Boldog szüüülii naaapoott, boldog szüüülii naaapoot, boldog szüüüliii naaapooot Youn és Sou kapcsolata, boldog szüüüliii naaapoot.

            Egy év… egy év alatt egy virág kinyílik, elhervad, újra kinyílik, egy frissen megszületett akármi pedig totálisan különálló személyiséggé érik. És mi történik egy kapcsolattal? Sokszor unalmassá válik, ellaposodik, egy év elég ahhoz, hogy unásig ismerjük a másikat, minden porcikáját, minden nyögését, egy év után már bosszant az egész, és unod, és valami újat akarsz.

És akadnak szerencsés kapcsolatok. A miénk szerencsés volt… Már amennyire. Nehezen kezdődött, már születésekor több csúnyán hegedő sebet ejtve mindkettőnkön. De megszületett, és egy év után virágzóbb, mint valaha. Reiko néha fejbe vág, hogy legyek már olyan kedves leszállni a fellegek körül, és nem szívecskékkel telefirkálni a mangákat. Mint egy tizennégy éves első szerelmes, úgy vártam, hogy Sou haza jöjjön a próbáról. Abban az időben néha sokáig maradt el. Még szidtam is miatta, ha kihűlt a vacsora.

            Én a magányos farkas konyhatündérré avanzsáltam. Annyi piszkálódást se kaptam még soha, mint akkor, amikor először látott meg kötényben. Gátlástalanul kiröhögött, és közölte, hogy eddig nem is tudta, hogy felesége van. Hozzávágtam egy edényt. Sajnos nem találtam el.

            Persze az örök súrlódás, hogy menjünk-e szórakozni, vagy üljünk le a Tv elé. Fele esetekben én nyertem, és a Tanoshimi, a dolgok másik felében nyert az esti punnyadás. Ha megzsarol Sou akkor se vallottam volna be, hogy imádtam vele kettesben otthon lenni. Csak vele lenni. Ezt ennyi idő után jobban élveztem, mint valaha, és mégis a szívem visszahúzott abba a nyamvadt bárba Kazu mellé. Végül is Reikon kívül ő az egyetlen barátom…

            Már elszaladt mellettünk a féléves fordulónk, mikor eltöprengtünk, hogy mióta is vagyunk együtt. Én felírtam a noteszembe azt  napot is, amikor először aludt nálam, azt is, mikor először feküdtünk le, sőt azt is amikor megkértem, hogy költözzön hozzám. Elétettem a noteszem, és rámutogattam a bejegyzésekre. A szeme elfelhősödött és a nyakamba ugrott. Meghatódott, és hatalmas meghatódottságában rögvest szexeltünk (persze ez is elgondolkodtató, mióta hívom együttléteinket, szexnek, vagy szeretkezésnek, és nem dugásnak, vagy kefélésnek) is egy fergetegeset az íróasztalomon. Utána pihegve közölte, hogy számoljuk, és, ha máskor nem is az évfordulókon tartsunk nagy ünneplést. Végül abban a napban állapodtunk meg, amikor először nálam aludt.

            És most, tessék. Ott álltam egy nappal az évforduló napja előtt. És vártam a postást, hogy megérkezzen Sou ajándékával. Nem tudtam ő készült-e, de én nagyon is. Gyakorlatilag attól a perctől kezdve erre készültem, hogy kimondtuk, van közös minket ünneplő napunk. Tervezgettem, szabad perceimben ezt rajzoltam. Egy vonalnyit se kértem Reiko segítségéből. És kész volt. Soha, semmit nem csináltam még ekkora erőbedobással. Reiko már a haját tépte, amiért elhanyagolom a munkát, és semmi mással nem foglalkozom, csak ezzel. De… megérte.

Csöngettek. Loholtam az ajtóhoz, és mint egy őrült úgy téptem föl. Helyes postás fiú állt az ajtóban. Kedvesen mosolygott rám.

- Hamano Youn?

- Igen én vagyok.

- Küldemény – nyújtotta át a csomagot, és én magamhoz öleltem a dobozt. – Öhm aláírná az átvételi…

- Hogyne, elnézést, de nagyon vártam már – nevettem fel szórakozottan, küldeményem a hónom alá szorítva.

- Egyébként, nagy rajongója vagyok a mangáinak – somolygott rám sokat sejtetően a fiú. Jobban megnézve még annál is helyesebb volt. Haja a sapka alatt a szemébe lógott picit, telt ajkak, izmos kar, és láb. Felsóhajtottam. Kár, a régi idők, szép idők.

- Hát, annak nagyon örülök. Ménnél többen veszik annál jobb. További jó munkát. – köszöntem el gyorsan és bevágtam magam mögött az ajtót. Nem olyan időket éltünk, hogy el kellett volna bizonytalanodnom.

            Az ajtónak dőlve bontottam csomagom. Kettő könyvszerűség volt benne. Tartalom ugyan az, de egyik az enyém a másik Sou ajándéka.  Az egyiknek a fóliáját rögvest feltéptem, és élvezettel lapoztam föl a könyvet… Igen. Olyan lett amilyennek akartam. A bontatlant fogtam és becsomagoltam. Nem lett valami szép, de én mindent megtettem. Még masnit is kötöttem rá. Elrejtettem a szekrényem legaljába. Na nem Soutól kellett félteni. Inkább tőlem, hogy még aznap a kezébe adom.

            Borzalmasan későn ért haza. Haja a szokásosnál is kócosabb volt, tartása görnyedt, minden lépésnél megrándult egy picit az arca. Nem is kellett mondania, mint egy aura villogott körülötte a fáradtság, és a megszokott jelmondat „Elhúzódott táncpróba”.

- Mért erőlteted mindig túl magad? – kérdeztem csöndesen a fürdőszoba ajtókeretének dőlve.

- Amiért neked megint egy dioptriát romlott a szemed a sok rajzolástól, és mert néha még a lámpát se kapcsolod fel, annyira belefeledkezel a munkádba – mosolygott hátra a válla fölött.

            Sóhaj tőlem, győztes vigyor tőle. Tudja, hogy igaza van, és én is tudom, az örök vitánk, ami igazából sohasem lehet vita. A munka iránti szeretetünk, legalább akkora lánggal ég, mint amit egymás iránt érzünk. És ez sosem fog megváltozni.

            Ledobta a ruháit a földre. Én meg, mint egy jó feleség szedtem össze, és tettem a szennyes tartóba. Persze a mélyenszántó munkabeszélgetések után mindig jön egy vita arról, hogy mért nem képes a ruhát a szennyes kosárba rakni a föld helyett…

            Ahogy kilépett a zuhanyfülkéből, a törülköző helyett értem nyúlt, és magához ölelt.

- Sou, tiszta víz vagy!

- Talán zavar? – húzta végig ajkát nyakamon.

- Hmm akár nem is zavarhat – sóhajtottam, és hozzá simultam. A jéghideg vízcseppeket felszívta a pólóm és átadta az én bőrömnek. – Vagy tudod mit, akár nagyon is zavarhat. Törülközz meg és várlak az ágyban. – Adtam egy búcsú puszit az arcára, és kimentem a fürdőből. Igazából szégyen, és gyalázat, de mire a fürdőből kiért én már aludtam...

            Másnap reggel ágyba vittem neki a reggelit. Ami mivel nem eszik reggel egy bögre kávé volt. Vidáman lépdeltem a szoba felé. Egy év… egy év! Kiba óta még egyhetes kapcsolatom se volt, nem hogy egyéves…

- Ki az ágyból álomszuszék. – suttogtam a fülébe, és bele is csókoltam. Igen galád ébresztési mód, mert úgy cseng, mint a fene.

- Hűha minek köszönhetem a reggeli cseszegetést? – kérdezte morcosan, amíg feltornázta magát ülő helyzetbe.

- Hoztam kávét – mosolyogtam rá.

- Ezzel akarod jóvátenni, hogy elaludtál este? – húzta el a száját.

- Nem, azt ezzel akarom jóvátenni… - letettem a bögrét az éjjeliszekrényre, átöleltem a nyakát, és megcsókoltam.

- Nem rossz, de azért ennél több kell, hogy megbocsássak - mosolygott, rám, és magára húzott. Lepillantott a kávésbögrére, és elkerekedett a szeme. - Jézusom mennyi az idő?

- Fél tíz.

- A fenébe elkésem! – szitkozódott, és kicsúszott a takaró alól, magamra hagyva. Én elnyúltam Sou helyén. Még őrizte az illatát az ágy. Hát igen… boldog évfordulót.

            Szomorúan néztem, ahogy magára kapkodja a ruháit. Még mielőtt elindult volna, odalépett hozzám, nyomott egy puszit a homlokomra, és megesketett, hogy hatra, odamegyek a színházhoz. Fogalmam se volt minek, de ha egyszer ilyen szépen kérte…

            Csak tengtem ide, lengtem oda. Egész nap nem kötött le semmi. Percenként néztem az órát, hogy mennyi van még hátra. Ötkor nekiláttam felöltözni. A hajam kifésültem, újra fontam… majd megölt a kíváncsiság, hogy mért akarja, hogy ott legyek…

- Gyere, ülj le ide! – fogadott mosolyogva Sou, és az első sor közepére vezetett.

- De mért…

- Mindjárt megtudod! – olyan szélesen mosolygott, hogy azt hittem a szája körbeszaladja a fejét. De nem tette. Inkább nyomott egy puszit az orromra, és letuszkolt a székre. Elindult a színpad közepe felé, elég sokan voltak, és egy perc alatt elcsöndesedett mindenki. Várták, hogy mit mond Sou.

- Kedves közönség! Én, nem vagyok a szavak embere. Táncos vagyok, nem író. – visszafojtott kuncogás a közönség soraiból - Ám ma még sem fogok táncolni. A ma esti darabot én írtam, és nem akartam volna mással szerepelni benne, mint a kedvesemmel, de mivel neki bot lába van, így ez nem megvalósítható. – Fülig pirultam. A közönség körében néhányan nyíltan felnevettek. Aú. – A mai darabot, neki koreografáltam. Ez az övé. Youn kérlek, gyere ide.  Gyere! – Felkeltem, és reszketeg lábakkal hozzá léptem. Ő szokásához híven homlokát az enyémnek döntötte, és úgy mondta. – Boldog évfordulót. – Boldogan öleltem át nyakát. A közönség soraiból, néhányan tapsoltak, páran nevetgéltek. Én pedig a könnyeimmel küszködtem. Kaptam egy darabot!

- Fogadják sok szeretettel! – mondta még Sou nevetve mikor kibontakozott ölelő karjaim közül. Derekamat karolta, úgy sétáltunk vissza a helyünkre. Végig az egész előadás alatt fogtuk egymás kezét.

            A színpadon sötét lett. Egy hosszú hajú férfi beült a színpad elejére. Bánatosan lógatta a fejét. Egy másik táncos futott be. Kereste a másik tekintetét, de az nem akart ránézni. A később jövő egy gyors mozdulattal megpörgette, s a hátára döntötte úgy, hogy fejük a közönség felé legyen. Rá mászott a földön fekvőre, kezét feje fölé fogta. Megcsókolta, testét a másikhoz simította. Az alul lévő egy gyengébb rúgással vette rá a másikat, hogy leszálljon róla. Fájdalmas arccal gördült le. A hosszú hajú felállt. Egy ideig szomorúan nézte a földön lévőt, majd kisétált.

- Nem emlékszem, hogy valaha bántottalak volna – súgtam Sounak.

- A lelki rúgás, is rúgás. – Igaza volt. Egy null oda.

            Újabb sötét. A hosszú hajú ezúttal egy másik férfit csókolt, ölelt. Mindenféle kedv vagy öröm nélkül. Mozdulatai darabosak voltak. A másik nézte ezt a kettőst, majd elszakította a párosból azt, aki neki kellett, átölelte, dédelgette. A másik lassan felengedett, már-már kósza mosoly játszott ajkán. De nem, ellökte magától, és megint elfutott. Kirohant a színről.

            Vagy tízszer játszották őrült játékuk. A szeretetteljes közeledést, és a rideg elutasítást. Ám egyre kevésbé volt rideg az elutasítás, mígnem a hosszú hajút lenyomta a földre párja. És zene hangzott fel, gyönyörű női hang csendül, és a másik lassú táncba kezdett. Gyönyörű. Egy ember egy tánc, és annyi érzelem, hogy a közönség is a könnyeit törülgeti. Ahogy vége volt a zenének, letérdel a másik elé, és megsimította arcát. Homlokát a másikénak döntötte, a hosszú hajú, könnyes arccal bújt a másikhoz. Sírt a szeme, a szája mégis boldogan nevetett. Szerelmesen ölelték egymást. És sötét…

            Hullottak a szememből a boldogságom könnyei. Sou rám nézett, elmosolyodott, és megcsókolt.

- Azért ennyire nem voltam nehéz eset. – suttogtam miután elváltak ajkaink.

- Nem te ennél nehezebb eset voltál - nevetett föl.

- Gonosz.

- Én soha.

- Menjünk haza!

- Menjünk.

            Színpadias csókot lehelt kézfejemre, majd felkelt, engem is felsegített, és kéz a kézben elindultunk hazafelé, mint valami romantikus filmből kiugrott szerelmespár.

            Még ki se nyitottam az ajtót, már egy éhes száj tapadt a fülem mögötti érzékeny felületre, egy hideg kéz tolakodott kabátom alá. Ahogy sikeresen kinyitottam az ajtót, azt se várta meg, hogy becsukjam. Már kapott volna karjába, külön privátba ünnepelni az évfordulót a hálószoba csöndjébe, ami perceken belül már nem is lett volna olyan csöndes. Nem is tudom hogyan, de bezártam az ajtót, és nagy kegyesen hagytam, hogy jó szokását megtartva velem eddzen, és felcipeljen a hálóba. Ott azonban megkértem, hogy tegyen le, és forduljon el. Annyira volt lelkes, mintha érzéstelenítő nélkül húztam volna ki a fogát.

            Gyorsan szedtem elő a szekrényem elrejtett zugából a becsomagolt ajándékot. Rámosolyogtam a csálé masnira, majd megálltam Sou mögött és a válla fölött az orra elé dugtam a csomagot.

- Ez az én ajándékom.

- Azt hittem elfelejtetted. - Fordult velem szembe, így láthattam, milyen vidáman csillog a szeme.

- Én meg azt hittem, te felejtetted el, nem sokra értékelted az ágyba hozott kávét… - húztam el a számat.

- Mert rohantam próbára! Áh nem fontos… Mi van benne? - rázta meg a csomagot.

- Nyisd ki és meglátod – mosolyogtam rá, de ő minden bíztatás nélkül, már tépte is föl a papírt. Mikor elért a fóliáig, elkerekedett a szeme. Tovább tépte, míg végre magát a könyvet tartotta kezében. Kinyitotta, és (ugyan én nem hittem volna) de még jobban elkerekedett a szeme. Rám nézett, a szeme könnytől fátyolos volt, jobb kezében tartva a könyvet, bal kezével magához húzott és átölelt.

- Harapófogóval kell kihúznom, hogy mondd, erre most papíron látom viszont – hangja rekedt volt. Kibújtam az öleléséből.

- Nézd tovább! – Bólintott, felült az ágyra, és elmélyült a könyvben.

            Hogy mi volt, ami majdnem megríkatta Sout? Az első igazi nagy ArtBookom tartotta a kezében. Aminek az első lapján ez volt olvasható:

Mellettem mindig kitartó szerelmemnek, Sounak.

Alatta egy rajzolt kép, róla és rólam. Mind a ketten kifele nézünk a képen. Szorosan ölel engem, hajam szokás szerint egy fonatban van a képen, és mosolygunk.

            A fél ArtBookban mangáim szereplői vannak, a másik fele az övé és az enyém. Félmeztelen Sou, félmeztelen én. Mindig csak együtt. Külön képen sohasem. És mindegyiken mosolygunk. Mikor végzett a nézegetéssel, letette a könyvet az éjjeliszekrényre, és kinyújtott a kezét értem, hogy menjek oda hozzá. Felmásztam mellé az ágyra. Rám mosolygott, a magabiztos „tudom, hogy az enyém vagy” mosolyával, és a mosolyának igaza volt. Az övé voltam.

            Lassan simogatta le rólam az összes ruhám, és olyan lassan, óvatosan tett magáévá, mintha porcelánból lennék. Nem könyörögtem, gyorsabb tempóért, nem könyörögtem nagyobb szenvedélyért. Annak is megvan a maga ideje. Aznap este ünnepeltünk, és már végre én is értettem, hogy azt nem csak végtelen tombolással lehet, hanem lassan, minden másodpercét, a másik minden sóhaját kiélvezve.

            Az élvezettől mámorosan, boldogan simultam Souhoz, s szinte egyszerre suttogtuk a másiknak:

Boldog évfordulót…