és minden képe úgy él emlékezetemben mintha valaki bele égette volna. Végig tudnám sorolni mind az ötven képet, ami benne van. Hogy melyiken merre lóg a hajam, hogy melyik készült az ő, és melyik az én szobámba…

            Sou letette kezéből az albumot. Egész testében remegett.

- Megölöm… - suttogta maga elé.

- Már nem számít.

- Oh dehogynem, fogom azt az undorító férget és lenyeletem vele azokat a képeket!

- Hidd el, hogy nem számít. - Felkeltem a fotelból, és hozzá léptem. Magához húzott a kanapéra.

- Mért tartottad meg ezt az undormányt?

- Én se tudom. Anyuról a képet ki akartam venni, de nem ment egyszerűen… Nem akarom a múltam látni. Van még egy doboz, Kibáról, de az valahogy megnyugtat, ezt soha nem szoktam elővenni, mert, mert elborzaszt, hogy… - akadoztak a szavaim.

- Elmondtad valakinek?

- Hát gyakorlatilag tudja a világ, csak soha sem hitték, hogy igaz… - sütöttem le a szemem.

- A manga? – nézett rám döbbenten.

- Igen…

            Az első hosszabb sorozatom, gyakorlatilag erről szólt. Egy fiúról, akit megerőszakol a saját unokabátyja. Az összes durvább emlékem felhasználásával egy hat kötetes sorozat született. Az utolsó kötet már a főhős új életéről szólt… azzal a történettel futottam be.

- És ténylegesen kik tudják?

- Kiba tudta. Meg Reiko, és most már te. Nem tudom Saeki hány embernek mondta el…

- A nagynénédék nem is tudják?  - nézett rám döbbenten.

- Nem jártam náluk, mióta elköltöztem. Nem bírtam többi rájuk nézni, és amúgy sem hitték volna el.

- Soha nem akartad elmondani? Hogy mit tettek, hogy végig nézték és nem vették észre, hogy…

- Sou ne fáraszd magad ezen. Régen volt. Ha nem futunk vele tegnap össze, talán el sem mondom soha. Már nem fontos. – Egy apró csókot leheltem ajkára. Ő még mindig feszültem ült. Éreztem, hogy minden izma görcsös a dühtől.

- Hogyan érinthetett téged olyan durván az, az állat? Azon csodálkozom, hogy ilyen élmények után, még képes voltál valakivel… - függőben hagyta a mondatot. Tudtam, mire gondol.

            Keserűen felnevettem. Persze. Tizenöt évesen mentem el onnan, egy évvel később ismertem meg Kibát, és azután, hogy elmondta mit érez irántam, majdnem egy év kellett, hogy le bírjak vele feküdni. Remegtem a félelemtől mikor először ért hozzám, nyugtatott, kezének minden mozdulatával, hangjával, csókjaival. Lassan oldódtam fel annyira, hogy csak nagyon ritkán tértek vissza a múlt emlékei. Oh hogyne utána kamatostul bepótoltam később a kihagyott éveket…

- Nehezen ment. De gyorsan fejlődtem - mosolyogtam rá, és halványan visszamosolygott. – Nekem már alig fáj. Tényleg, vagy tíz éve nem borultam ki emiatt…

- Soha nem akartál visszamenni, elmondani, megbeszélni?

- De ezerszer… és tudom, hogy bánnám. Tudod, ha filmen látnám, kiröhögném azt a seggfejet, akit minden este maga alá gyűr a gonosz szereplő. Kiröhögném gyengeségét. De amikor ott voltam, megbénított a félelem. Már csak felzaklat. Ha látom, van dühöm, de ha rágondolok, csak fáj. Nem akarok többé rágondolni…

- Dobjuk ki – emelte meg a dobozt. – Vegyük ki anyukád képét, tegyük bele egy szép keretbe, és a többit dobjuk ki a szemétbe.

- Azzal eltűnik a múltam? – néztem rá szemöldök ráncolva.

- Nem. De a doboz igen, és legalább nekem nem jut majd eszembe keresni a dobozt, megint végignézni ezeket az ocsmányságokat, és utána puszta kézzel meggyilkolni azt az undorító tetvet – vonta meg a vállát. Elnevettem magam. Könnyedén felszabadultan. Mintha Sou egyetlen vállrándítással űzné el múltam összes démonát. Eltűnt minden. Nem éreztem Saeki undorító emlékét. Nem tért vissza a gondolat, ahogy először belém hatolt (pedig ez nagyon sokáig kísértett). Csak a béke, és a vágy, hogy Sout érintsem. Megnyaltam a szám, kivettem a dobozt a kezéből, és áthajítottam a nappalin. Hangosan puffant a szőnyegen.

- Majd holnap foglalkozunk vele! – susogtam ajkának, és lovagló ülésben az ölébe ültem.

- Ohh… emlékek. – nyögött fel, ahogy hozzá simultam. – De ugye most valami más fajta megnyugtatás lesz, mint a tegnapi álomba ringatásod?

- Igen ez teljesen más fajta lesz…- mosolyogtam rá, miközben kibújtattam a pólójából.

- Valami tizennyolc éven felülieknek? – fogott rá derekamra.

- Igen – mondtam még, majd száját éreztem számon, erős karjait derekam körül, az összhangot, az egyszerre mozdulást, az örömöt, amit már csak ez a kéz csak ez a száj, és csak ez az ember adhat meg nekem.

            Azon a napon a nappaliban, a doboz végig nézésével, ugyan úgy végleg eltemettem valamit, mint pár héttel azelőtt Kiba sírkövénél, csak azért, hogy valami teljesen újba kezdhessünk. Csak Sou, és én, az összes régi szörnyem nélkül.