- Szóval kb. így tervezzük – fejezetem be közel fél órás monológomat. Sou az asztal alatt szorongatta a kezemet. Ideges mosollyal az arcunkon vártuk az ítéletet.

            Az összeveszésünk utána délelőtt azzal telt, hogy elmeséltem Sounak a tervemet. Az alapot az képezte, hogy nekünk van egy üres szobánk, neki van egy kedves kislánya, és ez a kettő együtt biztosan nagyon jó lenne. Gondoltam én. Persze mikor átbeszéltünk a dolgokat kiderült, hogy egy csomó gond van, kezdve azzal, hogy Hina nemsokára kezdi az iskolát addig, hogy mindezt ki a fene fogja közöli a szüleivel? Érett felnőttek módján kő, papír, ollóval döntöttük, és persze, hogy én vesztettem. Én papírt mutattam, Sou ollót és kettészelt. Állhattam én oda a szülei és Suzu elé, hogy elmondjam, magunkhoz szeretnénk venni Hina-chant. Magamban eldöntöttem hogy mindenféle templomnak elképzelhetetlen sok pénzt adományozok, ha életükben először az összes fajta istenek összefognak, és kihúznak ebből a slamasztikából.

            Volt már pár húzós helyzetem nem tagadom. Voltak ennél szorultabbak a múltban. Néhány óvatos kisurranástól az asszony háta mögött az ajtón, egy-két záros határidős manga befejezés átmulatott éjszaka után, fülembe üvöltő szerkesztők, de egyik esetben se dobogott annyira hevesen a szívem, mint amikor leültem ahhoz az asztalhoz.

            Ebéd után, Hina-chan elálmosodott, így bevittük a szobájába. Olvastam neki, majd percekkel később már egyenletesen szuszogott. Én bezzeg… mint egy idióta úgy kapkodtam a levegőt, mert rettegtem, hogy pár perc múlva ki kell lépnem a szobából, és el kell mondanom, hogy mit akarunk. Illetve szeretnénk... szóval, hogy milyen jó lenne ha…

- Nem. – És kimondta… Sou anyja kimondta azt az egy szót, amitől jobban rettegtem, mint Saeiktől. Kimondta, és én döbbenetemben, még  a kezemet szorongató kezet is elengedtem. Nem… a szó visszhangot vert a falakról. – Csak ha örökre. Nem játszunk vissza a feladónak játékot, ha nem tetszik a szülőség fiúk.

            Könyörgöm, szépen kérek egy manót, hogy álljon már be az állam alá és tartsa, mert nekem nem ment. A hatalmas mélyrepülésből hirtelen valaki rám csatolt egy szárnyat és nekiláttam repülni.

- Szóval ti beleegyeztek? – halottam magam mellől Sou remegő hangját.

- Azt hittem ezzel fogtok kezdeni. Sou Hina a te lányod, és azt hiszem, végre felnőttél. – Sou öntelten elvigyorodott anyja dicsérő szavaitól, én viszont bokán rúgtam. Persze ők nem tudtak az eszement féltékenykedéséről, meg a halmozott gyerekességéről. Velünk madarat lehetett volna fogatni, és elsőre fel sem tűnt, hogy van, aki nem ennyire boldog. Suzu sápadtan ült az asztalnál.

- Elnézést kérek – suttogta halkan, majd elbotorkált. Hallani lehetett, ahogy csukódik mögötte a bejárati ajtó.

- Elnézést… - nézett bocsánatkérően Sou anyja, majd a lánya után indult.

            Csönd telepedett az ebédlőre. Sou apja lassan rágyújtott egy szál cigarettára, majd kifújta a füstöt.

- Én nem bíztam benned fiam. Édesanyád mindig azt mondta, hagyjunk téged, művész vagy, te nem úgy éled az életed, mint a normális emberek.

- Tudom apa…

- Én nem hittem, hogy megérem a napot, amikor jósszívvel rád merem bízni a saját lányod. De megértem, és ennek borzasztóan örülök. – Halvány mosolyra húzódtak vékony ajkai, és derűsen nézte fiát.

- Köszönöm – suttogta Sou, mire az apja felnevetett.

- Neki köszönd – bökött állával felém. – Ne nekem.

Fülig vörösödtem. Nekem köszönhető?

- Tudom apa. Tudom - mosolygott rám Sou, majd megfogta a kezem, megszorította és rám mosolygott.

- El… elnézést –dadogtam zavartan, és elindultam a bejárati ajtóhoz. Friss levegőt akartam szívni, annyira zavarba hozott az a beszélgetés. Meg is feledkeztem arról, hogy a két nő oda ment beszélgetni. Résnyire nyitottam mikor beszélgetés ütötte meg a fülemet.

- Suzu ennek így kell lennie.

- Nem fogadom el! – toppantott Suzu idegesen.

- Hana-chan Sou gyereke nem a tied – mondta csitító hangon az anyja.

- Soha sem törődött vele. Mit számított neki, hogy beteg, hogy a születésnapja van. Néha beállított ide, és azt várta, ájuljunk el ettől. Hát én nem ájulok.

- Sou a testvéred, legyél egy kicsit…

- Elnézőbb? – gúnyosan horkantott Suzu, de már hallani lehetett az elfojtott könnyeket hangjában. – Mindig az elnézés, mert Sou művész. Mert táncos. És most haza hozza ezt a mangakát. Hogy tartják majd el Hinát? Két művész. Ez a biztos háttér? Két fér…

- Ha ezt a mondatot most végig mondod Suzu akkor soha az életben nem bocsátok meg neked – a mindig kedves hang, most idegesen vibrált.

- De akkor is kimondom, ha már mindenki elhagyta a józan eszét ebben a családban a hatalmas modern gondolkodások mellett. Két férfi hogy fogja őt felnevelni?

- Hamano-san kérem, jöjjön elő, és magyarázza el a makacs lányomnak, hogy fogják Hinát felnevelni.

- Asszonyom, nem lehetne inkább Youn? Nem szeretem a formaságokat… - kértem még az ajtó rejteke mögül.

- Rendben de akkor nem asszonyom, hanem Ako-san. – Elmosolyodtam, és kisétáltam az udvarra. Suzu olyan ellenségesen méregetett, amihez nem szoktam hozzá. A nők sokszor voltak rám féltékenyek, de ennyire tömény utálat ritkán irányult felém.

- Nem vagyok szegény. Elég híres vagyok a magam területén, és ezzel elég jól keresek. Bár tényleg a munkaidőm furcsa, mint ahogy Sou munkaideje is az, de meg tudjuk oldani – rámosolyogtam. De nem nyugodott meg. Sóhajtva dőltem neki a falnak. – Látom ez nem elég. Mit mondjak? – néztem segélykérően Ako-sanra, de ő csak megvonta a vállát.

- Mondj el mindent.

- Nekem nincs családom. Egyke voltam, és a szüleim már régen meghaltak. Mikor Souval megismerkedtem, azt hittem találkoztam a föld legnagyobb hülyéjével, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva ragaszkodott hozzám. Kinevettem, és annyiszor jött vissza ahányszor elküldtem. És végül nem küldtem el többször. De nem lehetünk teljes család, nem lehet egy gyerekünk, akit közösen nevelnénk, aki… Nem lehet. Mikor megtudtam, hogy van egy lánya azt hittem belefojtom egy kanál vízbe. Aztán ezzel is megbékéltem, és végül eljutottunk ide. Hogy rá tudtam venni arra, hogy akarja a saját gyerekét. Hogy akarjon minket egy családnak. Én nem tőled akarom elvenni Hinát, hanem azt szeretném, hogy kapjon egy teljes apát, mert reményeim szerint erre már Sou is alkalmas. Én csak azt szeretném, ha ez így működne. Működhet Suzu? Mert ha azok sem hisznek benne, akik szeretik Sout, akkor mi mért hihetnénk?

- Egy álomvilágban élsz Youn – mondta rekedt hangon Suzu. – Mindezek ellenére, ha Hina-chan azt mondja, hogy veletek szeretne élni, akkor engem nem fog zavarni.

- Jó döntés Suzu. Szerintem Takeshi is örülni fog ennek – mosolyogtam a lányra, de ő Takeshi név hallatán fülig pirult, és besietett a házba.

- Szerintem menni fog. – mosolygott rám Ako-san.

- Én félek. Igaza van Suzunak egy álomvilág. Hinát gúnyolni fogják ha megtudják, hogy két apja van, és amúgy is Sou és én mint felelősségteljes szülők? Istenem micsoda egy elmebeteg ötlet ez? – néztem rá elkeseredetten. Hirtelen annyi kétségem lett amennyi előtte még sohasem.

- Az élet teli van nehézségekkel. Akkor sem egyszerűbb, ha normális a családfelállás, és ha mindkét szülő normális munkával rendelkezik. De mindenki megoldja. Majd megoldjátok ti is – mosolygott rám bíztatóan. Nyugalom áradt a lényéből, és én is megnyugodtam egy kicsit. Visszamentünk a házba, megszerezni az engedélyt attól az embertől, aki mindennek ura.

            Mikor vissza értünk, Hina-chan már nem aludt. Apja ölében ült, és élénken mesélt valamit az óvodáról.

- Youn-san! Youn-san! – üdvözölt lelkesen, és én borzalmasan örültem ennek a lelkesedésnek.

- Hina-chan valamit meg kellene beszélnünk - húztam oda egy széket közvetlenül Sou széke mellé.

- Valami baj van Youn-san?

- Nem dehogy – mosolyogtam rá megnyugtatóan. – Csak meg kell kérdeznem valami fontosat.

- Mi az?

- Szeretnél az apukáddal lakni?

- Apu ideköltözik? – kerekedett nagyra a szeme.

- Nem, te költöznél hozzám - szólalt meg végre Sou.

- És mi lenne Nagyival, és Suzu-neesannal?

- Meglátogatnánk őket, nagyon nagyon nagyon gyakran!

- És Youn-san is velünk lakna?

- Igazából, mi laknánk Younnál. Baj lenne? – kereste a lánya tekintetét Sou. A kislány egy pillanatig komolyan meredt maga elé, majd hangosan felkacagott.

- Nagyon jó lenne! – ölelte át apja nyakát, majd nyújtotta értem pici kezét, így csatlakoztam az ölelésükhöz.

- Micsoda család – csóválta a fejét Sou apja. És együtt nevettünk.

            Egy héten belül megvolt a költözés. Hina-chan megkapta az emeleti üres hálószobát. Így a házra végre kikerülhetett volna a „Minden szoba megtelt” tábla, és ez engem hatalmas örömmel töltött el. Együtt vettük meg a tapétát. Amikor felmutattam egy helyes rózsaszín tapétára, Hina-chan elfintorodott és egy kékre bökött. Rábólintottunk. Borzalmasan remélem, hogy nem a kék orrszarvú tehet erről is, ugyanis Hina-chan ruhatárában feltűnően sok a kék. El is határoztam, hogy fogok Souval vetetni, valamilyem másik plüssállatot. Mondjuk rózsaszínt. Kapott is Hina-chan egy malacot. A tervem nem vált be.

            Suzuval leültem megbeszélni a fontos dolgokat. Hina-chan allergiás-e valamire, van –e olyan étel amit egyáltalán nem eszik meg, és még egyéb fontos apróságot. Mikor Suzu meglátott egy jegyzetfüzettel és egy tollal, elismerően biccentett, majd közölte, hogy Sounak ez eszébe se jutott volna. A megbeszélés végére teljesen összebarátkoztunk, és ámulva néztem, ahogy végre felenged előttem. Mosolygott a szeme, és egyszerűen döbbenetesen szép nő lett belőle. Kerek egy évet adtam, hogy zúgjanak az esküvői harangok, és bizton állíthatom nem én készültem megházasodni. Mindenki furcsállotta a hirtelen jött barátságunk, de mi csak mosolyogtunk rajtuk.

            A beköltözés se volt egyszerű. Késő éjszaka estünk be az ágyba. Sou átölelt, belecsókolt a nyakamba, és már éppen fordultam volna felé, hogy megcsókoljam, mikor egy apró kész kopogtatott az ajtón. Szorosan zártam a szemem, hogy még csak egy gonosz gondolat se jusson el a fejembe.

- Furcsa az egész apu… - dugta be a fejét az ajtón Hina-chan. Sou arcán láttam, hogy ő nem fogja vissza a gondolatait, én felültem, és úgy kérdeztem vissza.

- Mi a baj Hina-chan?

- Rémisztő, és új, és a bútorok nagyon és furcsák, és a ház is.

- Gyere ide – nyújtottam felé a karom. Ő az ágyhoz szaladt és bebújt közénk. Hasára fordult, arcát az apja felé fordította.

- Jó éjszakát! – mondta még majd szinte azonnal elaludt.

- Mért kellett? – tátogta át Sou a lánya feje fölött elégedetlen arcot vágva.

- Viselkedj felnőttként! – tátogtam vissza, mire elmosolyodott, áthajolt Hina-felett és megcsókolt.

- Jó éjt – suttogta olyan közelről, hogy az ajka még súrolta az enyémet. Rá mosolyogtam, és biztos voltam abban, hogy menni fog. Nem fogjuk elszúrni. Már csak azért sem, mert akkor Suzu négybe vág…

            Pár nappal később meglátogattuk a szüleimet a temetőben. A fekete márványlapokra vésett nevek a két mellettem ácsorgó fekete üstökű alaknak nem sokat jelentett, az én szemem előtt azonban szüleim arca tűnt fel. Mosolyogtak rám. Orromban éreztem anyám hajának illatát. Sou és Hina előre mentek, én még pár percet ácsorogtam a sír mellett.

- Anya… jó lesz így? – kérdeztem a kőtől. Az nem felelt, mert nem tud, fülemben mégis ott hallottam anyám kedves hangját, és szavait, amit sosem mondott ki, de biztos vagyok abban, hogy ezt mondta volna:

- Kisfiam, megkaptál végre mindent. Mindent, ami járt neked!

            Mosolyogva léptem el a síroktól, és elindultam a családom után. Sou futólag megszorította a kezem, majd hármasban haza indultunk…

~~ Vége ~~