6. fejezet. - Öt parancsolat, és a másik út -

Oké, szóval egész éjszaka mást se tettem, csak jegyzeteket készítettem, mit mondjak. Átgondoltam, és talán döntöttem is. Ez tőlük is függ. Papír a zsebben. De azért ismételjük át még egyszer.

Első pont: Sárvérű, és hasonló negatív típusú megjegyzéseket nem tenni, és persze „aranyvérűek szégyenei azok az átkozott Weasley-k” félét se.

Második pont: Gúnyos hangnem, fensőbbséges stílus kerülése. Nem vagytok több náluk, erről nem megfeledkezni!

Oh a fenébe dehogynem! Ők csak… Igen, szóval így nem szabad viselkedni. De mi is volt a következő?

Harmadik pont: Nem kérkedni azzal, hogy Malfoy vagyok, hiszen ez inkább szégyen, mint dicsőség, és amúgy sem az én érdemem.

Negyedik pont: Kedvesnek lenni. Vagy legalábbis nem kifejezetten taplón viselkedni.

Ötödik pont: Önsajnálat kerülése. Én nem az áldozat vagyok, hanem az elkövető. Lehetőleg erről, sem megfeledkezni.

De ha egyszer én nem így akartam, akkor mért nem… Nekem ez nem fog menni! Odamenni annyi Weasley közé, hát ezt nem nekem találták ki. Nic teljesen idióta, ha azt hiszi, hogy oda megyek! Meg van őrülve… de elszaladt az idő, minden papír nálam? Akkor, ha már így elkészültem, talán benézek oda. De csak úgy benézek, nem maradok ott ebédre.

Nos, itt vagyok. Ebben a kalyibában élnek? Szent ég, ez rosszabb, mint képzeltem. Oké, becsöngetek… vagy talán még egy kicsit járkálok. Öhm, jó napot, én. A fenébe, mindent elfelejtettem…

- Draco? Mért járkálsz fel-alá az ajtó előtt? Mrs. Weasley mondta, hogy nézzem, meg ki csörtet itt. - jelenik meg az ajtóban Nic.

Lefagyok, én nem akarok itt lenni, én erre nem vagyok felkészülve. Kezem magától indul el Nic karja felé, a testem magától mozdul és húzza Nicet távolabb az ajtótól.

- Beszélni szeretnék veled, mielőtt bemegyek.

- Hát akkor mondd – Zsebre vágja a kezét. Látom rajta, hogy küzd a vigyorgás ellen.

- Mióta tegnap elmentél, azóta folyamatosan töprengek. Jobban mondva amióta öt napja belevetetted magad az életembe, azóta nincs egy nyugodt percem se – kezdek neki, és hadarva beszélek, mint aki minél előbb túl akar lenni az egészen. – Soha nem szerettem semmit, és senkit. Legalábbis ezt gondoltam. De valójában szerettem a Roxfortot, jó volt ott lenni, mert volt, aki felnézett rám, voltak csatlósaim, volt kiket piszkálni. Én voltam Draco Malfoy az egy szem Malfoy örökös, örököse mindannak a hatalomnak és pénznek, ami az apámé. Sosem hittem volna, hogy Voldemort visszatér, és ez történik. Persze, eleinte vonzott az egész sötétsége, tetszett a gondolat, hogy saját hatalmam lehet, nem csak az apámtól rám maradt... Szerettem a Roxfortot, és akarattal, parancsra tettem tönkre. Nem, nem én öltem meg Dumbledore professzort, én nem tudtam volna megölni. De én tehetek arról, hogy lehetőség adódott erre az egész borzalomra. – elhallgatok.

Túl vagyok a mondandóm felén, de innentől válik igazán nehézzé. Hogyan öntsem szavakba, amit érzek? És valójában, nem is ezt akartam mondani.  De legyen. Ha már belekezdtem, folytatom.

- Rettegtem attól, amivel megbíztak, de meg kellett tennem. Úgy éreztem ez az egyetlen, amit tehetek. És ha öt nappal ezelőtt nem állítasz be hozzám, mai napig úgy gondolnám, hogy nincs választási lehetőségem. Most már másként látom. Azzal, hogy beengedtem a Roxfortba a halálfalókat, elpusztítottam valami számomra fontos dolgot, amit szerettem. Nem tetszik, hogy pusztítok, és pusztítás közben olyannal is végzek, amit szeretek. Nekem ez az élet már nem tetszik, nem jó. – Nicolas nem nevet ki, csak halványan elmosolyodik.

- Örülök neki, hogy így döntöttél! – mondja, és magához ölel. Én szinte azonnal kibontakozom, ebből az ölelésből.

Azért mindent nem, a büszkeség megszűntetése nem szerepel az öt parancsolatomon!

- Nem azt mondom, hogy belépek azon az ajtón, és én leszek a föld legjobb embere. Nem ígérem, hogy 20 perc múlva az összes bennlévő nem fog engem a pokolra kívánni, de megpróbálok változtatni. Ezt megígérem. – és próbálok mosolyogni. Kicsit viccesre sikerül.

Nicolas felnevet, és a vállamat átkarolva navigál a ház felé.

Remeg a térdem, ez csak egy Weasley ház, csak egy… tuti, hogy nem fognak befogadni.

- Ne aggódj Draco. Minden rendben lesz – szorítja meg Nic keze a vállamat.

Ja persze, minden rendben lesz! Végül is csak apám egyszer majdnem megölte a lányukat egy naplóval, Ronnal mást se teszünk, csak átkozgatjuk egymást, Bill arca pedig, miattam néz úgy ki, mint egy patchwork takaró… hogy gondolhatja Nic, hogy minden rendben lesz?!

- Már éppen indultam megnézni, hogy hova tűntél Nic, anyám meg a TE anyukád is halálra aggódta magát. Biztosak benne, hogy valami szörnyű bajod esett.

- Hiszen tudod milyenek, mindig túl aggódják magukat. Pedig csak kijöttem a vendégünk elé. - tol maga elé Nic, én meg szembenézek a fényképen már látott fiúval, aki az ajtófélfának dőlve féloldalasan mosolyog.

- Szóval megérkezett.

- Szóval meg. Bill, megmondtam, hogy el fog jönni! – hallom Nic hangján, hogy mosolyog.

- Persze Nic, te mindig mindent megmondasz előre! – nevet föl a velem szemben álló.

Most mit kéne tennem? Mit mondhatnék?

- Sajnálom. – mondom ki az első szót, ami eszembe jut. Nem biztos, hogy ez volt a legjobb ötletem a mai nap folyamán. Bill abbahagyja a nevetést, és összehúzza a szemöldökét.

- Késő. Már megtetted, de… olyan időket élünk, amikor nagy kincs, ha ŐSZINTÉN bánod, amit tettél, és van benned kitartás változni.

- Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, de csodát ne várjon tőlem senki!

- Gratulálok Nic! – néz át a fejem fölött Nicre, derűs arccal. – Megközelítőleg embert faragtál egy Malfoyból. Na gyertek, mert kihűl az ebéd, és anya szörnyen mérges lesz. – mondja, és már indul is befelé.

- Megközelítőleg? – fordulok hátra, hogy lássam Nicolas arcát. Ő elnézően mosolyog.

- Malfoy vagy, én meg ugyan varázsló de nem annyira jó hogy ennyi idő alatt, csodát tegyek – vonja meg a vállát. Én válaszként, megcsípem a karját. Felkacag, megfogja a kezem és elvezet a konyháig.

Ott ül a fél Weasley család, és páran a rendből. Néhányan összevont szemöldökkel méregetnek, páran bizalmatlanok. Még szerencse, hogy a három testőr nincs itt…. De még így is azt érzem, hogy most kéne kereket oldani, amíg nem késő.

- Meghoztam az új tagunkat. Mindenki legyen hozzá, képességeihez mérten kedves – mondja, majd még mindig maga után húzva leül, a megmaradt két szabad helyre. Én közé és Mrs Weasley közé kerülök. Még mindig, zavaróan csend van a szobában.

- Köszönöm a meghívást. – mondom halkan, Mrs. Weasley elmosolyodik.

- Örülünk, hogy eljöttél. Na lássunk neki, mielőtt még kihűl.

Miközben tányéromra éppen egy nagy adag ételt halmoz a mellettem ülő asszony, és kezemet még mindig Nicolas szorongatja, valahogy úgy érzem ez így jó. Mintha eddig sötétben jártam volna. Nic megszorítja a kezem, majd elengedi, hogy tudjunk enni. Kedvesen rám mosolyog majd, nekilát az evésnek. A társaság fele még mindig szúrósan néz rám, de a másik fele mindentudóan mosolyog. Nekem is mosolyogni támad kedvem. Hiszen megtettem azt, amiről azt hittem sosem fogom. Az első lépésemet, a másik úton.